TESTRE LŐTT ÁTADÁSOK – Kőrösi Zoltán novellái

A passzolás, az igazi passzolás olyan ihletett pillanat, aminek a mélységét és értelmét nem egyszer még a labdát leadó játékos is csak sejtheti csupán.

TESTRE LŐTT ÁTADÁSOK

KŐRÖSI ZOLTÁN NOVELLÁI

A nagy passzolás

A labdarúgás történelmének egyik legzseniálisabb passzolása három évvel ezelőtt, Fehérvárcsurgón történt, jelesül egy Fehérvárcsurgó – Pátka mérkőzésen.
     Vasárnap volt, fújt a szél, ami errefelé nem ritka, lévén, hogy az úgynevezett Móri árok szorgalmasan szállítja a légáramlatokat, s alig akad olyan nap, hogy állna a levegő.
     Reggel még nyugalmas idő volt, sütött a nap, majd kora délutánra hol meglódult, hol elcsendesedett a szél, míg végül olyan viharosra fordult, hogy megropogtatta a hajdani arborétum fáit, csattogtak a szögletzászlók. A kastély kerítésén belülre, az egykori lóistálló és a majorsági épületek szomszédságába épített iskola öltözőjében addigra már átöltöztek a meccsre készülődő csurgóiak és pátkaiak, és ugyan jogos aggodalommal szemlélgették a száguldó felhőket, ám az fel sem vetődhetett, hogy a mérkőzés elmaradjon. Lekopogtak a stoplisokkal a sétaúton a pályára, bemelegíteni, futkározni, passzolgatni kezdtek. Jó volt fű, se nem száraz, se nem rövid, se nem hosszú se nem torzsás, de már akkor látszott, hogy a szél, a szél, igen, a hosszabb átadásoknál senki nem tudhatja majd, merre megy a labda.
     Sporttörténészek szerint egy horvát kosárlabdástól származik az a mondás, hogy egy jól sikerült cselnek csak te örülsz, míg egy jó passznak legalább ketten: az, aki adja és az, aki kapja.
     Nem mintha ez igaz lenne, s nem mintha a kosárlabdázóknak olyan sok fogalmuk volna a futballról: tudjuk, hogy egy igazi futballcsapatban egy jó passznak legalább tizenegyen örülnek, igaz, a jó cselnek is, de erről most ne beszéljünk.
     A passzolás, mint tudjuk, nem csupán a társunkhoz intézet üzenet, s nem csupán a velünk azonos mezt viselő embertársunk bevonása a játékba.
Több annál.
     A futball az egymáshoz tartozásról beszél, s ennek a beszédnek a passzolások a szavai.
     A passzolás lehet készséges és lehet előzékeny, lehet jellegtelen és értelmetlen, lehet őrjítően szerény és hivalkodó, lehet kézenfekvő és rafinált, lehet kiszolgáló és előkészítő, felhívó és erőszakos, célszerű és surranó, ravasz és döbbenetesen egyszerű.
     A passzolás lehet háromszögelés, kényszerítőzés, lehet szöktetés, lehet visszaadás, hátraadás, előreadás, lehet vaktában meglőtt felszabadító vagy begyakorolt formáció.
     Lehet forgatás, lyukra futtatás, lehet rutin és lehet ösztön, üres területre gurítás, testre lőtt átadás, megpattanó, körömpassz. 
     Lehet átlépés, keresztlabda, hosszú indítás, mélységi passz, nyesés, löbbölés, emelés, éles, erőből lőtt beadás (ahogyan azt tanítják: az ötös és a tizenegyes pont közé, hogy a kapus kétszer is megfontolja, hogy kijön-e rá, s ha mégis megteszi, akkor ne érje el).
     A passzolás lehet kifli, csavarás, ejtés, adhatjuk fejjel, testtel, mellel, térddel, sarkazva, spiccel, belsővel puhán, lábtól lábra és a futó elé, lehet erőből és alig láthatóan, surranóan, megtévesztően nagy rákészüléssel, lehet mérnökien és lehet flegmán, látszólag oda se figyelve.
     A passzolás, az igazi passzolás olyan ihletett pillanat, aminek a mélységét és értelmét nem egyszer még a labdát leadó játékos is csak sejtheti csupán.
     A futballtörténelem legnagyobb passzairól hosszan lehetne mesélni, úgy, hogy a külhoni példákat, mindenféle Zidanok, Xavik, Riquelmék, Laudrupok nevét az ember akár ki se ejtse, elég volna Bozsikot, Karsait, Hidegkútit, Détárit és Ebedlit emlegetni.
