Valencia. Carrer del Poeta Mas. Mászolygó hajnalok, ragacsos reggelek, majd lírai délelőttök a Poeta Cafeteria teraszán! Sin filterar Águila; Medio bocata & bebida (infusión ecológia). Altramuces / Lupins: csillagfürt / farkasbab különféle cidrákkal és olíva-válogatással… Gong! Délután-esti Toastone, Boludo bar, Bodega Volero és est-éjjeli L’ermitá, La Terrazza (aperol, parmigiana, caprese, crema de atun, a tuna, tortilla de patata, papaya), Trambon, Immortal Rock s (mi a manó): El Tamano…

„Kívül meleg van. Belül hűvös van. A papa az aratóknál jár. A mama a konyhán foglalatoskodik. Juliska egy félbemaradt hímzést varr tovább az ebédlőben.” – Gárdonyi Géza novellája.

Lizácska viszont mintha nem hallaná, vagy a kérdés egyszerűen nem jut el a tudatáig? Netán szégyelli, hogy fű, fa és virág is hallotta a nagyit? Mellette ülő osztálytársa cinkosan lökdösi, grimaszol, vihog, fel-felpattan, dundi popsiját rázza a szó szoros értelmében „ütős” technozene ritmusára. Ő nem szerepel, nem válogatták be a csapatba, mint Lizácskát, de biztos benne, hogy van olyan tehetséges, mint a fekete atlétába és fekete nadrágocskába bújtatott kortársai.

A sötét lépcsőház cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Alig vártam, hogy felérjek az emeletre. A kopott, festék nélküli ajtó félig nyitva állt. Óvatosan kopogtam, nehogy az összeszáradt gittda-rabok kipotyogjanak a keret és a fal közül. A konyha félhomályából irgalmatlanul sovány nő bújt elő. Szakadt köntöse a földet érte, papucsán milliónyi zsírcsepp fehérlett.

Hunyady Sándor

„Ne fogadj fel soha semmit”, vagy egy balatoni víkend története

Zseráld áll mögöttem. Ő a köztes lét határvonalán rekedt ember. Ide már nem szólítják, oda még nem hívják. Van, aki ajándék-életet kap. Van, aki büntetés-sorsot. Én Zseráldot kapom vigasztalásul búskomorságomban. Az ég küldi.

Kosztolányi Dezső

Esti Kornél

Tizenhatodik fejezet, melyben Elinger kihúzza őt a vízből, ő viszont Elingert belöki a vízbe

Nyolcvannyolc június tizenhatodikán a Nautilus Münchenben koncertezett. Utána az együttes a hotelben nézte a híradót. A budapesti 301-es parcellát mutatták, idős emberek emlékeztek Nagy Imréékre. Hirtelen a bozótból lovas rendőrök törtek elő, és belegázoltak a tömegbe. Gábor elszoruló szívvel figyelte a közeliket az egykori forradalom túlélőiről, amint igyekeznek kikerülni a lópatákat és a karddal hadonászó rendőröket.

Gyuri újból az órájára néz, kis várakozás után bemegy a hálószobába. A redőnyök lehúzva. Óvatosan húzza ki a fiókot. Vakon, tapogatva keres ujjaival, megtalálja a dobozt, megrázza, kiesik egy pirula.

Eszmélés: jelenlétünket pásztorkutya csaholja, majd három pointer szaglássza; sirály-balett a szakadék peremén, szeszélyes szarka a kereszten, idült ízületek, abszurd torna, porcropogás, szeszes kipárolgás… Radírozott nadír. Ásatások a templom mögött, s az éj leple alatt keletkezett kőalakzat-építmények, miniatűr stonehengek, sajátos totemek, hosszú sorban a kőfalon…

A kukás nagyon tapintatos volt, mindig bekopogott az öregasszony szemetesének a fedelén, vagy ha nyitva volt, akkor az oldalát kocogtatta meg. Köszönt, s csak ezután foglalkozott azzal, hogy a mindent elnyelő szomszéd kukák gyomortartalmát az autó hátsó részébe segítse.

Soha életemben nem izzadtam még úgy le, mint abban a szekrényben. Na, nem mondom, a kuporgás sem volt valami kényelmes, de a hőség kikészített. − Szúrja az oldalam a magassarkúd – suttogta Márk, akivel együtt próbáltam levegőhöz jutni. − Melyik? – kérdeztem vissza. − Szerinted látom? Az, amelyik, ha így folytatjuk, csak a vesémmel együtt lesz hordható. − Ne törd ki a sarkát, kérlek. Bár semmit sem láttam, biztos voltam benne, forgatja a szemét. Engem is zavart a helyzet, de nem volt mit tenni, várnunk kellett.

„Van tüzed?” A hirtelen hangra összerezzenek, eltűnik a meleg nyári nap, a csobbanó víz, az érdes, forró tenyér érzése a kezemben. „Igen, persze.”

Rab vagyok én abban a Bajza utcai házban. Nekem az nem otthonom. Egy lépést sem tehetek egyedül. Most is csak a szakácsné segítségével tudtam megszökni, hogy eljöhessek ide. Vigyáznak rám, mint az aranytojást tojó tyúkra. Közben egy évtizede nincs ember, akivel egy értelmes szót válthatnék.

A lány úgy feküdt az ágyon, mint akinek mindig ez volt a fekhelye. A fiú tétovázott, végül mégis odabújt mellé, és jobb kezével ösztönösen átölelte. A lány ujjai hasonló automatizmussal ékelődtek be a fiú ujjai közé, a csípőjét is a másik testhez igazította. Úgy néztek ki, mintha sütőből frissen kivett, összegyógyult kiflik lennének. Betakarta őket a mozdulatlan csend. Az egyik lélegzet utánozni kezdte a másikat.

Nem lehetett eldönteni róluk, hogy melyik családtag melyik: hol lenne helyük ezen a füzéren. A Hermanra, az Ulrikra vagy a szülők nevére: Jánosra, Erzsikére egyszerre ugrottak, ha mertek egyáltalán ugrani. Sokszor csak szótlanul mind összébb és összébb tömörültek egy kupacba: senki sem mert jelentkezni a megszólításra.

Az egyik jelen(em)ben 11 napon át 2 törpe élt (lakott) bennem!

– Ne ordíts velem!

– Nem ordítok, de ne kezdd már megint! Ne gyötörj! Miért nem tudunk mi kedvesek lenni egymáshoz, miért van benned ez az óriási harag, gyűlölet felém?

–  Mert már nem szeretsz.

Négy-ötéves lehetek. Ülök a szobámban, de mindent hallok a becsukott ajtón keresztül is. Anyámék megint veszekednek. Megint a nőkön. Apám orvos, gyógyításra szerződött. Biztos keze van, hozzá kerülni kiváltság. Visszaél a helyzetével. Orvoskonferencia helyett, éjszakai ügyelet helyett. Én nem leszek olyan, mint apám.

Az elveszett terítőre ötvenhárom perc múlva talált rá a felső szomszéd. Kifelé menet bedobta a szemetesbe. Hétfő reggel szállították az utcából a hulladékot, de éppen előtte nyitotta fel valaki a kukát: a környék Kálmánja − a gyerekek Mikulásnak hívták. A szakálla és a zsákja miatt.