POKOL MÉLYÉN RÓZSAKERT – Balázs Attila regénye (részlet)

A Las Américas Hotelben a kommandósok hosszabb lövöldözés „árán” veszélyes terroristákat tettek ártalmatlanná. A három áldozat közül kettő magyar: az egyik a bolíviai születésű Eduardo Flores, a másik a székelyföldi Magyarosi Árpád (Fiúka). A vérfürdő harmadik halottja az ír Michael Martin Dwyer.

BALÁZS ATTILA

POKOL MÉLYÉN RÓZSAKERT

(avagy az ezredes úr golyóstolla)

Figyelmeztetés: erős írói színezéket tartalmaz!

Mottó:

Megeszlek! – szólt a párduc
Annál rosszabb neked – válaszolt a kard
(Rózsa-Flores E.)

A mű részben dokumentumregény, részben fikció. Abból a hírből indult ki, amely 2009. ápr. 16-án röppent szerte a világba a bolíviai Santa Cruzból, hogy az ottani Las Américas Hotelben a kommandósok hosszabb lövöldözés „árán” veszélyes terroristákat tettek ártalmatlanná. Később kiderült, hogy a három áldozat közül kettő magyar: az egyik a bolíviai születésű Eduardo Flores, a másik a székelyföldi Magyarosi Árpád (Fiúka). A vérfürdő harmadik halottja az ír Michael Martin Dwyer. Az akciót ketten élték túl, egy magyar és egy horvát férfiú, név szerint: Tóásó Előd és Mario Tadic. Mindketten a La Paz-i börtönben raboskodnak. Legalábbis ez a helyzet „lapzártáig”. Sorsukat követi végig e könyv, amennyire és ameddig tudja, közben igyekszik választ adni a roppant homályos ügy miértjeire, ha a végső megfejtés nem is lehetséges. (Ahogy lehetetlenség elkapni a füstkarikát? Legyen az a visszhangos mennyországé, vagy a még visszhangosabb pokolé?) Ám ez csak az egyik vonulata a dolognak. A másik vezérfonal a költőként is próbálkozó Rózsa-Flores Eduárd személye és munkássága révén a dél-amerikai irodalomra is "rájátszik", összefonódva, elegyedve vele, számos helyen reflektálva Borgesre és a többiekre, a mágikus realizmuson át a véres szappanopera műfajáig. A regényben, melynek alakulásában több neves ember, néhai híresség is kisebb-nagyobb lelkesedéssel szerepet vállalt – így például Sigmund Freud, Jean-Paul Sartre, Che Guevara, Ulrike Meinhof és Andreas Baader (ha már egyszer a terrorizmus gyanúja/vádja is felmerült!), Heinrich Böll stb., nem utolsósorban maga Eduardo Flores –, nem egy élő személy is megszólal. Elsősorban Magyarosi Árpád édesanyja, de közvetetten Tóásó Előd is, aki ártatlannak vallja magát a terrorizmus ügyében, Evo Morales elnök megbuktatásának és valamiféle „jobbos Che Guevara-i forradalom” kirobbantásának kérdéses kísérletében.

