Jucika októberben már erősen szégyellte magát. „A pittyegés a pénztárosnők munkaköri leírásának nélkülözhetetlen része” – bizonytalankodott. Már a felmondás rémképe is felderengett előtte. Lelketlen főnöke közli majd vele, hogy kirúgja, és kolléganői gyűrűjében hangosan olvassa fel az elbocsátás indokát: a leltározás során megállapítást nyert, hogy a kettes kasszából eltűnt a pitty.

Hangjáték

Jucika élete néhány hónapja félresiklott. No nem kell mindjárt drámai változásokra gondolni, csupán annyi történt, hogy az addig taposott út helyett az ellenkező irányba kezdett szaladni házasélete mókuskerekén. Kifelé. Szívszerelme egyre több sört követelő, kezdetben csilingelőnek tetsző baritonja onnantól kezdve undort keltő bőgésként visszhangzott benne. „Kicsinnyel is beérem!” – kacarászta barátnőinek, amikor azok a hitvese iránti – számukra teljes mértékben rejtélyes, és ezért szánalmasnak tartott – vonzódása okáról faggatták.
„Ez még egy molylepkének is kevés volna - gondolja most már így Jucika is – és különben is, én pillangó vagyok!” Pillangó ugyan nem volt Jucika, s ha mégis, akkor sem páva-, inkább pápaszemes, ám a változtatás forradalmi érzülete régi ruhája levedlésére ösztönözte.

Visszagondolva ezekre az időkre, a benne lejátszódó átalakulást és különös gondolatait tette felelőssé az üzletben vele történtek miatt is. Hétköznap délután lévén, minden pénztár üzemelt. A futószalagról a pénztárosnők kezébe kerülő árukról hangosan sípolva olvasták a vonalkódot a gépek. Jucika is dolgozott, a kettes pénztárban, mint rendesen, és a napi rutinját végezte éppen. Árazott és analizált. Pity, egy kiló banán vonalkódja, „Majom” – gondolja Jucika. Psíííp, ultravékony szárnyasbetét vonalkódja, „Ultrapapucs férfivásárló”- kódolja Jucika. Hatszor pity-pity hat tábla tibicsoki vonalkódja lehúzva, (kár)örvendezik Jucika: „Farmernadrág kihízva!”. Egy láda sör, „Pont, mint az én pici párom!” – gondolja most ezt, s gondolatban a pé betűket keményen megnyomja. Pity, psííp, tyíí, pity, így ürülnek a kosarak, és így lesz üres pillangónk teste és lelke is a monoton robottól.
A lebegő kábulatból az éles sípoló hang hiánya rázza fel. „Na persze, a parizernek álcázott lókolbászt egy jó ízlésű kód-leolvasó rendszerint nem ismeri fel” – nyugtázza Jucika, majd kezébe veszi a libamájpástétomot. Néma csend, bár a pénztárgépben megjelenő kód helyes, és az ár pontos. Jucika izgalmában egészen kipirul. A futószalag sorban szállítja keze alá a holmikat, de a százszor elátkozott, gyűlölt sípolás újra és újra elmarad. Mámorító csend, leszámítva persze a szomszédos pénztárak távoli kürtölését. „Bizonyára az én agyam bomlott meg, esetleg pillangónyira zsugorodott!” – háborodik így fel és meg Jucika. Rohanás-repülés a másik kasszához, hátha ott majd működik, de persze neki ott sem. Ráadásul ami a legzsibbasztóbb, rajta kívül senkinek sem tűnt fel a kettes kasszából megszokott pittyegés totális hiánya. Kolléganői nem sejtették meg az izgalom okát, így hát nem irigykedtek. Jucika pszichoanalízisének alanyai, a városi élet különcein edződött vásárlók pedig azon sem lepődtek volna meg különösebben, ha Jucika a sípolást a pult alól előrántott vadászkürt szólójával pótolja, ezért annak hiányát sem fájlalták.

Teltek a napok, a pénztár csöndje állandósult, és az ütemes sípolás helyébe nyomulva a pillangófejecske merész gondolatai kiabáltak. Jucika kivirágzott. A történteket égi jelként fogta fel, mely erőt adott neki ahhoz, hogy otthonából is elűzze a nem kívánt zajokat. Férje oroszlánbőgését képzelete egy lemerülni készülő vonalkód-leolvasó silány sípolásává alakította. Hitvese kívánságait ettől kezdve mellőzte, ám bőkezű volt mások felé. Pillangószárnyalása az áruház ajtajában unatkozó biztonsági őrtől, a sovány natúrjoghurt mellé immár túrórudit is vásárló sármos öltönyösön át a krinolinok mögül vigyorgó hentesfiúig ívelt. Barátnői persze méltatlankodtak, sűrűn emlegetve hűtlenül magára hagyott, áldott jó kedvesét. Jucika képzeletben tett lakatot fecsegő szájukra. Zsongító volt a tavasz, és izgalmas az ezt követő forróság.

Nyár végére azonban Jucika képzelt pillangósága megfakult. Megpörgették, szétszabdalták, kiszívták. Keze ernyedten emelgette a futószalagra guruló árukat, hazaérve pedig idegesen hallgatózott a csend után. A repülés mámorát földi tépelődés váltotta fel, a némaság pedig egyre növekvő feszültséggel töltötte el. Úgy érezte, lekapcsolták a lélegeztető gépről, és a szívverését utánzó gépi hang hallgat. A kettes pénztár kisasszonya soha nem gondolta volna, hogy a mindkét életéből eltűnő idegesítő megszokás ekkora űrként tátong majd érzékeiben.
Jucika októberben már erősen szégyellte magát. „A pittyegés a pénztárosnők munkaköri leírásának nélkülözhetetlen része” – bizonytalankodott. Már a felmondás rémképe is felderengett előtte. Lelketlen főnöke közli majd vele, hogy kirúgja, és kolléganői gyűrűjében hangosan olvassa fel az elbocsátás indokát: a leltározás során megállapítást nyert, hogy a kettes kasszából eltűnt a pitty.
Otthon sem találta a helyét. Az oroszlánbőgéssel együtt hallgatott el a kulcs zörrenése a zárban, a másik pár cipő kopogása, a fürdővíz csobogása, miközben ő a fogát mossa, és a vasárnapi ebédfőzés háttérzajaként az újságpapír zörgése. Jucika belebetegedett, amikor az első együtt töltött karácsonyra kapott öreg rádió szánalmas pukkanással kimúlt, feladva a frekvenciák egyenjogúságáért folytatott küzdelmét.

A megváltás november táján érkezett. Jucika hitvesi szeretetének hiányától lesoványodott ura lógó fejjel álldogált a kettes pénztár mellett. Kosarából egy üveg méz került a futószalagra. „Régen szeretted az akácot!” – édesgette hitvese. „Sör?” – gyanakodott a tagadásban reménykedve Jucika. A lógó fej vízszintes mozdulatot tett, Jucika a méz után nyúlt. A vonalkódot hangos sípolással jelezte a gép.