Erdélyi Péter: Doni tükör (Folytatás a júniusi lapszámból)

"A fennmaradt archív dokumentumok nem támasztják alá, hogy a magyarok kegyetlenebbül viselkedtek volna, mint a németek. Azt hiszem, hogy gazemberek minden népben vannak, és elsősorban a tiszti állomány részéről fordultak elő kegyetlenkedések a békés lakossággal szemben."

Erdélyi Péter

DONI TÜKÖR

Folytatás a júniusi lapszámból

Dmitrij Djakov főszerkesztő, Voronyezsi Kurír:
– A fennmaradt archív dokumentumok nem támasztják alá, hogy a magyarok kegyetlenebbül viselkedtek volna, mint a németek. Azt hiszem, hogy gazemberek minden népben vannak, és elsősorban a tiszti állomány részéről fordultak elő kegyetlenkedések a békés lakossággal szemben.

Narrátor:
– Egy hátborzongató eset a sok közül. Nyáron Iván Lazirec komszomolec elindult az erdőbe körtét szedni. A rengetegben magyarokkal találkozott, akik élve eltemették. Ki tudja, hogy csendőrökbe, partizánvadászokba, keretlegényekbe botlott-e az ifjú, lehet, hogy nem is körtéért indult, sőt esetleg fegyvere is volt, de erről nem beszélnek a feljegyzések.
Érthető, hogy a magyarok egyre nehezebb helyzetbe kerültek, hiszen a partizánok elképesztően kemény harcot vívtak ellenük. Ezekről az azonosítási jegyzőkönyvek tömege tanúskodik: „Az említett honvéd járőrbe lett kiküldve felderítésre egy rajjal. Amikor Mefedofka közelébe értek, a nagyszámú ellenség körülzárta őket. Hosszas harc után az ellenség fogságába került. Újabb felderítés közben egy járőr megtalálta a honvéd holttestét. A hősi halott testén a következő csonkításokat lehetett látni: mind a két szeme kiszúrva. Bal vállban zúzva és kicsavarva. A jobb oldali has része és herezacskója…
„Azonossági jegyét nem találtuk meg, mivel a partizánok teljesen levetkeztették, de azonossága, annak ellenére, hogy fül, arc és kézcsonkítása volt – arcvonásaiból kétségkívül megállapítható volt.”
„…egy járőr megtalálta a holttestet, zászlóalj parancsnoka felismerte a hősi halott személyazonosságát. A hősi halott szívlövést kapott, de előzőleg a testét agyonverték. A partizánok személyazonossági jegyétől és ruháitól megfosztották.”
„Rosulnától északra vezető úton haladva raj gépkocsival, az erdőből hirtelen erős géppisztoly és golyószóró tüzet kaptunk a partizánoktól, akik magyar és német ruhában voltak öltözve. Az első sorozatlövésnél Rab János őrvezető fejlövést kapott, valószínűleg robbanó lövedéktől nevezett azonnal meghalt.”

Mihai Boriszov, rokkantnyugdíjas, Peszkovatka:
– Egyszer váratlanul akasztott embereket pillantottam meg, tizenegy éves voltam akkor. Egyszer csak az egyik katona pislog egyet! A vér meghűlt bennem, ahogyan mondani szokás. Sokkot kaptam: a halott pislog! Ahogy magamhoz térek, ő megint pislog! Erre megértettem, hogy él. Rájöttem, hogy a kötél nem a nyakától indul, hanem a háta mögött feszül, a kezéhez van kötözve. Tehát ki vannak kötve. A környéken senki sincsen, mindenütt csak a burján. Nálam volt a késem, én most elvágom a kötelet és ti elmentek – gondoltam. Ahogy az szokott lenni, a nagy sietségben semmi sem sikerül. Az orosz katona meg rám néz, majd balra. Mindjárt, mindjárt – mondom, mire ő úgy nézett rám, hogy megbénultam. A kezeim többé nem keresték a kést, nem gondoltam már arra, hogy elvágom a kötelet. Mintha azt akarta volna mondani, hogy nézzek balra! A szemével intett, én meg a fák mögött megláttam egy vállat a szuronnyal, és a rohamsisak felénk fordult. Magyar őr állt ott. Elszaladtam onnan! Szóval ez a katona megmentette az életemet.

Narrátor:
– A zsidó munkaszolgálatosokat pedig egyszerűen nem vették emberszámba. Álljon itt bizonyságul egy jegyzőkönyv részlete: „…a dorosicsi tífuszlágerben láttam őt újra, innen Hutor Mihajlovszkijba szállították, ahol a 4-es számú csűrben helyezték el, amelyet 1943. április 29-én felgyújtottak. Ez alkalommal ott 500 munkaszolgálatos bennégett.”