A foco, azaz a fókusz teóriája nagy népszerűségnek örvendett és örvend részben még mindig Dél-Amerika balos köreiben, kevésbé Európáéban. Az események (elképzelt) fókuszában egy nem túl nagy, de jól kiképzett, mindenre elszánt fegyveres csapat áll, amely magvát képezi az elkövetkezőkben lendületet kapó népfelszabadító mozgalomnak. Lavina-effektus a trópusokon akár! A princípium az, hogy a forradalmi cselekedet forradalmi tudatot és összetartozást eredményez. A kizsákmányolt nép számára mindössze egy választás marad: csatlakozni. Ez mára annyiban változott – főleg Che fiaskója után –, hogy a gyújtópont a vidékről áttevődött a városokba. Hiába igyekezett Castro figyelmeztetni teli szájjal arra, hogy az urbánus környezet a gerilla temetője, nem sokan hallgattak rá. Ugyanis maguk a gerillák rájöttek arra, sokkalta hatásosabb egy petárdarobbanás a városban, mint valahol az isten háta mögött levegőbe röpíteni egy egész falut – boglyástul, tehenestül, mindenestül. (Így Eduardo Floresról sem hihető, tényleg, miközben a terrorizmus vádjával kapcsolatban természetesen megilleti az ártatlanság vélelme, hogy ahogy hiszik egyesek, kezében fegyverrel hosszabb időt töltött volna Bolívia őserdeiben.) A városban ott van az összes tömegkommunikációs eszköz, a médiák, amelyek mintegy genetikailag öröklik a szenzációhajhászás csillapíthatatlan kényszerét. Szívesebben foglalkoznak a terroristák ügyeivel, mint magával a nyomorral. Utóbbi kit érdekel? Még a nyomorultat sem. Így aztán a korábbi időkben aktív (aktívabb?) Tupamaros-„harcosok” is beköltöztek a városokba, hogy inkább bankokat raboljanak, nagyáruházakat fosztogassanak. Mint emitt anno a RAF.
Egyébként Baader-Meinhofék tevékenykedésének ideje alatt elsőként a baden-württembergi hatóság igyekezett segítségére lenni a lakosságnak, hogyan szúrja ki a gyanús elemeket, mintegy megrajzolva a terrorista fantomképét. Eszerint a keresett személyek átlagban húsz és harmincnégy év közöttiek. Konzervatív eleganciával öltözködnek. Kinézetüket gyakran változtatják, eszköztárukban ezért ott a paróka, az álszakáll, a műbajusz, műpajesz, a szemüveg stb. Amikor kibérelnek egy lakást, nem követelik a friss meszelést, ám azt igen, hogy garázsuk legyen. Kicserélik a zárakat, kerülik a szomszédokkal való találkozást, senkit se engednek be magukhoz, maguk jelentik a gázóra állását. Szabályos időközönként hagyják el a lakást, nem kapnak postát, látogatókat kizárólag éjszaka fogadnak. Vendégeik nem gyújtanak lámpát a lépcsőházban, csöngetésük rejtjeles, autóikat az ország különféle pontjain jegyezték be, így akár külföldön. Ez tehát az átlagterrorista. Aztán hozzáfűzték még, hogy ezek a bűnözők úgy öltözködnek, mint a ma embere, hogy néha úgy néznek ki, mint a nyakkendős hivatalnokok, vagy a nők éppenséggel akár közönséges házvezetőnőnek álcázzák magukat. Mindezzel együtt nem csoda, a nagy vadászat idején annyi téves feljelentés érkezett, hogy azt szinte lehetetlenség volt kezelni. Ugyanis – nem nehéz rájönni – a húsz és harmincvalahány év közötti németek sokasága pont így nézett ki, ahogy azt a rendőrség számítógépének esze kiadta.
Ugyanennek a nagy terrorista-hajszának a kellős közepén írta meg Heinrich Böll a második világháború utáni Németország, Nyugat-Németország első Nobel-díjas írója, műfordítója (aki anno a Hitlerjugendet elkerülte, de a Wehrmachtot nem, oda be kellett rukkolnia) a Katharina Blum elvesztett tisztességét, amely ugyancsak több filmváltozatot ért meg, egyebek mellett a híres Volker Schlöndorffét. Ebben is, miként az eredetijében, Katharina magányosan élő háziasszony, aki egy színes farsangi bálon megismerkedik egy számára vonzó férfival. Hazaviszi, együtt töltik az éjszakát. A férfiról később kiderül, hogy körözött bankrabló. A rendőrség reggel le akarja tartóztatni, ám az illetőnek sikerül meglépnie. Innentől valóságos pokollá válik a szerencsétlen nő élete. Túl a rendőri zaklatáson, tolla hegyére kapja a bulvársajtó, annak képviseletében az Ulrike Meinhofénál is szögletesebb állú Werner Tötges újságíró, aki kommunista ribancnak írja le, ugyanakkor hidegen számító bűnrészesnek. Tötges a kórházban meglátogatja Katharina reszketeg, nagybeteg édesanyját, hogy kifaggassa, mire az anya másnap meghal. Katharina Blum exkluzív interjút ígér Tötgesnek, de ahelyett, hogy vallana, lepuffantja (mint a veszett kutyát). Több óra hosszát várja a megbánást, végén az jött vagy sem: feladja magát.

