Leletmentés

KRITIKA

Aratható égbolt, gyerekek közt hintázó csontváz, fekete angyalként rángatott döglött varjú – Hartay Csaba A jövő régészei című kötetének egy-egy jellemző képe. Csobánka Zsuzsa írását olvashatják.

Leletmentés

Hetedik kötete jelent meg Hartay Csabának A jövő régészei címmel, melyet ajánlójában Bereményi Géza a hétköznapok halszeme, Pollágh Péter pedig a vasárnapi közös meggymárkázás felől közelít meg. A borítón lévő fekete-fehér fotó nem egy impozáns kép: régi gombok, csavarok és anyák hevernek rajta, mindezt sárga-vörös félkörök metszik. Könyvtrailer is készült a kötethez, amelyben ugyanez az egymás mellé rendelt, ám elemeit tekintve széttartó világ elevenedik meg: a hangosan dübörgő metálzene mellé romantikus naplemente és mozdulatlan víztükör kerül, egy-egy idézettel díszítve. Nincs lehetőség belesimulni a nyugalomba, de a fejünket elveszteni sincs mód; szétszabdalt világ ez, kijózanító. Holott a szavak az egymáshoz rendelésről beszélnek: „A vágóasztal bárányfelhőket zabál. / Megérett a távolság. / Aratható az égbolt.” Vagy: „Idős néni merészkedik a móló végéig. / Harcsa úszik hozzá, / elmondják egymásnak a halált.” (Szemhunyások I.) Lelassulnak a képek az idézetben és a felvételen is, és Hartay Csaba verseskötete éppen a megnyugvásról beszél.

A három ciklusra tagolódó kötetet a Megmaradt című vers vezeti fel. A lírai én tárgyakkal veszi körül magát, melyek meghatározzák jelenlétét, azonban kiderül, hogy feleslegessé váltak, inkább csak a változásra figyelmeztetnek jelenlétükkel: „Pedig csak lustaságból / nem horgászom évek óta.” Egy hosszan kitartott pillanatba merevedik a kép, ahonnan indulunk: „Arcomat nézem / a kézmosó fölötti tükörben.” Vagy éppen a nyár végi megmaradt sörökkel kellene kezdenie valamit: „Megmaradt a nyár. Nem volt minek elmúlnia.” Szorongás lapul a sorok között, az a kétség és bizonytalanság, hogy valami végérvényesen eltűnt. A leletek, a tárgyi maradványok viszont ott vannak: a sörök, a hűtő és a szőrös zsinórok. A kötet egésze – jelképesen szólva – ezeknek a tárgyaknak keresi a helyét.

A jövő régészei címben rejlő paradoxon az első versben is megjelenik: „Megmaradt, / mégsem maradandó.” Vagyis a számvetés képtelensége lesz a tét. Tárgyak, barátok és a család segítenek a szembesítésben.  A versben megszólaló lezárult részleteket vizsgál, igyekszik objektív lenni, felsorolással, tényekkel és adatokkal dolgozni: „[s]zendvicsek a hűtőben. Szalámis-sajtos.” ,„AC/DC, Demis Roussos”, de minden katalógus végén ott a tűnődés, a gondolati elrugaszkodás. Egy szorongással, félelemmel teli élet körvonalazódik, mely abból a bizonytalanságból fakad, hogy „[o]tthonos ez a felépített múlt-makett”, ahol „[a] nyithatatlan ablakon zsírkrétával / a távolság sírfelirata” látszik. „Sosem találom el, hol lakom” – és az otthon ráadásul olyan terekkel van körülvéve, ahol „[c]sontváz hintázik a gyerekek közt.”

Az első rész versei ciklikusan ismétlődnek; a Szemhunyások című sorozat hol József Attila Medáliák-ciklusára, hol egy banális aforizmagyűjteményre emlékeztet. Mindegyikre jellemző, hogy állóképeket villant fel, melyek aztán kitágulnak a lehunyt szemű pillanatban. Átváltozást figyelhetünk meg: hol fejpántból lesz nyakkendő és marhanyelv, hol pedig a zsírpapírba csomagolt ajándék bomlik ki, és az iroda nádassal benőtt tájjá alakul át. A lírai én is része ennek a metamorfózisnak: a megjelenő kisgyerek, a félbevágott földgömbben összekuporodva ülő majom ugyanúgy nem találja a helyét, mint a versbeszélő.

A Tücsökzene-szerű világ után sorakozó versekben csak erősödik az eddig felvillanó hiány- és félelemérzet. Majd a kötetben előrehaladva rájövünk: egy-egy hétköznapi esemény köré szerveződő páni félelemről ír Hartay. Arról, hogyan lesz egy faültetésből az élet súlya, majd a haláltól való rettegés: „… bele fog dögölni, ha ide-oda / rángatjuk szegényt. Te sem költöztél naponta / pár napos csecsemőként.”  (A faültetés problematikája). A halált sürgetni bűn a verseken kívüli világban és a kötetben is, holott minden élő és holt ezt teszi. Az utazás a 47-es villamoson is csak apropója annak, hogy megfogalmazza ezt az érzést és a problémát: „[m]ég nem sikerült / Leszoknom a gyerekkorról.”

