Mircea Dinescu román költő a napokban Aradon mutatta be legújabb, Poezii noi (Új versek) című verseskötetét. Ez alkalommal Andó András, az Observator (aradi román napilap) igazgatója készített vele interjút. Ebből közlünk az alábbiakban részleteket.

Egy filmben ezerszer is elhangozhat angolul, hogy „fuck you”, de románul egyetlen adásban sem: „cur” (fenék)

–  Dinescu úr, Ön egy „költészeti és gasztronómiai turnén” vesz részt az ország nyugati részén. Karánsebesen, Temesváron és Aradon is szerveztek könyvbemutatókat és ezekkel összekapcsolt kulturális eseményeket.
–  Ez alkalommal az események nem gasztronómiaiak, inkább kulturálisak voltak. A verseskötettel együtt szárnyra bocsátottam egy lemezt, amelyen a verseimet éneklem, tehát hatvanévesen dalszerzőként is debütáltam, és ugyanakkor szárnyra bocsátottam a bort is, rajta egy költeménnyel – az üvegen címke helyett egy vers található.
–  Tehát nemcsak a verset, hanem a múzsát is szárnyra bocsátja.
–  Na igen, a múzsa belép a borosüvegbe, egy múzsa meghódítható egy borosüveggel is, ha van, és egy szöveg összhangba kerülhet a borral.
– Ez az esemény, az Ön alkotása, valóban összetett, mivel a hangsúly nem csupán a könyvre, a szóra esik, hanem a polgár, a román ember csendesítésére is. Hol van e kettő összefonódása?
– Az igazság az, hogy a román író a decemberi forradalom után önsajnálkozóvá vált, mivel világos, hogy a tömegkultúra beáramlásával az irodalom, tulajdonképpen az egész kultúra marginalizálódott. Ceauşescu idején, ha emlékszünk rá, sorok álltak a túrónál is, a húsnál is, de a könyvesboltoknál is. Az emberek álltak a sorban és azt kérdezték: mit osztanak? A válasz pedig ez volt: túrót, felvágottat, Ciorant, vagy Blandianát, vagy Dinescut, vagy Păunescut, ami miatt az író e könyvesbolti siker révén belépett a népi mitológiába. Tévéadás csak két óra volt, félig színes, csak Nicu bá’ volt színes, mi, mindannyian fehérek és feketék voltunk. És akkor az emberek az irodalomban valóságra utaló célzásokat kerestek, „gyíkokat”, amelyek a sorok közé szűrődtek. A párt megijedt a szó erejétől, ezért létezett a cenzúra. Voltak tabuszavak, ezért nem mondhattad ki,  hogy „cur”, vagy más anatómiai részét az embernek.

„Vágyom arra, hogy egy felöltözött nőt lássak egy folyóirat oldalain”

– Ezeket a szavakat ma sem tolerálja a CNA (Országos Audiovizuális Tanács) a tévében.
–  Igen, ők csak az angol nyelvet tolerálják, egy filmben ezerszer is elmondhatod „fuck you”, semmi sem történik. A tabuszavak között olyanok is voltak, mint „sötétség”, „éhség”, „hideg”, „félelem”. ’89 decembere után ránk tört a szabadság, és mi azt sem tudtuk, mit kezdjünk vele. És időközben a fogyasztói társadalom felfalta a bálványait, mivel a forradalmak megeszik a gyermekeiket, és az írók, akik abban az időben hírnevesek voltak, marginalizálódtak. Ma már nem olyan fontosak. Most egy verseskötet példányszáma körülbelül 500, sikernek számít, ha 1000 kötetet eladnak. Másrészt az újságok, folyóiratok első oldalait, a televíziót, a plakátokat elárasztotta a meztelen nők inváziója. Vágyom arra, hogy egy felöltözött nőt lássak egy folyóirat oldalain. Nosztalgiával emlékszem arra, hogy középiskolás diákként, amikor megpillantottam egy leány térdét abban a bizonyos kék egyenruhában, éjszaka az a térd, mint holdfény világított szobám fölött. A nő akkoriban megközelíthetetlenebb, rejtélyesebb volt, mint manapság, amikor a „vetkőzés iparáról” beszélünk.
–  De ebből nagyon jól meg lehet élni. Láttam, hogy egy válás után egy kisasszony 300-400 ezer eurót keresett csupán abból, hogy fotóit bulvárlapok közölték.
–  Igen, ez is megesik, mert hisz a legrégibb mesterség a vetkőzés.
–  Az alacsony példányszámokról beszéltünk, 500-1000-ről, és akkor jön Mircea Dinescu, és azt mondja: én mást ajánlok.
–  Én nem akarom, hogy ez a világ megalázzon, eltaposson. Megpróbáltam kitörni egy ablakot, mellemmel kinyitni az ajtót, hogy ekképp hódoljak a közönségnek, azaz, hogy egy olyan verseskötettel álljak elő, amely meghódítja a közönséget. Például azzal, hogy a verseket dalolni is lehet, ha már visszatértünk a költészethez. Én már nem csinálok irodalmat csak az irodalmárok számára, ahogy azt a szerzők többsége teszi, hanem az az üzenet érdekel, amelyet a közönségnek közvetítek. Egyébként ezért is énekeltem el a verseimet, és ezért találtam ezt a formát: a költeményt a borosüvegen. Aki akar, vásárol egy üveg bort, elolvasva a szöveget intelligensebb lesz. Ez egy szép ajándék is lehet, egy megoldás…