BÖLL: Amikor hatvannyolcban az a nyomorék jobboldali meglőtte Rudit, nem is tudta, mekkora bajt csinál. Ami aztán következett, alibit jelentett a rendőrségnek, hogy a nyakunkba üljön, nem kevésbé a bulvársajtónak, hogy nyíltan bárkit bemocskolhasson, tönkretehessen. Ezt akartam megírni. Pontosabban: ezt írtam meg.
ELBESZÉLŐ2: Az ön műve tehát sommásan fogalmazva az írás felelősségéről szól.
BÖLL: Persze, de elsősorban az újságírás mindenkori felelősségéről. Ma már nyilván nem sokan emlékeznek rá, ott az volt, hogy akkoriban a Bild például nagyon rossz hírnévnek kezdett örvendeni. Nem beszélve arról, hogy a baloldali srácok közül sokan eleve a Springern-konszern sajtótermékeit hibáztatták a történtekért, amelyek valóságos felbujtóként működtek a más elképzelésű, más tervű, más világról ábrándozó diákok ellen. A bulvársajtó olajat öntött a tűzre, és ha akaratlanul is, de az anarchiát szította.
BORGES (ásítva egyet, még álmos hangon): Pardon! Pontosan ez történt Buenos Airesben is, drága kolléga. Erre gondoltam, amikor az ön művét olvastam eredetiben, aztán meg spanyolul. Annyira tetszett, hogy írni is akartam önnek, ám az valahogy elmaradt. Akkoriban Zénon paradoxonjait vettem elő újra, azokat tanulmányoztam örök feladatképp. Közben megfordult a fejemben, annak gyakorlatiasabb részében, hogy ugyebár a bulvársajtó… A bulvársajtó érdekében áll az anarchia. Szinte lételeme annak. Következésképp nyilván, hogy dolgozik rajta. Mit csinálna a bulvársajtó az abszolút csend és rend országában? Például a Paradicsomban?
BÖLL: Egyetértek a véleményével, drága kolléga. Egyébként nagyon sajnálom, hogy nem kaptam meg azt a levelet.
BORGES (nevetve): Lehet, megállt a levegőben, miképp az a nyílvessző. Nem tudta utolérni önt, miként Akhilleusz sem a teknőcöt.
BÖLL: Jó vicc, kedves Borges úr.
BORGES: Jorge.
BÖLL (cigarettára gyújtva, orrhangon): Kedves Jorge.
BORGES: Örvendek, drága Heinrichem! Egyébként volt az a brazil véreskezű marxista fiú, hogy is hívják? Marighella. Carlos Marighella. Hallottál róla?
BÖLL: Őszintén? Nem. Bár terrorista-szimpatizánsnak kiáltottak ki, nem sok literatúrát olvastam erre a témára.
ELBESZÉLŐ2: Én viszont igen. Nyilván arról a Marighelláról beszél ön, aki politikus, de egyben író is volt, és aki élete végén megírta a terroristák mini-kézikönyvét.
BORGES: Örvendek, kolléga, hogy bekapcsolódott káprázatos tárgyismeretével. Pontosan erről a minikönyvről beszélek. Teljesen véletlenül akadt a kezem ügyébe. Olyan pici, mintha Bada István adta volna ki, én meg, ugye, alig látok. Mondja benne a szerző, mindjárt az elején, hogy a terrorista jelző ma már nem hordoz magában lekicsinylést. Hovatovább felemelő dolog terroristának lenni, minden rendes ember büszkén viselheti, aki a szégyenteljes diktatúrákra emeli fegyverét. Vagy azokra, akik dicsőítik azokat.
BÖLL: Édes Jorge, szeretnélek figyelmeztetni, épp a te életrajzíróid emlegetik azt, amikor egy ilyen hatalmi formáció mellé álltál lelkesen.