     Ráadásnak vehetjük az afféle történeteket, mint az elhíresült Veszprém-Budaörs mérkőzés, ahol a második félidőben olyan nagy szemű eső zuhogott, hogy még az is passznak számított, hiszen folyton kitérítette az útjából a labdát. Vagy azt a badacsonytomaji mérkőzést, ahol az enyhén lejtős pályán az egyik térfélen még friss és zöld volt a fű, míg a másikon a hirtelen jött nyári melegben kiszáradt minden, és a fűcsonkok passzolásaitól a labda egészen másként viselkedett. Nem is beszélve arról a mártélyi bajnokiról, ahol többször is félbe kellett szakítani a találkozót, és egy erre a célra alkalmatos feltörlő ronggyal meg kellett tisztogatni a labdát, ugyanis a Tisza árteréről csapatostul odatelepedett madarak folytonosan jelezték a jelenlétüket, nyilván ekképpen passzolgatva akartak részt venni a játékban…
     Mindenesetre azon a vasárnapi délutánon, Fehérvárcsurgón se eső nem esett, se madarak nem gyülekeztek, ellenben egyre erősebben fújt a szél.
Így történt, hogy amikor az ötvennyolcadik percben Bernáth, a csurgóiak középpályása egy pátkai támadás után teljes erőből kivágta a labdát, hogy felszabadítsa az akkor már folyamatos nyomás alatt álló hazai kaput, éppen akkor tette ezt, amikor feltámadt a szél, Bernáth a teljes erejét beleadta a rúgásba, a labda előre száguldott, majd hirtelen felfelé kanyarodott, olyan volt, mint egy madár, ami a ragadozó elől felcsapva kitér az útjából, hogy az életét mentse, felfelé indult, majd valósággal visszafelé kanyarodott, így történhetett meg, hogy a közben előre rohanó Bernáth, aki a saját tizenhatosáról indult, a felezővonalánál egyszeriben a saját passzával találkozott, pörögve, súlyosan zúdult rá a labda, akár egy ágyúgolyó, ő pedig ösztönösen rúgott bele újra, tehát a saját átadásából folytatta a saját átadását,  magától kapott egy remek passzt, és ugyanazzal a lendülettel rohant tovább, kihúzódott a jobb oldalra, mintha tudta volna, hogy a kiszámíthatatlan szelek most oda fogják sodorni a labdát, ugyanis ez történt, Bernáth kiért a jobbösszekötő helyére, és a labda hatalmas kiflit rajzolva máris előtte termett, le sem eshetett, már megint magának passzolt, és az ihletett középpályás máris teli csüddel, teljes erőből meglőtte a pátkaiak kapuja felé, valószínűleg lövésnek szánta, ám a szél ezúttal is közbe avatkozott, hirtelen visszatolta a jobb felső sarokba tartó labdát egészen a tizenegyes ponthoz, úgy, hogy az ott érkező Emperger, ha akarta volna se tudja elkerülni, a csurgói középcsatár kapásból bikázott hát bele, védekező mozdulattal, mint aki kivédeni akarja a rátámadó labdát, csakhogy abban a pillanatban pedig teljes szélcsend támadt, így a rémületből és védekezésből hatalmas lövés sikeredett, a pátkai  Cseszneg kapusnak esélye sem volt, hogy akár csak a kezét felemelje, a labda a feje fölött vágódott be a hálóba.
     Na, ez egy gól.
     Az egész fehérvárcsurgói támadás alatt le sem esett a labda, ráadásul Bernáth kétszer is magának passzolt, aztán adta a társának.
     A mérkőzésről beszámoló Fejér megyei Hírlap tudósítója a szokás szerinti rövid összefoglalót ezúttal kiegészítette egy mondattal: „a játékhoz tudás kell, akarat, de a lényeg, mint láttuk, egyébként a szerencsén múlik.” Majd, miután azt is leírta, hogy a küzdelmes mérkőzést ezzel az egy góllal a Fehérvárcsurgó nyerte meg, kitért még arra, hogy a labdarúgás csak az amatőrök és hozzá nem értők szerint szól a gólról.
     A labdarúgás lényege a passzolás.
     Vagyis, vonta le a következtetést, „a labdarúgás legalább annyira az életről beszél, mint amennyire az élet bármely pillanata megmutathatja az életet”.
A nevezetes vasárnapot követően egyébként Bernáth, a fehérvárcsurgóiak középpályása visszavonult az aktív játéktól. Hogy a Fejér megyei Hírlap tudósítójával mi lett, arra nincsen adat.

