Karádi Márton versei
Karádi Márton versei
félkész
mostanra kinőttem mindent.
kaptam nagyobb ruhát, szekrényt
és a gyermekkori homokozómat is
sivataggá nevelték
ezért arra kérlek,
ha már úgy bánsz velem, mintha nem lennék más, csak egy kutya.
legalább a köldökzsinór pórázára köss ki újra, anya
aztán talán hibáztam.
mert végre szerettem volna megérteni a pofonokat:
zsebemben ott a tárcád, mégsem a pénz lopott, hanem a bűntudat.
felállványozott mennyország
várták a napot, de csak fény volt,
az emberek pedig hunyorogtak, mint a persely
én meg kerestem a leghosszabb pillájú lányt
ő tudta ugyanis a legnagyobbra nyitni a szemét.
ruhát akartam venni neked,
váram a napot,
mert csak az árnyékodról vehettem méretet,
rettegve vártam a napot,
kint nyár volt, és lassan a jegeskávémban is kitavaszodott.
befejezetlen hűség
nem tudom alszik-e, vagy csak megpróbálja,
hogy áll neki, ha halott.
nem árul már semmi figyelmet,
szemhéja lehúzott bolti roló.
a szája nyitva, mint ócska ruhán a folt.
hallgatása meztelen
nem takarja a keze sem
s a hidegben látszó lehelete
mint képregényben a kitöltetlen szóbuborék
feltört lábán pedig hegek.
nem messze tőle az amputált cipő.
én meg a részeg aki árok helyett
ráncai partjára dől.
vallomás
úgy észleltél lakásodban a többiek után
mint tejfog után az igazit. vagyis az öregedés jelét
azt hiszem már bennem is
hűséggé lassult a menekülés
olyannyira, hogy mint ahogy
visszafut az égő házba a megmentő
már csak ezekért a szavakért
jár belém a levegő.
majdnem árulás
a szél csak úgy hozza az esőt
mint túl heves beszéd
pár apró köpést
mi meg úgy húzódunk előle a házba be
mint fuldokló tüdejébe kapkodott levegő
vagy mint anyám abba a távoli városba
miután ölelése úgy hullott le apámról
mint meccs alatt a szotyoláról a héja
s most az asztalnál aki anyám helyén ül az a nő
kívülről idegen
anyámra csak belülről hasonlít
hiszen ha egy műtőasztalon elém tennék
anyám méhét sem ismerném fel
lehetne akár azé a nőé is
csak az arcát ne mutatná csak az arcát soha
bárcsak belülről látnám azt a nőt
aki mindent megad nekem, hízeleg
én meg csak úgy köpöm le
mint tea az asztalt, amikor a kockacukrot
túl hirtelen dobják bele.
Laura
túléltem mind a harcokat.
ebédet a fogak közé szorult húscafat.
túlságosan hosszú ez a zuhanás.
katapultálnak belőlem az imák.
eső után a sár, és benne emberek.
széthordják az összes szégyenem.
eltűnni, mint a bűn, lenne jó, igen.
de nincs aki megbocsássa létezésemet.
talán a gyerek, akit sosem szült meg Laura.
benne végződhettem volna. radírban ceruza.
házi áldás
egy ház a tested,
de nincs benne gyerekszoba.
mióta lakhatatlannak minősítették az orvosok
bárkinek kiadod,
s a gyerek hiányát úgy öleled,
mint belső udvarukat a bérházsorok
akkor vágtad le piros körmeid,
és mint a többi öregasszony
azóta nyírod te is rövidre a hajad.
elkezdted lebontani magad.
kemény
a templom a fejem felett
háztetőként összetett kezed
amiben én az isten szobra vagyok,
mint ahogy szenteltvízé a jégcsapok
nekem betegség, neked fájdalom.
mindkettő csak szerep.
sugólyukai rajtam a sebek
persze nekem is lehettek volna a bűneim nagyok
de keménységeden mindegyik gellert kapott
kigyógyulni pedig minek,
úgyis kiszellőztetik utánam a szobát.
mint belőlem istent a betanult imák.
