A kolozsvári törvényszék melletti fegyház baljóslatú vaskapuja előtt fékezzük le az autót. Hárman vagyunk a kocsiban: Demeter Ferenc bábszínész és író, Árpi, az autóvezetőnk, aki egyben kellékes, hangosító, technikus, ültető-néni és díszletmunkás is egy személyben, illetve jómagam. Ez a megszokott felállítása a kolozsvári Excalibur Bábteátrum összeszokott csapatának.

ZÁRTKÖRŰ KÖNYVBEMUTATÓ, AMÚGY BÁBOS MÓDRA

Már közel három éve, hogy létrehoztuk az alapítványunkon belül működő vándortársulatunkat, amellyel Erdély olyan zugaiba is eljutottunk, ahol előttünk még soha nem járt bábszínház. Általában, Kolozs megye településeit járjuk, illetve a környező megyéket, de játszottunk már a Zsil völgyi bányászcsemetéknek és a csángóföldi gyermekeknek is, meg árvaházakban, gyermekkorházakban is felléptünk már, de börtönbe eddig még nem volt alkalmunk bemutatni a művészetünket.
 Véletlenszerűen ismerkedtem meg, még hónapokkal ezelőtt a szamosújvári börtön pszichológusával, aki, amint meghallotta, hogy egy kulturális egyesület ügyvezetője vagyok, rákérdezett, hogy alkalomadtán vállalnánk-e egy kulturális műsor összeállítását fegyencek számára?
- Persze, a „bentlakók” nem igazán vevők a magas kultúrára – mélázott el a doki.

Valami könnyed, de tartalmas és nevelő jellegű programot kellene tálalni számukra.
- Olyan lesz! – vágtam rá és rögtön elvállaltam a szokatlan felkérést, telefonszámot cseréltünk, elbúcsúztunk, majd hosszú ideig nem történt semmi. A napokban viszont felhívott, hogy bejelentse, sikerült elintéznie, hogy az igazgatóság engedélyezze a kulturális programot a kolozsvári fegyház női részlegén, ahol a kiskorú bűnözőket is őrzik. Küldjük el mindhárman a személyes adatainkat - ugyanis a fegyház területére csak az igazgatóság által előre kibocsátott ideiglenes igazolvánnyal lehet belépni -, valamint a program leírását.
 A célközönségünk igényeit szem előtt tartva, úgy döntöttem, hogy egy rendhagyó könyvbemutatót fogunk tartani: Demeter Ferenc kollegám, Nulladik lépés című novelláskötetét (Editura Grinta Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007) fogjuk a fegyház lakóihoz elvinni. A kötetet alkotó kilenc novella közül legalább hét olyan, amely véleményem szerint megragadja majd a hallgatóság figyelmét, mivel központi témájuk a drog, a fű, a prostitúció és a homoszexualitás. Igaz, hogy eddig már több helyen és több alkalommal bemutattuk már a kötetet (Bretter Kör, Aux Anges), de a jelenlegi közönségünk közül, érthető okokból, nem túl valószínű, hogy valaki is ott lett volna ezeken a rendezvényeken.  A szerző, a könyv bemutatása után részleteket olvas majd fel a művéből, végezetül pedig, íróból átvedlik bábszínésszé és eljátssza a nagyérdeműnek a Tóbiás és Kelemen című bábelőadásunkat. 
 Némi gyomorideggel csöngetek a kapunál. Nyílik a kémlelőnyílás, és egy belülről rám meredő szigorú tekintet hipnotikus hatása alatt gyorsan elhadarom a jövetelünk célját és a kapcsolattartó pszichológus nevét. A kukucska becsukódik, majd hamarosan kitárul a kapu. Kétoldalt géppisztolyos őrök intenek, hogy gyorsan befele azzal a kocsival az udvarra, mert itt nem lehet téblábolni.
 Időközben előkerül a pszichológus is, két tiszt kíséretében. Megtörténik a kölcsönös bemutatkozás, majd a tisztek roppant kedvesen, de ugyanakkor határozottan felszólítanak, hogy nyissuk már ki a bőröndjeinket, amelyben a felszerelést és a bábokat szállítjuk. A mókás bábokat megmosolyogják, a reflektortalpat azonban fényképezőgép állványnak vélik, és rögtön kijelentik, hogy sajnos, a kapun belül tilos a fényképezés, ahhoz ugyanis külön engedély szükséges. Egy civil ruhás, de roppant katonás hölgy hozza a belépőkártyáinkat. A csomagokat becsukhatjuk, és beléphetünk a váróterembe, amely meglepően barátságos, világos, és tiszta. A személyazonosságunk ellenőrzése után, kitöltünk egy-egy nyilatkozatot, hogy nem viszünk be az intézmény területére alkoholt, fényképezőgépet, telefont és semmiféle fegyvert. A telefonjaink, a pénzünk, az irataink és - fájdalom -, a fényképezőgépem is, egy fémkazettába kerülnek megőrzésre.
 Átvezetnek az udvaron, majd belépünk egy belső kapun, amelyet, a miket kísérő fegyőr, valamint az ajtó túloldalán posztoló kollegája egyszerre nyitnak ki, ugyanis, a kapu mindkét oldalán zár van. Felvezetnek a második emeletre, és minden emeleten megismétlődik az előbbi ceremónia, ugyanis az emeleti szinteket lezáró vasrácsok ugyanolyan módon záródnak és nyílnak, akárcsak a kapu.
- Hm… hát ide nem lehet könnyű betörni – próbálok tréfálkozni.
- Nem. De kitörni sem könnyű! – véli a kísérőnk.
A második emelet folyosóját jelölték ki számunkra játéktérnek. Hozzáfogunk beállítani a reflektorokat, de amint megtaláljuk a helyüket, rögtön kiderül, hogy ott nincsenek jól, mivel elérhetőek lennének a fegyencek számára, és fegyverként használhatnák őket. Nahát… új helyet keresünk a lámpáinknak, ahol már elérhetetlenek, felállítjuk a paravánt, bekellékezzük a bábokat, majd hozzáfogunk berendezni az improvizált nézőteret, vagyis megpróbáljuk sorokba rendezni a falak mellé állított székeket. Mint kiderül, itt ez sem éppen úgy működik, mint gondoltuk, ugyanis minden szék előtt, mögött és két oldalt, egy-egy méter távolságot kell hagyni az előírások szerint.
- Mert, mi lesz, ha valamelyik fegyenc esetleg hátulról hirtelen elkapja az előtte ülő nyakát, vagy oldalba szúrja a szomszédját az előadás alatt? Ugye, erre nem is gondoltak! – mosolyog farkasfogakkal a kísérőnk.
Bevalljuk, hogy hát, erre valóban nem gondoltunk, mert az óvodákban, iskolákban és művelődési házakban általában nem szempont az ilyesmi, de hát, tudjuk, ahány ház, annyi szokás…

