Hangsúlyoznunk kell: eszünk ágában sem volt, hogy mindezzel a felfedezés jelentőségét, vagy a felfedező vitathatatlan érdemeit kisebbítsük. Abban a reményben közüljük az itt leírtakat, és egy recenziónál talán szokatlan módon, a fordításhoz kapcsolódó hibajegyzéket, hogy egy valóban kritikai szöveg, és az azon alapuló, pontos műfordítás mielőbbi létrejöttében segédkezhettünk.

A fordítás tehát (különösen a panegyricus) nagyon sok helyen érthetetlenre és magyartalanra sikeredett, ez azonban nem csupán a túlzott formahűségnek köszönhető. A fordítónak sajnos számos helyen nem sikerült megfejtenie a latin szöveg értelmét, bántó és időnként alapvető hibákat vétett, amelynek köszönhetően sokszor egész epizódok, nagy erejű hasonlatok, költői képek sikkadtak el. - Kritika Szentmártoni Szabó Géza Parthenope veszedelme című könyvéről és hibajegyzék

„…ha én időközben (még április elején) (…) nem bocsátottam volna az Irodalmi Jelen szerkesztőségének is rendelkezésére a recenziót, ahol másrészt viszont kicsiben megismétlődni látszott a rec.iti.hu-nál már lejátszott történet: hosszas viták, zavart ellenkezés után az ígéret, hogy meglesz, aztán néma csönd.” - Petneházi Gábor írása egy recenzió sorsáról Magyarországon

Van egy minősége a felnőtt tudatnak, ami nagyon kevesünkre jellemző. Azokról beszélek, akik megengedik magunknak, hogy ne hazudjanak. Egy pillanatra, és nem többre: amikor megnyomom az exponáló gombot. - Sütő Zsolt fotóesszéje és képei az Irodalmi Jelen galériájában

A kritikának nincsen becsülete. Sokan még a létjogát is megkérdőjelezik. Azt a kételyt fogalmazzák meg, hogy a kritikaírói mesterség művelése, netán az irodalomkritika olvasása hasznos, hasznosítható tevékenység-e egyáltalán. (...) A kritikával kapcsolatosan rendre olyan kérdések is felvetődnek: vajon miért kell magyarázni a műalkotást, miért nem olvashat mindenki úgy, ahogyan azt „úri kedve” tartja.

 
„A rózsák igenlésén keresztül a láncok igenlése. Ha nem foglalunk állást az abszolút és autonóm művészettel szemben, akkor nem tudjuk tartani többi kritikai pozíciónkat” – részletek Szabó Lajos feljegyzéseiből

Olasz Sándor 62 éves volt, a Tiszatáj főszerkesztője, egyetemi tanár a Szegedi Tudományegyetemen. Higgadt, megfontolt elme, a magyar próza egyik legtökéletesebb ismerője. – Boldog Zoltán írása
 
 

„Noha a mennyiségi növekedés nem mindig arányos a minőségi fejlődéssel, kétségtelen, hogy a koreai költészet nyitottságban is haladást ért el. Napjainkban számos könyvet és verseskötetet adnak ki akár egyetlen napon is. Kis ízelítő gyanánt szeretném bemutatni néhány koreai költő versét.” – Gil-Won Lee esszéje.

Az egyetemes magyar költészet alighanem legismeretlenebb ismerőse Faludy György. Könyve itthon három és fél évtized előtt jelent meg, mégis, még a fiatalokban is, Villon-átköltései révén varázsosan cseng a neve. Kéziratban terjedő verseinek legendája van, melyet még csak erősít a kalandos életút. Átváltozásai – vándorlásai országból országba, helyről helyre – maguk is költőiek; a döntést legelsőbben az etika parancsa irányítja. Könyörtelen, önmagát sem kímélő szenvedéllyel, dühösen és életigenlő akarattal választja ki az új és új terepet, tagadja meg az egyik, szereti meg a másik hazát. Örökösen félúton van, és mégsem hontalan. Ha a magyar nyelvet is hazának vesszük – miért ne vennénk annak? –, tán egyik legbiztosabb lakója. Párizsból – a dátum is fontos! – 1940 májusában vallomást küld: Óda a magyar nyelvhez.
Magyar nyelv! Vándor­utakon kísérőm, sértett gő­göm­ben értőm és kísértőm, kí­nok közt, gondjaimtól ré­sze­gen, örökzöld földem és egész egem, bőröm, bé­rem, bí­rám, borom, míg bírom és soraimmal sorsom túl a sí­ron, kurjongó kedv, komisz kö­zöny, konok gyász: meny­nyei poggyász.