BORGES: Eh, Heinrich, Heinrich, drága barátom, az más volt. Különben is az ember egy kicsit eltompul a baromfipiacon, azután hirtelen minden jónak tűnik.
ELBESZÉLŐ2: Marighella azt tanácsolta, hogy a terrorista viselkedjék hidegvérűen, nyugodtan és határozottan. Különösképp az amerikai ügynökök likvidálását javasolja, a börtönbéli verőlegényekét, a fasisztákét és a rendőrségi provokatőrökét.
BORGES: Hogy is kérdjem egyszerűen, mintha egy pampabéli természetfia gaucsó kérdezné. Homokosok nem szerepelnek a listán?
ELBESZÉLŐ2: Nem. Marighella…
BÖLL: Ragaszkodik a témához?
ELBESZÉLŐ2: Mint a gyilkos tapló. Marighella szerint a városi gerilla fegyvertárában ott kell lennie a Molotov-koktélnak, az aknavetőnek, nem utolsósorban a házi készítésű bombáknak. Alkalomadtán azonban üvegpalackokat is le lehet dobni-lökni-gurítani a tetőről: kuglit, téglát, papírnehezéket, szoboregyüttest, mindent. De a leghatékonyabb a távcsöves puska. Meg az ép testben ép lélek, ennek érdekében nem árt sportolni.
(MEINHOF: Minden héten kétszer voltunk úszni. Gudrun háton, én hason. Szabályos bérletünk volt. Az enyém kabinos.)
BORGES: Mi?! Nem hallom rendesen. Nekem az ragadta meg legjobban a figyelmem, hogy a terroristának hét halálos bűne lehet. Nevezhetjük inkább lelki, karakterbéli hiányosságnak.
BÖLL: Ugyan, melyik az a hét?
BORGES: Kérlek, jól figyelj, figyeljetek. Az első a tapasztalatlanság. Második a dicsekvés. Harmadik a …?
BÖLL: Nem tudom.
ELBESZÉLŐ2: Én meg nem emlékszem.
BORGES: A hiúság. Aztán jön még sorrendben az ellenfél lenézése, a türelmetlenség és a düh.
ELBESZÉLŐ2: Ez csak hat!
BORGES: Ja, kihagytam a szervezetlenséget. Igen, az a hetedik.
BÖLL: Bujaság?
BORGES: Nincs.
BÖLL: Végül mi lett ezzel az emberrel?
BORGES: Marighellával? Nem tudom.
ELBESZÉLŐ2: Végül szétlőtték.
BORGES: Hogyan?
ELBESZÉLŐ2: Miután a gerillák megtámadták és elrabolták az amerikai nagykövetet, azt a… nem jut eszembe a neve épp…, válaszul a brazil rendőrség csapdát állított. Elkapott két szerzetest, akikkel Marighella jóban volt, és rávette őket, hogy találkára hívják. Valamiért azt hazudták, hogy Terrazas atya is ott lesz, akar valamit. Amikor Carlosunk testőre néhány perccel a gazdája előtt a helyszínre érkezett, csak egy szerelmespárt látott egy parkoló kocsiban, továbbá szemközt melósokat, akik valami ócska falat vakarásztak. Igyekeztek onnan eltávolítani egy tábornoki ruhába öltöztetett ortopéd cipős majom graffitijét. Életszerűnek találta, intett. Amint Carlos Marighella befutott, mind a csöcsörésző szerelmesek, mind a melósok kezében felvillant a stukker.
BÖLL: Ajjaj.
BORGES: Milyen kifejezések! Nincsenek benne az én egyébként tényleg kissé hiányos magyaromban. Csöcsörésző szerelmesek. Meg az a plöm-plöm jó előbb, de tényleg. Honnan szedi ezeket? És miért? Merényletül az esetleges fordítónak?
ELBESZÉLŐ2: Sokukat otthonról. Délről szedek. Meg van, amit magától Jean-Paul Sartre-tól lesek el. A fordítóra meg hol igen, hol nem, de sokszor nem gondolok. Hisz mindenkinek megvan a maga…
BORGES: …keresztje. Csodálatos.
BÖLL (cigarettáját elnyomva): Az bizony.