Elrendeződnek a székek is, készen vagyunk a kezdéshez, de az őr figyelmeztet, hogy még pár percet kell várnunk, hogy megérkezzen az igazgató úr is. Addig hozat kávét nekünk, mert innen már ki nem mehetünk… legalábbis az előadás végéig. Rádió adó-vevőjén – mert telefont ők sem használhatnak idebent – meg is rendeli a kávékat, majd leül, és mereven néz minket.
Mi a környezettel barátkozunk: a falakat az elítéltek rajzai, festményei és grafikái díszítik. Nem falfirkákra kell gondolni, hanem ízléses keretekben függő műalkotásokra. Van, amelyiket otthon is szívesen kiakasztanám a falra. Általában nonfiguratív csendéletet ábrázolnak, de van néhány portré és tájkép is közöttük. A tájképek érdekessége az erős, élénk színvilág. Érezni, hogy emlékezetből festették őket, mert a természetben nem látni ilyen árnyalatokat.
A kávéval együtt megérkezik az őrség is: hat egyenruhás amazon, gumibotokkal felfegyverkezve, ugyanis lőfegyvert, mint megtudjuk, nem viselhetnek a fegyház épületében az őrök. Az egyikük, tálcán egyensúlyozza a kávéscsészéinket, a cukortartót és a vizeskancsót. Pincérnőnek is elmehetne, és a kocsmájában még kidobó-emberre sem lenne szükség.
Míg felhörpintjük az ugyancsak aromás, erős kávét, ők elfoglalják a stratégiai pontokat: négyen a folyosó sarkaiban helyezkednek el, ketten pedig föl-alá cirkálnak.
Nyílik a folyosó vasajtaja és további hat fegyőr, betereli a publikumunkat: először a kiskorú fiukat, akik az első két sorban foglalnak helyet, majd a nőket, akik a hátsó székekre ülnek. Ahány szék, annyi néző. Itt nincs állójegy, sem pedig foghíjas nézőtéri sor.
A kiskorúak mindnyájan 17 év fölötti fiuk, akiknek itt kell letölteniük a nagykorúságukig hátralevő hónapokat, vagy heteket, hogy akkor majd innen átkerüljenek a szamosújvári, vagy pedig a nagyenyedi börtönbe. Olyanok, mintha az utcáról léptek volna be: márkás cipőt és pólót, elegáns nadrágot viselnek, a hajuk zselézett, a karjuk pedig tetovált és dagad az izmoktól. Flegmán viselkednek, elnyúlnak a székükben, pofákat vágnak, és előre unják az egész cécót.
A nők között van kosztümös, körömcipős, üzletasszony benyomását keltő, ápolt arcú hölgy, profi kurva, töpörödött, fehérhajú nagymama és slampos háziasszony. Szemmel láthatóan, őket sokkal jobban érdekli a készülődő esemény.
Legvégül belép a pszichológussal együtt a fegyház igazgatója is, hozzánk siet, kezet nyújt, bemutatkozik, és néhány szóban bemutat minket is a jelenlevőknek, majd jelt ad a kezdésre.