1986-ban, az 1956-os forradalom 30. évfordulóján jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál Simonyi Imre Különvélemény (Válogatott versek) című kötete, Szentmihályi Szabó Péter szerkesztésében. Akkor még nem  kerestük a kötet Máraitól vett  hosszú mottójának forrását, amit Simonyi szokása szerint nem tüntetett fel. Igaz, még nem volt divat Márait idézni, a költő azonban talán így akarta megfricskázni az egyébként már nem túl éber kritikát, hogy bottal ütheti a politikailag egyébként közömbösnek látszó mottó nyomát. – Békés Ferenc írása
Simonyi Imre Márai című verse
Simonyi Imre (Szmola Imre) költő 1920. szeptember 14-én született az Arad megyei (Románia) Simonyifalván, elhunyt 1994. feb­ruár 10-én Gyulán.
Idén lenne 90 éves.
Fotó: Martin Gábor

A tisztaszobában a tisztaszoba érzése járta át a vendégeket, ami némi büszkeséggel töltötte el őket, mert tudták, ez nem azonos azzal, amit a Pestről érkező szociológia szakos hallgatók érezhettek, amikor meglátogatták egyetemista-társukat, magát a Szerzőt, vagy talán A gyerek című regény főhősét, és a kettő, tudhatjuk, nem ugyanaz a személy.
 

Orbán János Dénes majdnem minden sorában a költői lélek birkózik a kritikuséval és az esztétika-filozófuséval, s ezt a csatát olykor remek prózai betétekkel lazítja. Ilyen például az „X.Y.B., az újraíró”. Ha egy adott szerző rendelkezik a kellő mennyiségű – és persze minőségű – világirodalmi referenciával, mindent át lehet írni, legyen az akár Dante, akár Shakespeare. De hogyan lehet ezt illusztrálni egy verseskötetben, amely kritikákat és esszéket is tartalmaz? – Makkai Ádám írása

Ahelyett, hogy a délvidéki magyar irodalom felfedezné a maga regionalitásának határtalanságát, és erre építkezve vizsgálni kezdené önnön területi jellegét mint a kultúrák transzgressziójának produktumát, karámot állít önnön szerzői köré, akik netán számottevő művüket nem Szerbiában jelentetik meg, vagy nem ott élnek. – Fekete J. Józsefnek a 38. Tokaji Írótáborra készült előadását olvashatják, amely technikai okok miatt a rendezvényen nem hangozhatott el

Kebelére ölel a város és beőröl. A legtöbb idős, magyar bukaresti még mindig úgy él ott, mintha csak ideiglenesen, de közben kijár a Kálvin temetőbe előkészíteni a sírhelyét. A város beszippantó erejét könnyen összetéveszthető a hamis közösségérzettel. De az igazi közösség mindig akar a tagjaitól valamit. Bukarest nem akar tőled semmit, épp itt rejlik igazi veszélye, mert látszólag elfogad olyannak, amilyen vagy, s csak miután boldogan elszunnyadsz ideiglenes álmodban, derül ki, hogy ez a lényeg, nem kell adnod semmit cserébe, nem szabad másnak lenned, mint beolvasztottnak, tömegembernek, tömegrománnak.