Hartay Csaba (Hegedűs János fotója)

A ciklus végére az addig ingadozó erejű sorok összeállnak, olyan pontos képeket mutatva, mint: „[c]sak az emlékezés akváriumfénye. / A múlt, mely mintha lassan úszva égne.” (Tűlevéllel elvarrt szavak). Az önmegszólító versbeszéd filozofikusabbá teszi a verseket, végül felrajzolva egy fantomot, a Szekrénylakót, aki „[e]lalváskor zavaró rés: / nyitott ajtaján át diktálja / a visszatérő álmokat.”

Az Óda a hétköznapokhoz című második ciklusban tovább épül a gyerekkori emlékekre támaszkodó világ a már korábban bemutatott átváltozásokkal. Az integető családból leselejtezett olajkályha lesz, dobozos sörből kóla, majd fekete vér. „Körzővel ügyetlenkedem. / Négyzetet akarok, / de mindig elkanyarodik. / Megpróbálom imádkozva.” – ez a bensőségesség, az ima csöndje, az óda pátosza jelent fogódzót a megszólalónak. A magasztosság azonban csak nyomokban van jelen, egy-egy versben. A hétköznapok dominálnak káromkodással, kisstílű helyzetek pontos megragadásával, melyre a ciklus címadó verse kitűnő példa: „De jó itthon ki a faszom csönget / Nem veszek semmit húzás viszlát / A virslit már feltettem mindjá’ forr / Múltkor is szar volt ne rendeljünk pizzát” – kis magyar valóságtükör is egyben. Ezzel szemben vagy e mellett pedig ott állnak a versírás nehézségei, földöntúli vagy épp földhözragadt jellege: „A film tükrében akarom látni, milyen egyszerűen / működöm.” (Filmműködés) Mindezt enyhíteni próbálja a humor és a lefokozás: „Ne várj tőlem költeményt, / ott van Ati, Ady s a többi ósdi.” (Ati, Ady). Majd a Zenélnél nagyon erős, kamaszos lendülettel és daccal telített gúnyos sorai, melyek a Karóval jöttél hangulatát idézik napjainkra vonatkoztatva: „Szívesebben pisilnél hányás helyett. / Nyáron még inkább vonz a téli berek.” Vagy például: „Ha itt vagy, átmész inkább oda. / értelmi szinted nagycsoport óvoda. / Onnan azonnal visszajössz ide. / Szerelmes vagy, de nem tudod kibe”. Olyan sorok is megférnek ebben a ciklusban, amelyek valóban felfelé mutatnak, a kimozdulás reményét ígérik: „Szülők helyett Isten szólna, / hogy későre jár, haladjak felfelé.”

Az Utószezon című vers kiemelkedik a többi közül, egyenletes erővel beszél a kiábrándultságról, fásultságról, az utószezonban felejtett versbeszélő végre őszintén és harag nélkül látja önmagát: „Hosszan ácsorgok a korai esteledésben / egy véget nem érő történetet hallgatva / melynek se humora, se meglepetése // csak a lankadó figyelmem, / mely garancia arra, / hogy ismét lemaradok a lényegről.” Ebben a bölcs belátásban, elfogadásban végre megtalálja Hartay a viharon belüli csöndet.

A záróciklusban a kenyér egészségtelen, a konyhásnéninek mobilja van, a beszélő meghízott. Az átváltozások is kiábrándítóak, gyerek helyett hátizsákot hintáztat, tele sörrel. A kisfiú egyre fenyegetőbb világba kerül: „ döglött varjút húz / maga után egy madzagon. / Meghalt a fekete angyal, mondja”. Aztán összeér jelen és múlt egy képben: „Gyere, nézd meg a legnagyobb üveggolyómat – / hív át hozzájuk a szomszéd fiú. / Benyitunk a kamrába. Ott az üveggömb. / Belsejében két fiú nyit be egy kamrába”. Utána pedig az egyszerre megnyugtató és kiábrándító csattanó: „Évek óta utazom, de csak hazáig jutottam.”

A ciklusokon átívelő szembenézés, folytonos önmagára találás egyértelműen kirajzolódik. Merész a kötet, hiszen a kevésbé sikerült verseket is megtartja, pont azért, hogy hitelessé váljon a folyamat. A nyelv is követi ezt a széttartást, a szleng a humorosabbnak szánt, ironikusabb írásokban jól megfér, de a többiből olykor kilóg, ezáltal sutává és egyenetlenné teszi a koncepciót. Ebből adódóan aránytalanságot érezhetünk. Ezt az ingadozást azonban a Pollágh Péter által kialakított szerkezet megfelelően formálta a kötetet hitelesítő tényezővé. A könyv elsősorban azoknak ajánlható, akik Hartay versbeli énjével együtt nyitottak a félelemtől sem mentes szembenézésre a folyamatosan átváltozó felnőtt és gyerekvilággal. A jövő régészei nagyon vékony, a versek is rövidek, feszesek. Érdemes megpróbálni.

Hartay Csaba: A jövő régészei. Prae.hu, 2012.

Csobánka Zsuzsa

Kapcsolódó: Interjú Hartay Csabával