„Mi nyugatról jó dolgokat nem importáltunk, csak gyatrákat”

–  Mindenütt konvenciók nélküli tereket keres. Utolsó aradi könyvbemutatójára egy dobbal érkezett és azt dobolta: „Gyertek a költészethez, gyertek a költészethez”.
–  Mindenféle megoldást kipróbáltam. Iaşi-ban a zöldségpiacra mentem, itt a Corina könyvesboltba, vagy tizenöt esztendővel ezelőtt, amikor szárnyra bocsátottam a könyvemet, leállt a közlekedés. Amit csináltam, az egy termékbemutató volt, mivel azok, akik ma vezetik a  világot tudják, hogyan kell a termékeket piacra dobni, kezdve az üdítőtől és sörtől a mobiltelefonig. Mi a fogyasztói társadalmat sokkal jobb illatúnak képzeltük, mint amilyen. ’89 előtt nagy nehezen kijutottam Párizsba egy nemzetközi költészeti napra, és valóságos sokkot jelentett számomra azt látni, hogy este tízkor, amikor nálunk elsötétült a tévé, bezártak a bárok, elvették az áramot, ott tombolt az éjszakai élet. Sajnos, mi nyugatról nem a jó dolgokat importáltuk, hanem a silányakat.
–  Mi importáltuk, vagy ránk sózták azokat?
–  Ez a mi hibánk is. Nem voltak olyan vezetőink, akiknek a nyugati világgal összhangban lévő jövőképük lett volna. Beléptünk Európába, bár nem hiszem, hogy megérdemeltük, mert amikor Európába lépsz, ugyanazzal a nyugdíjjal, ugyanazzal a fizetéssel, ugyanazzal a derűvel kell rendelkezned, amilyennel minden európai rendelkezik. Náluk a nyugdíjasok nem ácsorognak a tömbházak előtt vagy az árok szélén, hanem, miután nyugállományba vonultak, kezdenek az életnek örülni, beutazzák a világot, a sétahajók utasainak 80 százaléka olyan nyugdíjas, aki szórakozni megy, azért, hogy elköltse nyugdíját.

Fordította Kilin Sándor

Mircea Dinescu román költő egy dél-romániai kisvárosban, Sloboziában született (1950). 1967-ben a Luceafărul című folyóiratban debütál verseivel. A Luceafărul (1976–1982), majd később a România literară (1982–1989) folyóirat szerkesztője. Az 1989-ben a Libération napilapnak adott interjúja miatt – amelyben támadja a Ceaușescu-rezsimet –házi őrizetbe veszik. Prominens szerepet vállalt az 1989-es decemberi eseményekben. A forradalom után a Romániai Írók Szövetségének elnöke (1990–1993), társalapítója az Academia Caţavencu szatirikus lapnak, amelyből 1998-ban kilépett, és saját lapokat alapított (Plai cu Boi, Aspirina Săracului). A könyveivel keresett pénz egy részét a mezőgazdaságba fektette, az ő tulajdonában van a Vinul Moşierului néven forgalmazott bort készítő pincészet.
A civil társadalomban továbbra is fontos szerepet játszik,  A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság tagjaként felemelte szavát a volt hivatásos ügynökök és besúgók adatainak nyilvánosságáért. Harcos antikommunista, kritizálja a kommunista rezsimmel kapcsolatba került politikusokat is.

Több kötetét lefordították angolra, franciára, németre, illetve magyarra, utóbbiak közül megemlítenénk:

A jóság rémuralma (1982),
Titanic-Valcer (1989),
A halál újságot olvas (1991),
Szentségekből bukásra (2005),
Szegek, ebek és szúró darazsak (2007),
Bőröndnyi ország (2009).