1990-ben született Budapesten. Szegeden jogot és filozófia szakot végzett. 2016-tól publikál novellákat és tárcákat. Írásai az Élet és Irodalomban, a Műút portálon, az Új Nautiluson, az Előretolt Helyőrség irodalmi mellékletében és a Magyar Irodalmi Ház Születés című antológiájában jelentek meg. 

Úgy tartják, az óceánnak nincsenek emlékei,
erre gondolok, míg újraindítom a mosógépet,
és addig figyelem a víz forgását az üres dobban,
míg végül maga alá temet a homokos part

Az üvegajtóban megnézem a tükörképem. Az arcomon érdekes mintát rajzolnak a sebhelyek. Az ereimen átfutott elektromosság rajzolta minta leginkább egy ezer ágú fára emlékeztet. Furcsa, két hete az egész testem ez borítja, mégis csak a tenyerem fáj és nem gyógyul. Ott ért hozzám.

A rozsdakőn érkező
réztest-fegyenc
meghívót küld
a délutáni fonóba,
dallamot szed rokkáján,
majd vasra veri a szemeket.

Lehetnék húsodon a bőr.
Propaganda, puccs,
káromkodás és kuss,
déli harangszó,
kabátot fogasra akasztó,
izgága nyúlvány.

A szavakból gondviselést tanulni
egérút a hitelesség elől.

A bolygók pályája irányíthatatlan,
egy meteorzápor
holdakra töri emlékedet.

nincs abszolút igazság,
és a pillanat is,
amikor mindezt elhiszed,
merő illúzió.

„Ezennel megfogadom, hogy Maritimusnak hű társa leszek. Gondoskodom ételéről és italáról. Kényelmes fekvőhelyet biztosítok számára. Meghallgatom naponta elhangzó dörmögését. Figyelemmel kísérem kívánságait: hideg, nagyon hideg, jéghideg környezet, hal, magány.”

azóta anyám mumusai
eggyel többen lettek, éjszakánként
kis költségvetésű tragédiákat vetítenek
csukott szemhéjára egy másik halott lányról,
és nem látja, hogy sokkal többet érek
összetörten, mint egészen

túl a sminkkel takart rettegésen –
bámulod a semmit, ahogy egybemos folyót,
várost és budai hegyeket,
de elfér egy hanyagul kitakarított fiókban

Az akadály egy szó,
ronda fogalom-szülemény,
a lusta elme kreálja.

Az a fajta zöldség vagyok,
aki néha gyümölcsnek érzi magát.
A paradicsomba kívánkozik,
miközben eljárja a bűn táncát,
aki Évákkal álmodik,
nem Ádámmal, a kígyóktól meg szorong.

utólag jöttem rá arra is hogy a zárójelek öleléséből engedni kell
mert fontos ez is
nem fontos ez se
a zárójelek ölelését ki kell terjeszteni

Nagy ára van a hallgatásnak

Kényelmes az ágyad, meg tudnám ezt szokni. Ezt már mondtad. Nem süketültem meg, holott tegnap szüntelen a fülcimpám mellett harsogtál, pedig szóltam, hogy ne, mert vékonyak a falak. Meg akartam kérdezni, hogy mit tudnál megszokni: az ágyat vagy engem, de a legújabb kisállatos videó megzavart, és csak hoztam egy pohár vizet.

Tekintetemmel az öregasszony vérben és dinnyelében ázó kék otthonkájára nézek, és közben Benedek nyomát követem. A toronyóra ekkor üti el a hatot, és tudom, hogy lassan kiszivárog a többi árus is a piactérre, hozzák a gyümölcseiket, földes gyökerű sárgarépákat fektetnek fel kis kosarakban a faasztalokra, fűszerporos kezű asszonyok kis zacskókba mérve árulják a pirospaprikát.

el is költözhetnél,
ha olyan küszöbön hagysz,
ahol végre elfelejtelek.

mindig az otthonában ül, ahol tetszhalál
az árnyék. kirekeszti a szavakat,
színekből él. bőre töviseket izzad,
szíve alumíniummá keményedik

a szerelem nem több, mint ebédszünetet
tartani a nyomorúságban,
a szeretet nem több, mint ugyanott
egy fizetett szabadság.