Hallod? Hallom. Igen. Még azt az irtózatos hangsúlyt is hallom. Mert, képzeld, itt ülök melletted, mindössze fél méterre tőled. Sőt, az elmúlt egy órában is itt ültem veled, és legalább húsz alkalommal kezdtél mondatot úgy, hogy: hallod?

Felbolydult a bolygó;
égnek az erdőtüzek, és verik a hullámokat,
hogy kék-lila foltos köd lepje be a párát
a szemtükrödön.

szánkót akasszunk a szíveinkbe,
és madárrá változzunk,
csőrünkben elhozzuk a telet északról,
és elrejtsük az etetőkbe.

Az alkoholtól felbátorodva hajnal felé néhányan táncolni kezdtek a terem közepén. A szőke pultos lány szinte csalódottan tűrte, ahogy a férfi, aki eddig őt bámulta, most asztaltársaságával együtt nem tudta levenni a szemét a két ittas, mezítláb táncoló idegen nőről. Aznap nem is hagyott borravalót, és induláskor letörölte a rúzsfoltot, amit az idősebb nő hagyott az arcán.

megigazítja rajtam a kétségbeesést.
a karjával vesz méretet.

Akkor már napok óta nem szólt senkihez. Az egykor boldog, mosolygós kislány tudta, hogy soha többé nem fogja látni a testvéreit, nem fogja látni a kis házat, de sosem fogja elfelejteni, hogy az édesanyja egy hosszú ölelés után miként dobta ki az ablakon, hogy legalább egyvalakit mentsen. A fiúkat is küldte volna utána, már majdnem ki is ugrott a kisebbik bátyja, csakhogy már túl késő volt, egy kesztyűs kéz rántotta vissza őket, és elvitték magukkal mindnyájukat, kivéve őt…

Egyedül maradtunk a pusztulás
fogatlan állat-ínyén, meztelen.

Ilyenkor magzatpózban ülök a kádban, vagy a kávának dőlve mosom le a nyálát valami szerencsétlennek, és a nikotinmérgezés okozta szédülést, fejfájást meg hányingert próbálom leküzdeni.

Elképzelem hogy mással fekszem este
hallgatok mindenféle lelkiismeretre
reggel zuhanyzom csak legyek friss estig
a szégyen illatát bőröm nem ereszti

nyáron a fény hátulról,
Isten háta mögül érkezik,
mi csak árnyékot adunk,
két sötéten világító részből
egyik világosabb sötét,
már-már szürke.

A nyakamon alig látható
nyomokat hagyott
a bolondok vissza-visszatérő
kényszergesztusa.

A stégen macskák mosdanak.
Csak a tenger marad melletted.

a végtagjaim
mint fáradt balerinák
bennem oroszlánokat szelídítenek

Illetéktelen hatolt ebbe a sajátos világba, amelyről azt hitte, csakis az övé. Nem akarta, hogy más is hozzáférjen a titokhoz, a féltve őrzött csodához. Úgy érezte, az idegen kéz megszentségteleníti őket. Azon kapta magát, ha azt gyanította, valamelyikhez hozzáért a kis kölök, azt már nem képes szeretni. Undorral nyúlt hozzá. Valósággal beleborzadt. Remegett a teste. Kiverte a veríték.
Aztán egyszer csak úgy döntött, véget vet az egésznek.

a válladra száradt, olajos napfényre
gondolok és a lányos, áttetsző testedre,
mikor egész nap az esőt vártuk porban
ülve, és meztelenre vetkőztünk az istenek előtt.

Rámosolygok, ő visszamosolyog. Rajtam szivárványos felső és árulkodó frizura, rajta jelző karkötő, veszi az adást, de nem kezd beszélgetésbe. Nyilván túl fáradt. Csak megy tovább. A kiszemelt kapualjban előre nyúlok, és elvágom a torkát. Beejtem a kukák közé, rádobom a hozott pokrócot, és ugyanabban a tempóban megyek tovább.

Süvítő simogatásokban léteztél.
Elképzelem, hogy a füleink
között raboskodunk.
Kidörzsölik őket a kemény telek
haragosai.

Az akácleveleket a járdára hullatom,
akár a Grimm-mesében, hullnak a morzsák.

Dörrennek a becsapott ajtók.
A házfalak csendszövetében szirénáid
hasítják ketté a rostokat.

Bámulom a fehér falat,
és megjósolom, összedől majd.
Karthágó, leég.
Róma tűzben.
Terebélyes, fekete füst
lepi el flegmán a csillagokat.