Jakov Kravscsenko, író, Osztrogorszk:
– Erőszakos cselekményekről, vagy, hogy úgy mondjam, rossz cselekedetekről, amelyeket a magyarok követtek el, olyanokra nem emlékszem. Amikor bejött hozzánk az ellenséges német és magyar hadsereg, itt az utcánkban felakasztottak három embert. De a magyaroknak ehhez nem volt közük, az itteni vezetőségünk parancsnoksága alatt álló rendőrségünk tette, hogy ijedelmet okozzon.
Emlékszem egy esetre, amikor a családunk egy része az erdőbe menekült a bombázások elől. Bizony! Én és egy barátom pedig élelmet vittünk nekik. Egy üveg mézet és egy üveg főzővajat. Amikor átfutottunk a főúton, éppen egy magyar hadoszlop ment rajta. Olyan magukfajta, vasveretes kerekű, lovas szekereken. Egy magyar katona meglátta kezünkben az üvegeket, és bizonyára azt gondolta, hogy ez valami éghető anyag, ezért utánunk futott és megállított minket. Úgy éreztem akkor, hogy a sorsunk beteljesedett. Sikerült kézzel-lábbal valahogy megértetni vele, hogy mi békés lakosok vagyunk, és éhezőknek visszük az ételt. Nem üzemanyagot viszünk, hanem a méhek és a tehenek termelték mindezt, szóval elvették tőlünk az üvegeket, és szabadon engedtek bennünket. Ha elfutottunk volna a katona elől, nem hiszem, hogy én most beszélgetnék önnel.

Narrátor:
– A helyi lakosság hamar megértette, hogy a magyar hadsereg élelmiszerellátása hiányos, ebből következően a parasztgazdaságokra hárul az ellátásukkal járó teher jelentős része. Egy magyar szemtanú naplójában emígy számol be: „Bármennyire tiltva volt a háború következtében amúgy is elszegényedet lakosság fosztogatása, ezt nem lehetett elkerülni, hiszen nem volt ennivalójuk a katonáknak. Azt hiszem, kevés baromfi maradt életben azokban a falvakban, amelyeken átvonultunk.” A védtelen emberek legyilkolását azonban semmi sem igazolhatja.

Dmitrij Gogoljev, nyugdíjas, Korotojak:
– Az egyik legtragikusabb eset, hogy hatvan éve nem tudjuk megfejteni, hová tűnt száznegyven dimitrovkai és korotojaki ember. Nem lehet tudni, hogyan hajtották el őket. A mezőn voltak, a kalászokat szedték össze, mert maradt az aratás után. Nem tudom, hány különítmény jelent meg, bekerítették, majd elvezették őket. Öregek, gyermekek, sőt olyan idős emberek is voltak közöttük, akik a háborúból rokkantként tértek vissza. És a mai napig nem lelik a nyomukat. Hogy mi történhetett? Száznegyven ember szerepel a listán, amelyet őrzök. Keressük őket. A maguk részéről, ha valamit tudnának mondani… Legalább a sírjaikat megjelölhetnénk! Mi történhetett? Ha elhajtották őket, valaki biztosan látta volna őket… Voltak közöttük helyi elöljárók is. Szóval, vannak feltéttelezések, de biztosat nem tudunk semmit. Úgy tűntek el, mintha megnyílt volna a föld alattuk. Minden esztendőben a rekonstruált lista szerint imádkozik érettük a papunk. Száznegyven ember! Milyen parancsra történt – nem tudni.

Nyikolaj Podsztavkin, nyugdíjas, Korotojak:
– Én akkor 14 éves voltam. Sejtem, hogy hol van az a szakadék. Osztrogorszki lakosok mesélték, hogy két napig így (mutatja) mozgott ott a föld. Éppen ezért a mi nemzedékünk mélységesen gyűlöli a magyar katonákat. Amikor itt voltak a németek, ilyesmi nem fordult elő. Sőt, volt egy olyan eset, amikor a magyarok 25 férfit megkötöztek, lefektettek, és mindenükön – ahogy mondani szokás – végigmentek. A fejükön, mindenükön. Annak köszönhetően menekültek meg, hogy épp erre utaztak a németek. Na, azok adtak a magyaroknak rendesen, a foglyokat pedig szabadon engedték. A „mágyári” kegyetlen, kegyetlen megszállók voltak. Nagyon is. Ezzel magyarázható, hogy a mi nemzedékünk, azokhoz az emberekhez nagyon rosszul viszonyul. Sőt, igen rosszul. Nagy fenntartással.