Tehát:

Tapasztalatlanság.
Dicsekvés.
Hiúság.
Lenézés.
Türelmetlenség.
Düh.
Szervezetlenség.

Nyolc főbenjáró bűne a terroristának, aki – mindenféle romantikus nosztalgiát félre – ma már többnyire egyáltalán nem az a lestrapálódott, kopott nadrágban és zsíros nyakú ingben, leffegő talpú cipőben mászkáló, az éhségtől majdnem elájuló, korgó gyomrú, hasát-mossa-háta-habzik idealista, aki szándékosan ellenáll az élet ínyencségeinek. A szakirodalom újabban említést tesz a rezgő hájú gyilkos krémről, amelynek számlája dagadozik a svájci bankban – erre célzott Böll? –, befektetései vannak. Olyannyira rendes a gázsi, hogy az lehetővé teszi a sokcsillagos szállóban hálást. Megengedheti magának az ember, hogy konditermekbe járjon, fitnesz-centrumokban fetrengjen, jó állagú, ruganyos léptű, ügyesen felvarrt hölgyeket fogadjon. Amennyiben férfi, így örvendezzen. Egy a nevét elhallgatni igyekvő szakavatott idősebb ember mondta, aki anno az egyik csoporttal tűzvonalba került, hogy pénz nélkül ugyan nincs terrorizmus, hiszen nem lehet ingyen művelni – csak az a golyó van ingyen, amit az ember a hátába kap –, ellenben a túl sok pénz halál. Magát a terrorizmust öli meg. Mert ha nagy belőle a felesleg, az felesleges dolgokra fecsérlődik. Mindenféle magnóra-tévére, vízálló rubintos karórára, markolatdíszítő kézimunkákra és tarka nyakkendőkre. Méregdrága ruhákra és autókra, mígnem az illető úgy néz ki, mint aki a Playboyból lépett elő, vagy valamelyik divatlapból vágódott elénk. Márpedig az a terrorista halála. Nincs mese, így van. Az a terrorista felkötheti magát a lámpavasra, miután búcsút intett ettől az árnyékvilágtól a kis illatos selyem zsebkendőjével.
Apropó, selyem. Úgy látszik Carlos – nem Marighella, hanem Ilich Ramírez Sánchez, a Sakál, akihez anno Eduardo Floresnek állítólag sok köze volt – dacára ennek kedvelte a választékos (úri) öltözködést. Különösképp a finom mintás selyemkendőt a nyakában, meg a valódi szattyánbőr dzsekit erőtől duzzadó testén. Múlt időben mondom, mert jelenleg Ilich Ramírez Sánchez életfogytiglani büntetését tölti a franciaországi Clairvaux-ban, s ott nem valószínű, hogy akadály nélkül hódolhat öltözködési preferenciáinak, bár ki tudja… a minap hódította meg és vette el ugyanott francia ügyvédnőjét.
A teljes nevében a történelmet író Vlagyimir Iljics Lenin családnevét hordozó Carlos rémes mellélövésekkel és még rémesebb telitalálatokkal zsúfolt életműve a maga teljességében ugyancsak nem tartozik ide, ezért bombahéjban itt is csak annyit, hogy Jackal elsősorban azért jelentős számunkra, mert állítólag kapcsolatban állt Floresszel.
Eduardo, szerinte legalábbis, egyáltalán nem volt balos. Hallhattuk. Meg ahogy a hangjából kicsengett: egyáltalában nem volt fontos. Persze, hozzátartozik ehhez, hogy Carlos, a Sakál, aki emezt a ragadványnevét meg Frederick Forsyth bestselleréről kapta, önmagát rendkívül nagyra taksálta, furfangjával és testi erejével együtt. Első feleségének, Magdalena K.-nak szerény vallomása szerint kevés ilyen beképzelt embert hordott a hátán ez a földgolyó, ezért elsőre nagyon nem nyerte el tetszését az erőszakos férfiú. Hogy később miért gondolta másképp, ki tudja, valamiért igen, mert hagyta magát oltár elé vezetni, ha nem is annak templomi értelmében, majd amolyan titkárnőfélesége lett a bandának. Vagy nevezzük őket szebben Baader-Meinhofékkal szimpatizáló terrorista csoportnak, amely úgyszintén rabolt, gyilkolt, tette dolgát, de talán arról maradt igazából híres, amikor a hetvenes évek derekán betört a Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezetének (OPEC) bécsi székházába, hatvan túszt ejtve. A halálos áldozatokkal járó terrorista akcióban