Eső

A Bakonyban, a Bakony belsejében, úgy mondják,  minden más: másként telik az idő, máskor süt a Nap, mint egyéb helyeken.  Másként fúj a szél és másként hull a hó, másként nő a fű és másként tapad a föld, másként pöndörödnek a levelek és másként koppannak a kövek, másként esik az eső és másként hízik a köd, másként bújik elő a sötét és másként pislognak a csillagok.
     Még a Hold is másként jár, de ezt most hagyjuk.
     Szeptember volt, szerda, a kettőezer tízedik évben, amikor a bajnoki kiírás szerint idegenben játszó budaörsi csapat megérkezett Veszprémbe. Rögtön a Stadion utcához buszoztak, a székház előtt parkoltak le, s mivel ráértek még, sétálni indultak, végig a fák között a könyvtár felé, be egészen a várkapuig, s onnan is tovább, ki a híres várfalig. Nekitámaszkodtak a kőpárkánynak, kinéztek a türelmesen várakozó királyi pár szobra mellett. A délelőtti napsütés után kékes esőfelhők gyülekeztek a láthatáron, úgy feküdtek el a Dózsaváros házai fölött, mintha odaejtett tintafoltok volnának egy aprólékos gonddal megvonalazott gyerekrajzon.
     Ideje visszasétálni, mondta Lucsánszky edző, hűvösödik, alaposan be kell melegíteni.
     A meccse kezdetére már kétség se fért hozzá, hogy előbb-utóbb eső lesz: összetapadtak a hegyek felől sűrűsödő felhők és lehűlt a levegő, akárha órákkal előrébb járna az idő, mint a hivatalos nyilvántartásokban. Talán emiatt, vagy talán mert a második vonal nyugati csoportjában futballozó Veszprém FC rég nem idézte már a hajdani szép, első osztályú napokat, meglehetősen kevés néző ácsorgott a lelátón. Kétszáznál többen aligha voltak, s ők is csendesen szemlélték, ahogy Urbán Eszter játékvezető sípjele után a Pest megyeiek azonnal visszavonultak a saját térfelükre. Látszott, hogy a kontrákra építenek, s bár a piros-kék hazaiak valóban mezőnyfölényben játszottak, a fehér mezesek ellentámadásai határozott veszélyt jelentettek Varga kapujára. A huszonötödik percben aztán be is következett, amitől a veszprémi szurkolók tartottak: a budaörsi Lászka kiugratta a lesre játszó védők között Kollegát, aki a jobb felső sarokba emelt.
     Egy null.
     Igaz, még alig ünnepelhette magát a vendégcsapat, amikor négy perc múlva egyenlíteni tudott a Veszprém: a budaörsi kapus, Esterházy hatalmas hibája után Alexnek egy méterről már csak be kellett gurítani a labdát a kapuba.
     Egy-egy, kezdődhetett minden elölről.
     Csak kezdődött volna már.
     A szünetben apró szemű, hűvös eső kezdett esni: olyan apró szemű eső, amire a Bakonyban azt mondják, szemetelnek a felhők, alig látszottak a cseppek a levegőben, mégis hamar megült a víz a füvön.
     A Veszprém ugyan harcosan jött ki a második játékrészre, úgy tűnt,  Vágó edző csapata el akarja dönteni a küzdelmet, a Budaörs viszont bevette magát a saját térfelére, magabiztosan rombolt, helyzetekig nem is jutottak a hazaiak.
     Csúszott a fű, elpattantak az átadások, mindig közbenyúlt egy láb a feltúrt pályán, úgy ment az idő, hogy alig-alig történt valami. 
     Egyre lassúbb minden mozdulat, egyre súlyosabb a labda, egyre távolabb remeg a kapu fehér négyszöge.
     A hatvanadik perc közelgett már, amikor másként kezdett esni az eső.
     Eső?
     Az addigi apró cseppek helyett egyszeriben nagy, buborékosan toccsanó gömböcskék zuhogtak a pályára, nem is csak gömböcskék, de valóságos vízbombák, úgy pukkantak szét a salakon és a lelátó betonlépcsőin, mint a vízzel teli léggömbök. A legelszántabb nézők is bemenekültek a fedett helyekre. Minden esőcsepp olyan, mint egy lucskos ökölcsapás, csattogtak az átnedvesedett mezeken, a játékosok, hátán, fején.
     Urbán játékvezető az egészen elfeketedett égre, a felhőkre nézett, már a szájába is vette a sípját, aztán hagyta, had menjen a meccs tovább.