Narrátor:
– Beszélgetés közben úgy tűnt, hogy kapok Nyikolajtól egy nagy fülest – a bakák helyett –, olyan dühvel beszélt és a szavaival csengenek egybe a visszaemlékezések zöme. Ha az orosz és a magyar között vita volt – arcpirító megszégyenítéssel – a német mindig az orosznak adott igazat. Érdekes dokumentumra bukkantunk, amelyet a német parancsnokság küldött Berlinbe, amelyben a magyarok megfékezhetetlen kegyetlenkedéseiről írnak.
Persze a visszavonulás alatt, annak ellenére, hogy a magyarok értük áldozták vérüket, a németek nem tettek tanúbizonyságot bajtársiasságról. Veress Lajos vezérezredes szerint megtörtént, hogy német katonák fegyverrel űzték ki a falvakban melegedő honvédeket, hogy a házakban nekik jusson hely. Egyesek, a helyi ukrán milicistákkal együttműködve, kisebb honvédcsoportokat, munkaszolgálatos századokat támadtak meg, elrabolva kevéske élelmüket, vagy téli felszerelésüket. Aki ellenkezett, azt a helyszínen lelőtték.

Dmitrij Djakov főszerkesztő, Voronyezsi Kurír:
– Az általam ismert dokumentumok szerint azokban a házakban, ahol a magyarok elhelyezkedtek, a katonák megosztották élelmüket a háziakkal. Szidták Sztálint, Hitlert. Elsősorban Hitlert és a németeket. Láttam olyan dokumentumokat, amelyekben az szerepelt, hogy a voronyezsi parasztok szemtanúi voltak annak, hogy a németek igen kegyetlen magatartást tanúsítottak a magyarokkal szemben. Tehát amennyiben magyar és német egységek egymás mellett harcoltak, a magyarok gyakorlatilag a rabok szintjén álltak. Ilyen esetekben előfordultak kegyetlenkedések a magyarok részéről is.

Narrátor:
– A 2. magyar hadsereg 10%-át zsidó munkaszolgálatosok alkották, akiknek a hadimunka jutott. A kétszáz kilométeres Don menti védelmi vonal kiépítéséhez a létszámuk és felszereltségük kevésnek bizonyult. Ezért a hadifoglyok, illetve a helyi lakosság munkaerejét vették igénybe. Zsidó munkaszolgálatosnak lenni gyakorta egyenlő volt a biztos halállal, mindezek ellenére nemegyszer fegyverrel is hősiesen állták a frontot.

Jakov Kravscsenko, író, Osztrogorszk:
– A magyarok időnként beköltöztek a lakásokba, mi pedig, a tulajdonosok, ilyenkor a pincékben éltünk. Lakáselosztók jöttek, és kijelölték a lakásokat. Mondjuk úgy, mintha magukhoz beköltöztetnének öt magyart. A németek hasonlóképpen. Szintén ötöt. Mi pedig csöndesen leköltöztünk a pincébe, ahol eddig is laktunk, ott óvtuk magunkat a bombázásoktól. A pincének köszönhetjük az életünket. Igen.
Aztán minden házból kizavartak lövészárkot ásni. És utat építeni, amely a városunkból egy mocsaras területen átvezetett. Felnőttek és mi, serdülők. Szóval így. A munka végeztével német sisakban adtak egy kevéske búzát. Igen.

Nyikolaj Podsztavkin, nyugdíjas, Korotojak:
– Egyszer csak látjuk, hogy megérkeztek a németek. Amint megjöttek, nyomukban beözönlöttek a mágyárik. És elkezdtek fosztogatni, amit lehetett. Mindent. Élőt és élettelent. Mindent elvettek, marhát, baromfit, rongyokat. Bajonettekkel mászkáltak. Az emberek, akik elmenekültek innen, igyekeztek mindent eldugni, elásni, hiszen el kellett futni innen, mert itt volt a frontövezet. Minél előbb el kellett hagyni ezt a helyet. Ők meg azután mindenfelé járkáltak és a rongyokat keresték. Mindezt annak ellenére, hogy az oroszoknak jó rongyaik abban az időben nem voltak. Most úgy-ahogy, van valamilyük, de akkor nem volt semmijük. Ők mégis azt kutatták. Nagyon kegyetlenül. Nagyon.

