az alternatív megoldások művésze vagy, ha nem erre, akkor arra, ha nem így, akkor úgy, de megmented az tiéidet, ebből nem engedsz, nincs olyan helyzet, amit fel ne vállalnál,  szint, mely alá le ne süllyednél értünk, miközben végig tökéletesen önmagad maradsz.

Én vagyok a Békesség, nem hamis békesség,  amit az esti sorozat kínál, vagy a bőröd alá szúrt lebegés,  nem a pszichológusodnál tanult  életindulód dallama vagyok,  olyan békét adok,  hogy sosem rágod többé a körmöd. Fehér ruhát adok rád,  amin kék szalagok lógnak.

Fall Dóra abszurd humorral teli kisprózáját ajánljuk hétindító debütnek.

Közös hallgatásunk felrázandó,  Mielőtt egymás szavait elfogyasztanánk.

Álmodtál már a gyerekkori házzal, a kerttel,

Kockás pléd az állandó útitárs, ha az elszánt vacogás ráhegesedik.

Már nem félek a tekintetedtől, álmomban csak magam vagyok, hagyd  aludni magadat is, és sűrűn kérj bocsánatot.

A halál az élők múzeuma. Bugyorrá  süllyed a szép.

Hagyományok, munka, hit és szegénység:
nagyapámék pontosan így mesélték.

Mindenki a bűneiért vezekelt.
Hiéna árnyékában haldokoltam,
néha pislákoló fényem észrevetted.
Magzatburokban ragadt szerelem.
30 ezüst mindenkinek.

Tanulnom kéne még ezt a szerpentines utat feléd a megvezetett várakozásban.  

Két énem vív háborút. Egyik félholt, vérszagú. Másik hitehagyott, elmebajos.  De csak egyik lehet a győztes. Vajon az ördöggel esketnek meg? 

Felkelek, a szünetnek vége,  asztalomhoz ülök, laptopom felnyitom, csak a képernyő világít.  Véget ér a kitartott idő.

Állunk a mezőn. Egymástól távol.  Épp olyan messze,  hogy egészen magadat se lásd.

Hallgat a világ. A pápai vizekre olvadó csend ül.

Leheletem szókristályokká fagy, lebeg az éter őszi ködterében.

tovább emelkedik a hőmérséklet

itt csak a pusztai szelek járnak

lángosarcú emberek országa tompán türelmesek  mint a büfék előtti sorok

Édes kérgű fügeág a karod, a hajad befonódik a fűszálak közé.

Soha életemben nem izzadtam még úgy le, mint abban a szekrényben. Na, nem mondom, a kuporgás sem volt valami kényelmes, de a hőség kikészített. − Szúrja az oldalam a magassarkúd – suttogta Márk, akivel együtt próbáltam levegőhöz jutni. − Melyik? – kérdeztem vissza. − Szerinted látom? Az, amelyik, ha így folytatjuk, csak a vesémmel együtt lesz hordható. − Ne törd ki a sarkát, kérlek. Bár semmit sem láttam, biztos voltam benne, forgatja a szemét. Engem is zavart a helyzet, de nem volt mit tenni, várnunk kellett.