A program első részét, a könyvbemutatót, a jelenlevők épp úgy, és épp annyira élvezik, mint ahogy máskor és máshol is szokás: maguk elé merednek, fészkelődnek, az orrúkat piszkálják, ásítoznak, és néha sóhajtoznak. A Nulladik lépés című kötet a legnagyobb sikert a borítójával (Marcu Ciprian és Bán Attila munkája) aratja. A borító grafikája ugyanis a Vitruvius-rajz androgünjét ábrázolja, de a megszokottól eltérő módon: hátulnézetből és formás popsival.
A felcsillanó érdeklődésüket kihasználva, gyorsan bele is vágunk a bábszínházi előadásba.  A Veress Zoltán meséje nyomán átírt bábdarab célirányosan az óvodások és a kisiskolások szórakoztatására készült, és történetünk cselekménye nyomon követi a két rakoncátlan kiskakas életútját, tojás koruktól egészen addig, míg majdnem a fazékba nem kerülnek. Díszleteink, a napernyőkre festett naiv tájképek hangulata, meglepően harmonizál a falakon látható festményekkel. A bőröndökből baromfiudvart építünk, az egyik esernyőből szemétdombot rittyentünk, a másik esernyő hegyére pedig szélkakas kerül, és ezzel rögtön háztetővé alakul át.
Fél szemmel figyelem a közönségünket: a terpeszkedő ifjak szeméből lassan eltűnik a tompa érdektelenség, a nők pedig a nyakukat nyújtogatják a hátsó sorokból, hogy jobban lássanak.
A bohóckodó kiscsirkék, a fontoskodó Tyúkanyó és a fészekaljnyi táncra perdülő tojás látványán már mindenki mosolyog, és amikor a frakkos, cilinderes Mesélő egy mozdulattal és egy kendő segítségével fogatlan, hajlott hátú, sopánkodó gazda asszonnyá változik át, kirobban az első nevetés. Az okos kos, a fontoskodó Jeremos dalát már lábdobogással kísérik, majd a ügyetlenkedő, csetlő-botló Matyi kukacot beszólásokkal bátoríját, végül pedig, igaz, többszöri nekirugaszkodással, de velünk éneklik a Kukacok indulóját.
Finálé, zene, függöny… és percekig tartó taps. Hej, ha mindig ilyen fegyelmezett és lelkes közönségünk lenne!
Sípszó vet véget a vastapsnak és a vasajtó, újra kitárul, és már terelik is nézőinket a celláik felé. Az igazgató gratulál, majd meghív az irodájába egy teára. Kérdezgetnek, hogy merre jártunk, mik a terveink és, hogy mikor jövünk még hozzájuk. Válaszolgatunk, majd mi is megkérjük őket, hogy meséljenek a nézőinkről, a fegyencekről. Elmondják, hogy a kiskorú fiuk nagy része apró-cseprő lopásokért (főleg telefonok elemelése), gépkocsik feltörése miatt, vagy garázdaságért kerülnek ide. Viszont a nők, igazi nehézsúlyúak: javarészt gyilkosok. Van, amelyikük a férjét, vagy az élettársát szúrta le, egyikük a szüleit tette el láb alól, de vannak, akik a gyermekeiket mészárolták le.
A civil ruhás militarista delnő, az igazgató utasítására behozza a fémkazettát a telefonjainkkal és értéktárgyainkkal, mintegy jelezve, hogy most már mennünk kell. Kezet rázunk a vendéglátóinkkal, akik szavunkat veszik, hogy visszatérünk még ide.
- Persze, csak így bábszínészként akarom önöket itt viszontlátni! – teszi hozzá
nevetve, de sokatmondóan az igazgató.
- Ebben mi is nagyon reménykedünk – válaszoljuk, majd kifordulunk az udvarról.
Mint egy színházi gong, nagyot döndül mögöttünk a börtön vaskapuja.

K. Kovács István