Ugrás a tartalomra

Serendipity, avagy szerencselet

"Ez csak két példa „szerencseleleteim” történetéből. Mivel az erdélyi levéltárak magyar anyagának részletes feldolgozása még várat magára, nem tartom lehetetlennek, hogy egy fiatalabb kutató még rábukkanhat valamilyen kéziratra, levélre, vagy más dokumentumra, ami egy csapásra más megvilágításba helyez egy magyar írót, tudóst, vagy történeti személyiséget. "- Gömöri György írása júniusi lapunk tárcatárából.

Cambridge-i kollégiumom, a Darwin, minden évben nyolc előadást rendez egy-egy nagy téma körül – ez lehet: Idő, Tér, Katasztrófa, vagy a DNS; idén a téma „Serendipity” volt. Ezt a furcsa angol szót, amit magyarra „szerencselelet”-nek fordíthatnánk, Horace Walpole angol író honosította meg ezelőtt vagy 250 évvel, s egy perzsa meséből eredeteztethető, a hajdani Ceylon, a mai Srí Lanka perzsa neve volt ugyanis Serendip volt. Ennél azonban fontosabb a szó jelentése: egy olyan véletlen felfedezést jelent, amire egyáltalán nem számítottunk. Az egyetem egyik folyóiratában, a CAM-ben olvasom, hogy kollégiumi társam, Andrew Fabian, a rádióasztronómia nemzetközi hírű professzora, aki az idei első Darwin-előadást tartotta, mit ír erről a témáról – többek közt azt, hogy a pulzárok felfedezése is ilyen „szerencseleletnek” köszönhető. Ez más tudományágakban is gyakran előfordul, mondhatnánk, „szerencselelet” nélkül manapság nem is nagyon lehet élni.

Erről, gondolom, sok magyar kutatónak is van, vagy lenne izgalmas története – én a magam részéről az irodalom- és régi kapcsolattörténeti kutatásban tapasztaltam. Gyakran előfordul, hogy egyszerű valószínűségszámítás alapján keresünk egy-egy adatot, vagy nevet a könyvtárak, vagy archívumok rengetegében – ilyenkor a sikeres találathoz elég a szakmai felkészültség, jóllehet némi szerencsére ilyenkor is szükség van. Engem a kollegák általában „szerencsés kezű” kutatónak tartanak, de ebben az elmúlt évtizedekben (különösen a rendszerváltás előtt) két tényező játszott szerepet: az, hogy szinte bármikor oda utazhattam, ahová akartam, és ehhez még néha egyetemi támogatást is kaptam, továbbá az, hogy több nyelven jól beleolvastam magam a tizenhat-tizenhetedik század irodalmába és történelmébe. De mindez, gondolom, nem lett volna elég egy-egy izgalmas irodalmi vagy művelődéstörténeti találathoz.

Ilyen volt a két Balassi-emlékkönyvi bejegyzés, amelyek közül az elsőt egy Dániában élő, észt születésű kutatónak, Vello Helknek köszönhetem. Engem az album amicorum-nak ismert emlékkönyvek, amelyek 1550 és 1750 között szinte minden magyar protestáns peregrinus (értsd: külföldön utazó) tarsolyában ott voltak, valamikor a hetvenes évek közepén kezdtek érdekelni, és miután egyszer Wolfenbüttelben részt vettem egy ilyen album-konferencián, rábukkantam Helkre. Ő a Rigsarkivet, a koppenhágai állami archívum igazgatója volt és szenvedélyesen gyűjtötte a skandináv peregrinusok albumbejegyzéseit – hamarosan megegyeztünk, hogy állandó információcserére „szerződünk”: ha valahol skandináv bejegyzést találok, értesítem, ha ő talál valahol magyar (vagy lengyel) bejegyzést, akkor ő szól. Ez a munkamegosztás, annak ellenére, hogy angol nyelvű leveleimre ő németül válaszolt, jól működött, és egy szép napon Vello Helk elküldte egy koppenhágai albumból kiírt több magyar nevét. A lista olvasásakor egyiknél önkéntelenül felkiáltottam: Valentinus Balassi! Igen, dátum nélkül, de Stephan Haymb von Reichenstein albumában ott szerepel első nagy költőnk latin nyelvű bejegyzése, egy szép hazafias mondat arról, hogy életünket a haza javára kell fordítanunk. (Pár évvel később Boroszlóban is találtam egy másik Balassi-bejegyzést, egy másik német katonatiszt albumába befestett családi címerrel együtt – a latin jelmondat itt is ugyanaz volt). Miután Helktől sikerült fénymásolatot szereznem Balassi Bálint „Liber Baro in Gyarmath” bejegyzéséről, erről írt cikkem és a bejegyzés fakszimiléje meg is jelent a Magyar Könyvszemle 1984, 1–2. számában. Mi volt ez más, ha nem színtiszta „szerencselelet”?

Hasonlóan jártam egy 1989-as lengyelországi kutatóutam alkalmával. A nyugat-lengyelországi Poznan városának közelében van a környék leggazdagabb könyvgyűjteménye, a Kórnik (ejtsd: Kurnyik) könyvtárban. Természetesen itt is átnéztem azt a pár album amicorumot, amit találtam, és az egyikben – tulajdonosa megint csak német, de danckai születésű német nemes – egy olyan kézzel berajzolt Bethlen Gábor-képre bukkantam, ami nekem nem volt ismerős. A nagy fejedelmet általában hol süvegben, hol anélkül, törökös konttyal ábrázolják, de ezen az emlékkönyvi rajzon tollas süvege, ruházata és szakálla is feltűnően elegánsnak tűnt. A képről kaptam fényképmásolatot, és mivel az alatta lévő körfelirat szerint 1626 márciusában, a jaegerndorffi táborban készült, arra következtettem, hogy ez nem más, mint Bethlen esküvői képe! A Brandenburgi Katalinnal kötött házasságnak ugyanis akkoriban európai jelentőséget tulajdonítottak, így kerülhetett a kép egy protestáns német albumába. Ezt a „szerencselelet” rajzot először a Szabó T. Ádám szerkesztette kérészéletű Magyar Múzeum első számában tettem közzé 1991-ben, később aztán megjelent egyik könyvem képmellékletében is.

Ez csak két példa „szerencseleleteim” történetéből. Mivel az erdélyi levéltárak magyar anyagának részletes feldolgozása még várat magára, nem tartom lehetetlennek, hogy egy fiatalabb kutató még rábukkanhat valamilyen kéziratra, levélre, vagy más dokumentumra, ami egy csapásra más megvilágításba helyez egy magyar írót, tudóst, vagy történeti személyiséget. Sok szerencseleletet kívánok kedves kollegáimnak, régi- és „új”magyarosoknak egyaránt!

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.