Kántás szövegében ugyanis azt tartom a legrosszabbnak, hogy nem minden rossz (értsd: téves), amit leír. Azonban olyan problémához nyúlt, amelyet ilyen szintű felszínességgel, (nem ritkán, vélhetően saját tapasztalatokból kinőtt) általánosítással, közhelyességgel inkább szerencsétlen, mint üdvös elhatározás firtatni. – Nyerges Gábor Ádám válasza Kántás Balázs esszéjére

Mindig érdekes, amikor egy fiatal értelmiségi nyilatkozik az őt körülvevő „irodalmi gépezetről”, és megpróbálja bemutatni annak visszásságait. Kántás Balázs 23 éves budapesti költő, aki három verses- és számos fordításkötetet mondhat magáénak. Jelen esszéje vitaindító szándékkal született: „A posztmodern költészet kétes esztétikai értéke, a fércművek, de legalábbis feledhető, közepes kvalitású versek hihetetlen magas száma persze nem csupán öngerjesztő folyamat, hanem nagy valószínűséggel kéz a kézben jár a kortárs magyar irodalomtudományi és kritikai diskurzussal” – Kántás Balázs írása

Az a veszély fenyeget, hogy amíg lefoglal minket a nyomtatott művek számítógépes archiválása, a digitálisan létező szövegek sorsáról elfeledkezünk. Most még nem érezzük ezt a problémát aktuálisnak, hiszen felhasználók, fogyasztók, látogatók vagyunk az internet világában, értéket képviselünk, és néha-néha talán értéket teremtünk. De a jövő ezt már csak úgy fogja élvezni, ha ükunokáinknak gondosan tárolt végrendeletünkben megadjuk a felhasználónevet és a jelszót, hogy ne törölje használaton kívüli blogunkat, postafiókunkat, a közösségi oldalakon található profilunkat a szolgáltató. Vagy lesz majd egy profiltemető? Blogtemető? Emlékhely? – Boldog Zoltán esszéje

„Habár a magyar szakirodalom az elmúlt húsz-harminc évben kissé  mintha misztifikálta volna a celani költészet fordíthatóságának kérdését, olybá tűnik, a szövegek homályossága, önreflexivitása és hermetikussága a legtöbb esetben, mint minden nyelvre, magyarra is átültethető. Egy-egy Celan-vers(fordítás) elemzése során semmiképp sem szabad elfeledkezni arról, hogy az adott szöveg nem az eredeti, pusztán annak egy magyar fordítása, olvasata, ebből kifolyólag nem árt ismerni és megvizsgálni a német nyelven íródott eredetit, azonban egyáltalán nem biztos, hogy egy jó, sikeresnek ítélt műfordítás az elemzőt megvezeti, tévútra viszi.” – Kántás Balázs tanulmányának második része.

„Paul Celan verseinek fordítása és fordíthatósága körülbelül az 1980-as évektől aktuális, és mind műfordítókat, mind  elemzőket mélyen foglalkoztató kérdés nem csupán magyar nyelvterületen, de szerte Európában és az Egyesült Államokban. Jelen tanulmányban először megpróbálom röviden vázolni a Celan – főként kései, heremetikusan zárt, enigmatikus –  versei fordíthatóságának egyes lehetséges problémáit néhány ismertebb szakirodalmi hivatkozás alapján, azután kísérletet teszek Celan egyik legismertebb versének, a Fonálnapok – Fadensonnen c. költeménynek három magyar fordításának összehasonlítására, érdekességként megvizsgálva ugyanezen vers egyik ismert angol fordítását is.” – Kántás Balázs tanulmányának első része.
 

„Egy magyar úr volt, úgy szokták mondani. Ez egy kiveszett fogalom, külön-külön az úr és a magyar, hát még együtt. Igen, érdekes, mert ezek a legritkább esetben szoktak írni. A típust magát ismerjük, uramisten, Jókai-regényekből, vagy még régebbről. De ők nem szoktak írni, ők hősök szoktak lenni, regényhősök vagy emlékezések hősei; itt meg van valaki, aki emellett még költő is” – mondta Szörényi László Békássy Ferencről, Békássy egybegyűjtött írásainak könyvbemutatója alkalmából. Lapunkon itt olvashatják Weiner Sennyey Tibor és Szörényi László beszélgetését. Második rész.