A fejedelem

2002-ben született a Felvidéken, Ajnácskőn. Jelenleg Prágában hallgat anglofón tanulmányokat. A művészet szeretete gyerekkorától az élete része. Évekig néptáncolt, zongorázott és énekelt. Egy írása 2020-ban kiemelt első helyezést ért el a Palóc Társaság a magyar kultúra napja tiszteletére meghirdetett pályázatán. 2023 ősszén felvételt nyert az Előretolt Helyőrség Íróakadémia képzésére.

A várfalakon terpeszkedő vízköpőket még a fejedelem nagyapja készíttette. Mindegyik más lényt formázott: oroszlánt, sárkányt, kecskét vagy épp komikusan torz emberalakot. Úgy tartották, jelenlétük megvédi az építményt és a bentlakókat az ártó szellemektől. 
A fejedelmet nem különösebben érdekelték az efféle babonák, ehelyett minden idejét a hatalma és a vagyona gyarapítására fordította. Újabb és újabb adókat vetett ki, követeket küldött lehetséges szövetségeseihez, riválisai ellen áskálódott. Mindkét gyermekét, amint járni tudtak, más nemesi udvarokba küldte, hogy tanuljanak, és minél előbb megfelelő házasságot kössenek, ezzel is növelve atyjuk befolyását.
A fejedelemasszony szobájában többnyire halotti csend honolt. Az ablakfülke előtt egy asztalon két gyertya égett, a falon feszület. Az úrnő naphosszat térdelt előtte, és imát mondott elvesztett gyermekei lelkéért: azokért, akiket eltemetett, és azokért, akik olyan messze járnak.
Egy napon lópatkók kopogása vert visszhangot a várfalak közt, és a fejedelem egyik tanácsosa kért bebocsátást az úrnőhöz, azt remélve, szövetségesre lel.
– A helyzet napról napra rosszabb, az emberek éheznek, a városban kitört a pestis. Te pedig, férjuram, újabb adót készülsz kivetni. Nem marad már senki, aki eleget tudna tenni követeléseidnek. A Jóistenre kérlek, hagyj fel ezzel az úttal! – könyörgött férjének a fejedelemasszony.
– Mit értesz te ehhez? – kérdezte a fejedelem indulatosan. Kitárta az ablakot, és kihajolt. Az udvar szinte üres volt, csak egy lovászfiú lézengett az istállónál. – Az emberek meg fogják adni, ami jár nekem. Nem érdekel, mibe kerül nekik – mondta halkan, egy torz emberalakot formázó vízköpőre nézve. 
– Még a jelentéktelen fülébe jutva is veszélyt jelent a meggondolatlan suttogás – szólt váratlanul az úrnő. Távozni készült.
– Engem ne merészelj fenyegetni!
A fejedelemasszony nem válaszolt, csak elhagyta a termet.
Éjszaka hatalmas vihar dúlt, a várfalak szinte beleremegtek a mennydörgésbe. A termeket némely pillanatban nappali világossággal töltötte be a villámok fénye. A folyosókon durva kődarabok puffanása visszhangzott. A zaj percről percre hangosabb lett. A fejedelem kikelt ágyából, magára terítette köpenyét, és a szobában égő egyetlen gyertyát magasra emelve az ajtóhoz lépett. Kövek görgése és koccanása hallatszott, aztán valami olyan erővel csapódott az ajtónak, hogy az kettéhasadt. A fejedelem az őrökért kiáltott, és hátrálni kezdett. Torz alakok léptek a szobába. Körbevették. Faragott arcukon mozdulatlan, kárörvendő vigyor. Ahogy megragadták, érezte a durva kő hidegét. Ordítását elnyomta a zuhogó eső, amikor a vízköpők kilökték az ablakon. Az egyikük utána vetette a jogarát, az is szétzúzódott a várfal alatti hegyes sziklákon.