sikerült elérni, hogy az osztrák rádió-tévé azt követően egy, a palesztin ügyről szóló kommünikét olvasson fel, méghozzá minden második órában. Lehet, osztrák szomszédjaink ma is azt hallgatnák, ha nem sikerül kiegyezni, minek végén – az algériai zárójelenet után, melynek során a szerencsés túszokat elengedték – Carlos Tripoliban kötött ki Kadhafi elnök jobbján (vagy balján). Miként a terrorista angyalok Allahuk trónja mellett, kezükben egy pohár jeges whiskyvel, térdükön egy-két ruhátlan, tizennégy esztendőt sem látott szőke szűz angyalkával, akik csak rájuk vártak egész patyolat kis angyali életükben.
Hogy ezekben az eseményekben néha mekkora pénzek szerepelnek, mutatni látszik az átvert palesztin társ, bizonyos Bassam Abu Sharif vádja is, miszerint a túszok szabadulásáért járó anyagi ellenszolgáltatást, mintegy ötvenmillió dollárt a Sakál a saját barlangjában rejtett el. (Vagy az odújában, kotorékában, mindenesetre a fele sem kevés.)
Líbia után Ramírez Iljich Sánchez Szudánban lelt otthonra. Ott „tengette életét” egy darabig. El is szunyókálhatott közben, megcsíphette a cecelégy, mert nem vette észre, hogy a szudániak kiegyeztek az őt több franciaországi gyorsvasút elleni támadás okán is kereső franciákkal. Rajta a kilencvenes évek derekán Khartúmban hereműtétet hajtottak végre. Kétszer is elaltatták. Másodszorra Párizsban ébredt fel.
Budapesten a minap némi gyorsan elülő őszi port kavart a spanyol El Mundo nyomán felkapott hír, hogy terroristák találkahelye lenne a magyar főváros. A lap brit titkosszolgálati értesülésekre hivatkozva arról számolt be, idén nyáron az ETA baszk terrorszervezet (mások szerint az IRA) emberei iraki közvetítéssel nálunk fegyvert és robbanóanyagot vettek az orosz maffiától. Mintegy félezer kilónyi robbanószert, kétezer robbanókészüléket, háromszáz kézigránátot, ötszáz pisztolyt és kétszáz gépfegyvert. Szép kis arzenál, az ETA pechjére azonban az üzlet meghiúsult, a terroristákat Szlovákiában elfogták. A hírt az RTL Klub tévécsatorna híradójának – mondják, akik úgy tudják – a magyar titkosszolgálati miniszter is megerősítette. Másnap ugyanezt a politikai államtitkár rögtön cáfolta. És egyelőre ennyi, viszont Ramírez Iljich barátunk pesti látogatásának és itt-tartózkodásának kedves emléke pajkos denevér gyanánt újra előröppent az idők ragacsos homályából.
Nélküle annak, hogy Eduardo Flores neve is ezzel kapcsolatban újfent felmerült volna.
Amit ma már senki sem cáfol, hiszen köztudott, így írják egyesek, évtizedekkel ezelőtt Budapest már otthont adott egy terrorista szörnynek. Ez a szörny 1979-ben jemeni útlevéllel, magyarul eléggé humorosan hangzó névvel: Ahmed Ali Favázként érkezett az akkor még Ferihegyi reptérre. Onnan, ahogy a külföldi sajtóban megjelent, a magyar főváros előkelő negyedébe kocsikázott, ahol villát bérelt. Pontosabban előbb az Intercontinentalba ment, ahol rögtön felfigyeltek rá, riasztva a rendőrséget. Kémelhárításunk tanácsot kért (kitől mástól?) Moszkvától (ahol mellesleg Carlos ifjabb éveiben a Lumumba Egyetemre járt, de sosem fejezte be), onnan azt az utasítást kapta, tartsák megfigyelés alatt. Hogy aligha lehet packázni vele, Sakál azzal bizonyította be, de momentán, nyilván miheztartás végett, hogy másnap a halántékára szegezett revolverrel kísérte be a rendőrségre megfigyelőjét.
Erre letartóztatták volna? Dehogy. Biztos megbeszélték, hogy a sparhelten maradt a krumplileves. Gyorsan vissza kell mennie, le ne égjen a II. kerület. – Így viccelődött valaki hatóságunk rovására. Bizonyos Varga József rendőr ezredesnek egy alkalommal volt szerencséje találkozni Carlosszal. Agyába vésődött a terrorista, vagy ahogy újabban: terrornyák.