Narrátor:
– A fosztogatásnak két fajtája ismert. Az egyik, amikor a magyar katonák elhajtották a helyi emberek jószágát, elszállították a terményét, majd később ikonokra, szamovárokra cserélték mindezt a következő faluban. A másik a közvetlen szabadrablás intézménye. A már idézett háborús naplóban így ír erről a katonaorvos:

„Dr. Somorjai hangja”:
– Az úton bementem több házba. Szereztem egy szép, faragott angyalfejet, otthon a gyermekszobába lesz jó az ágy fölé, őrangyalkának. Kis javítással nagyon szép lesz. …Egy zománcozott Szent Miklós-képet, szép kerettel, egy házban egyszerűen leakasztottam a falról. Egy szót sem mertek szólni.

Narrátor:
– És mit gondolnak, mi lett a szajré sorsa? Új tulajdonosa gondosan becsomagolta az ikonokat és egyszerűen postára adta. A rablásért, fosztogatásért elvben kiköttetés, vagy agyonveretés járt, hiszen statárium volt érvényben. Ennek ellenére sokan megkockáztatták a rablást.

Szergej Filonyenko, történész professzor, Voronyezs:
– A megszálló csapatok úgynevezett új rendet határoztak meg, amelyeket Hitler eszméi alapoztak meg. Ez azt jelentette, hogy Hitler rasszista elmélete szerint a megszállt területek orosz lakosai másodosztályú emberekké lettek nyilvánítva. Valójában rabok lettek. Mindezt dokumentumokkal lehet alátámasztani. Milyen jellegűekkel? Miután megtörtént a voronyezsi terület felszabadítása, az egyesült voronyezsi haderő politikai szervei, konkrét feladatokat kaptak. Leírásokat, jegyzőkönyveket kellett készíteniük a fasiszta-német megszálló hadsereg, illetve a magyar, román, olasz szövetségesek rémtetteiről. És az elkövetkező hónapokban, 1943 januárjában, februárjában, százával készültek ilyen dokumentumok.

Narrátor:
– Az egyikben ez áll: „Azon az éjszakán a magyarok élve megfagyasztottak négy hadifoglyot. Én és egy másik asszony szerettünk volna segíteni a foglyokon, én lélekmelegítőt dobtam nekik, ő meg szárított körtét. A magyarok erre megvertek bennünket, és megfenyegettek, hogy agyonlőnek.

Szergej Filonyenko, történész professzor, Voronyezs:
– Minden ilyen hivatalos irat a tanúk adatait tartalmazzák, illetve leírják mindazt, amiről az illetőnek tudomása volt. Feltétlenül szerepeltek az időrendi, vagy egyéb, az adott időszakkal, illetve konkrét napokkal kapcsolatos adatok. A dokumentumokat a helyi lakosok, akik szereplői voltak az adott esetnek, aláírásukkal hitelesítették. A dokumentumokat összehajtották, majd archiválták. A podolszki központi katonai archívumunkban több száz ilyen voronyezsi dokumentum szerepel. A másik része az állami voronyezsi területi archívumban található. Éppen Voronyezsben. Az archívumokat szabadon meg lehet tekinteni, bármelyik németországi, olaszországi, vagy magyarországi katonai történész kezébe veheti a jegyzőkönyveket. Ezekben konkrétan le van írva, hogy a megszálló magyar, olasz, vagy német hadsereg, miképpen rombolta le a békés lakosság lakásait, házait, iskoláit, klubjait. Hogyan lőtték agyon minden indok nélkül a polgári lakosságot. Például a 80 éves anyókát, mert az nem hallotta meg a parancsot, nem hallotta, hogy mit mondott neki a katona.

Narrátor:
– A szovjet jegyzőkönyvekbe minden pontosan feljegyzésre került. Álljon itt példaként az osztrgorszki 49-es tétel: a nyári színházat, a zenekari színpadot, a táncparkettet, az éttermet és a kert berendezéseit teljesen elpusztították. A kert fáinak 30%-át kivágták. A kár 1 200 000 rubel. A jegyzőkönyv így folytatódik, az óvodáktól a gyárakig. Természetesen sorra vették az emberáldozatokat is – volt olyan család, amelyiknek mindegyik tagját kivégezték.

Szergej Filonyenko, történész professzor, Voronyezs:
– A dokumentumokban konkrét falukról is szó van, ahol a lakosok számokat kaptak. Velük már nem úgy bántak, mint emberekkel. Az illetőnek száma volt, például 887-es, amit a nyakába akasztottak és a megszálló hadsereg pecsétjével láttak el. Ilyen volt másodosztályú embernek, rabnak lenni.

Narrátor:
– Szörnyű dolgokat meséltek el az emberek: megesett, hogy a dolgát végezni induló férfit meglőtte a magyar katona. A sebesülés azonban nem volt halálos, a férfi a halálért könyörgött, erre belehajították egy bombatölcsérbe, majd rádobtak egy döglött lovat. Tény, hogy a Magyar Megszálló Erők állománya javarészt idősebb korosztálybeli, vagy nemzetiségi, hiányosan kiképzett legénységből állt. Ez önmagában még természetesen nem indokolja, hogy elveszítették hidegvérüket, objektív ítélőképességüket.