     Csakhogy akkortól, a soha nem látott esőcseppek megérkezésétől megváltozott a játék is.
     Ezek a vízgömbök ugyanis nem csupán a védtelen játékosokat sorozták meg, de eltérítették a labda útját.
     Az ötvenkilencedik percben például a veszprémi Burcsik indult meg egyedül, vezette volna a labdát, de az esőcseppek miatt az hol oldalra pattant, hol elakadt, hol meglódult, hol visszapörgött, szinte képtelenség volt követni a mozgását. S ha ő így érezte, vajon mit gondolhattak a budaörsiek, akik egyszerre csak azt látták, hogy egy kiismerhetetlen mozgású, a labdát boszorkányosan táncoltató középpályás fűzi be őket, már két védőt is maga mögött hagyott, amikor egy váratlan zuhany Alexhez verte a játékszert, tőle pedig a fiatal Novothnyhoz, erre szokták azt mondani a sportriporterek, hogy kihagyhatatlan helyzet, de hogy a veszprémi csatár vagy a veszprémi eső döntött végül, azt nem lehet megmondani, mindenesetre Novothny lőtt, a labda pedig, akár egy súlytalanná vált flippergolyó, ide-oda verődött  levegőben, s végül a budaörsi kapu bal felső sarkába vágódott.
     Kettő-egy, megszerezte a vezetést a Veszprém.
     Döbbent csend támadt a pályán, de még a nézőtéren is, csak a vízlufik pukkanásai hallatszottak.
     Ismer valaki olyan futballszabályt, ami az esőcseppekről beszél?
     A meccs hátra lévő idejében az elképedt budaörsiek mindent egy lapra feltéve, dühödten támadtak.
     Ha hosszú indítással próbálkoztak, azonnal megakadt a labda a rá zuhanó vízcsapásoktól. Még az volt a szerencse, ha nem visszafelé pattant.
     Ha rövid passzokkal igyekeztek, mintha csak láthatatlan kezek lökdösték volna őket, ők maguk is dülöngéltek, s a passzaikat kitérítették a rendületlenül zuhogó esőcseppek.
     Ha viszont a veszprémieknél volt a labda, úgy tűnt, elég csak vaktában előre vágni, a többit elintézik majd a buborékos cseppek. Vagy még belerúgni se kellett, csupán futni a saját életét élő játékszer után.
     Soha annyi ördögien cselező veszprémi nem volt a pályán, mint akkor.
     Soha annyi rafinált, csavart átadás, kegyetlenül surranó lövés.
     És még mondja valaki, hogy nincsen találékonyság és ötlet a magyar fociban! Azon a szerdán a technikás, szellemes közép-európai labdarúgás legszebb hagyományai éledtek fel a Stadion utcában. 
     A hetvenkilencedik percben a budaörsi kapufa még megmenthette a vendégeket az újabb góltól, de a lefújás előtt már nem volt kegyelem: megint Hegedűs, a rutinos védő állt a labda mögé, és a szabadrúgása után a kiismerhetetlenül csavarodó labda a jobb felső sarokba vágódott. Esterházy a kezét se tudta felemelni.
     A mérkőzés lefújása után egyébként elállt az eső.
     Biztosan más szél fújt odafent, mert foszladozni kezdtek a felhők és mögöttük sárga, későnyári fénnyel felbukkant a Nap. Hiszen csak szeptember volt, nemrég még fürödni is lehetett a Balatonban.
     Három-egy lett a vége, de a budaörsiek örülhettek az eredménynek.
     Ki tudja miért, mégis szinte menekülve távoztak a veszprémi stadionból. Szinte még gőzölögtek a játékosok a gyors zuhany után, amikor már fent ültek a buszon, az utolsó nézők el se hagyták még a stadiont, amikor a vendégek kigördültek a nyolcas főútra. Ráadásul, mint kiderült, még aznap fellebbezést nyújtottak be a szövetséghez az eredmény megóvása végett. Sajnos, a hivatkozásaikat, tekintve, hogy neveket egyáltalán nem sorolva magát a bakonyi időjárást okolták, a szövetség nemigen vehette komolyan. Említést is legfeljebb az a körülmény érdemel, hogy a hivatalos beadványukat a budaörsiek kiegészítették két furcsa mondattal:
     „Nem úgy élünk, ahogyan élnünk kellene” írták a bizottságnak.
     Majd csak annyit tettek hozzá: „Igen, az eső volt az oka mindennek.”

Részletek a szerző Könyvfesztiválra megjelenő könyvéből