VARGA: Mindenki tartott tőle. Erőteljes ember volt, verte az asztalt. Amikor tárgyaltunk, kitette a pisztolyt az asztal közepére. Úgy beszélgetett. Joggal lehetett tartani, hogy a nagy csapkodástól elsül a fegyver.
MAGDALENA: Szép hangja volt, emlékszem. Néha jódlizott, amikor jó kedve volt. Hol tanulta? De aztán gyorsan komor lett megint. Csak csücsörítette a száját, és hallgatott.

Carlost, akit Hugo Chávez venezuelai elnök Simón Bolívarnak szentelt híres „csontváz-beszédében” megemlítve ártatlanul elítélt forradalmárnak nevezett, egy alkalommal arra az érdeklődésre, miért nem Dél-Amerikában tevékenykedik, amely segítségére szorul, és születésénél fogva a szálak is oda fűzik, állítólag ennyit válaszolt: Nem azt a baromfiketrecet kell felrobbantani, amelynek felszabadulásában reménykedsz.
A világhírű terroristát 1985 augusztusában amerikai nyomásra – több sikertelen kísérlet után, amit ő mindenek ellenére valóságos „tökönrúgásként élt meg” a magyar fél részéről, végül is – titkosszolgálatunk örökre kitiltotta Magyarországról. 1994-ben került sor a khartúmi műtétre, annak utána hét évvel a börtönbéli vigadalomra (mert Franciaországban is minden csak pénz kérdése?). A hozzá fűződő események sorához tartozik még, hogy ugyanott – jobb későn, mint soha – Carlos megtért. Pontosabban áttért az iszlámra, hogy aztán lehetséges keretei között Oszama bin Ladent támogassa, Allahot éltesse. Mert az iszlám, tudjuk, bizonyságot tesz arról, hogy kötelező hinni a Magasságos Allahban, az Ő úrságában, és abban, hogy az imádat csak Őt illeti meg.

(Részlet a hamarosan megjelenő regényből)