Jelena Zemljanszkih, nyugdíjas tsz-tag, Uriv:
– Először megütötték a tanárnőt, aki rögtön leesett a földre. Amikor a földön volt már, a szuronnyal hasba szúrták. A kislánya meg mellette feküdt. Feküdnünk kellett, nem volt szabad felállnunk. Miután megszúrták, a vér sugárban spriccolt felfelé. Erre az anyám eltakarta az arcomat, hogy ne lássam. Erre a magyar kihúzta a szuronyt, és szólt a kislánynak, hogy ne sírjon, mert ő is pórul jár. Majd az asszony copfját a kezükre csavarták, és elvonszolták valahová.

Anna Gnyezgyilova, nyugdíjas tsz-tag, Uriv:
– Amikor magadra néztél vagy másokra, láttad, hogy mindenki fekete! A rettegéstől, a félelemtől lett fekete a bőre, az arca. Nagyon féltünk. Minden perc félelemben telt. Ha valahová bekergettek és a falhoz állítottak, remegtünk.

Szergej Filonyenko, történész professzor, Voronyezs:
– A 2. magyar hadsereg azzal, hogy részt vett a megszállásban, gyakorlatilag egy sorba állt a többi megszállóval, a németekkel, olaszokkal, románokkal. Éppen ezért arról beszélni, hogy a magyar hadsereg kegyetlenebb volt, mint a többi, vagy hogy valamiben nagyon eltért – nem lehet.

Alekszandr Kurjanov, régész, Voronyezs:
– Én személyesen ismertem azt az embert Csernogorjéból, aki sajnos már meghalt. Teljesen hiteles, amit mesélt, hogy nem messze a Szaltovo-majaki vártól, állt egy helyőrség. Ő maga látta, hogy egy alkalommal az őrt álló két magyar puskával a vállukon, elmentek a kukoricásba lopni. Az illető pedig elsietett a helyőrség parancsnokához és panaszt tett. Ami a legérdekesebb, hogy a katonákat megbotozták. Ezt a történetet többször is elmesélte nekem. Szóval nem mindenütt követtek el bűncselekményeket. Nem mindegyik magyar volt rongyember, gyilkos.

Dmitrij Djakov főszerkesztő, Voronyezsi Kurír:
– Amikor az archívumokban az eredeti dokumentumokkal dolgoztam, találtam közöttük olyant is, amely arról szól, hogy valamilyen magyar parancsnok, megtudván, hogy német megtorló akció készül a falu ellen, szólt előre a lakosoknak, hogy mentsék a gyermekeiket, jószágaikat. Vigyék biztonságos helyre a tehenüket, a csirkéiket.
 
Narrátor:
– A magyar katonaorvosok pedig hippokratészi esküjüket követve gyógyították a polgári lakosságot, a katonák pedig ennivalót adtak a gyermekeknek. Szóval látszólag ellentétes, mégis életszerű cselekedetek sorából áll össze a teljes és tegyük hozzá bonyolult kép.

Szergej Filonyenko, történész professzor, Voronyezs:
– Nagyon fontos momentum, hogy minden egyes hadsereg konkrét emberekből állt. Tehát az az ember, aki a Don-kanyarban találta magát, például Magyarországról, erkölcsi válaszút elé került. Vagy a fasiszta vezetés szabályait követte, és úgy viszonyult az oroszokhoz, mint rabokhoz, vagy megőrizve a méltóságát, békés lakosságot látott bennük. Ezzel önbecsülését őrizte meg. Ilyen tények ismertek, amikor az olasz, vagy magyar katonák nem csupán csúfolkodtak, nem csupán fosztogattak, hanem kenyérrel, keksszel kínálták a gyermekeket. Ezek az esetek azonban csak a szemtanúk emlékeiben élnek, azokéban, akik akkor gyermekek voltak és felnőttek. A katonai archívumok dokumentumaiban csak az embertelenségekről szóló jegyzőkönyvek szerepelnek. A kedvező példák csupán azokban az emberekben élnek, akik valamelyik katonától kérésre, vagy anélkül megkapták azt a bizonyos darab kenyeret. Hiszen nem mindegyik katona volt fejvadász, rablógyilkos, vagy erőszakos. Egészében fasiszta ideológia uralkodott, a hadsereg státusa pedig megszálló volt. Ezek között a katonák között többnyire rendes embereket is lehetett találni.