Nem bánta, hogy panel. Szerette ezt a doboz-érzést. Gyakran mosolyogva gondolt úgy rá, hogy lakása egy doboz, és ő magára húzza a tetejét. Odabent jó.
Ma azonban legszívesebben önmaga elől is menekült volna.

Bogár

Lassan fordult a kulcs a zárban. Megakad mindig. Meg kellene javítani. Hetek óta így lép be a lakásba.
Az ajtó lassan becsukódik mögötte, nekidől, nehezeket, mélyeket lélegzik. Jó itthon.
Csak itthon jó. Mindenhol máshol menekülés. Az egyedüli megnyugvás, itthon lenni.
Nem várta senki, de ő nem érezte a magányt.
A város, ahol lakik, zsúfolt és zajos.
Hazaúton már szinte számolja a perceket, szaporázza lépteit, aztán meg már a lépéseket is számolja, amíg be nem ér a lakásba.
Szerette ezt a lakást. Nem bánta, hogy panel. Szerette ezt a doboz-érzést. Gyakran mosolyogva gondolt úgy rá, hogy lakása egy doboz, és ő magára húzza a tetejét. Odabent jó.
Ma azonban legszívesebben önmaga elől is menekült volna. Meglepte egy érzés, amiben már nagyon régen nem volt része. Vágyódás volt. Még nem tudatosult benne, csak a furcsa bizsergés járta át újra és újra. Ott visszhangzott fülében az új kolléganő hangja. „Tavasz van!
Láttad? De jó lenne kint lenni valahol, akárhol...valahol fák között, fűben.”
Az új kolléganő – duci, mosolygós –, nem ismerte őt. Nem tudta, hogy öt éve nem ment el a városból. Még a parkban sem ült le soha.
Az élete ez volt – iroda, lakás. Lakás, iroda.
És most mégis itt volt ez a vágy. Hirtelen, váratlanul, egészen szemtelenül bukkant fel. Talán a levegő tette. Vagy ez a langyos, buja napsütés.
Elmosolyodott ahogy sétált hazafelé, és nem sietett. Szemét időnként lehunyta, és hagyta, hogy süsse a nap.
Csak a lépcsőházban kerítette újra hatalmába a jól ismert „csak már bent lenni” érzés.
Este, lefekvéskor, újra eszébe jutottak a kolléganő szavai. Kinyitni a dobozt. Erre gondolt.
Ablakot tárt, és olvasni kezdett. Hallgatta az este hangjait, a villamos zakatolása elvegyült a denevérek cirpelő hangjával.
Melengette belülről is ez a régen elfeledett, jóleső boldogság, mint délután a tavaszi napsütés.
Aztán egészen váratlanul becsapódott valami az ablakon.
Egy óriási bogár dobálta magát faltól falig, őrült tempóban és hatalmas zúgással. Becsalta a lámpafény és most nem tudott szabadulni. Magát mindenhez odaverve küzdött.
Hatalmasnak, félelmetesnek tűnt. Kis bogártestébe irgalmatlan erők szorultak, ahogy vergődött érthetetlen csapdájában.
Rettegve nézte. Felkuporodott ágyában és irtózattal figyelte röptét. Az iszonyat, hogy a hajába szállhat, testéhez érhet, egészen áthatotta. Felemelte a könyvet, és lesújtott vele.
Azonnal eltalálta a bogarat, de az nem pusztult el. Vergődött tovább, kábán a földön. Fölé magasodott, még látta reszkető zöld testét, hosszú szárnyait. Aztán lecsapott a könyvvel. Újra meg újra. Már rég nem élt az állat.
A nyálkás cafatot papírral söpörte le, ki az ablakon. Letörölte a könyvet és becsukta az ablakot. Arcán undor. Letörölhetetlenül.
Az éjszaka hangjai nem szűrődtek már be. A doboz bezárult.
Keserűséget, szégyent, elveszettséget érzett. Kétségbeesetten sajnálta a bogarat, és sajnálta magát. Mintha emberi létének utolsó morzsáit söpörte volna ki az ablakon.
Nehezen lélegezve feküdt le. A tavaszi szél halkan rángatta az ajtót. Meg kellene javítani.