Irodalmi Jelen

Amikor Pannónia diktált – Beszélgetés a szombathelyi Iseumról Sosztarits Ottóval

2011. január. 11. - 17:12

2011-ben megnyílik Közép-Európa egyik legizgalmasabb római kori leletegyüttesének kiállítása. Szombathelyen hatalmas esőben kerestem meg az Iseum-ásatásokat vezető régészt, Sosztarits Ottót, aki nem csak az Iseum jelentőségéről, hanem az antik világlátásról is beszélt.

Amikor Pannónia diktált

Beszélgetés Sosztarits Ottóval a szombathelyi Iseumról

WST: Hamarosan az egyik legnagyobb szabású régészeti kiállítás nyílik meg hazánkban. Hogyan kezdődött a szombathelyi Iseum feltárása, és miképpen jutott el idáig?

SOSZTARITS OTTÓ: Valamikor az 1990-es évek legvégén, 2000 legelején jutottunk el odáig, hogy újra kell gondolni a szombathelyi Iseum jelentőségét és lényegét, de a kételyek korábban is megfogalmazódtak. Főleg Tóth István, a nem oly régen meghalt pécsi vallástörténész professzor fogalmazta meg a legpregnánsabban. Voltak kételyek ugyanis az Iseum képe, keltezése és sok minden más kapcsán. Köztük az építészeti képe miatt is kezdődött el egyfajta átgondolkodás arról, hogy bizony ez az Iseum valóban olyan volt-e, mint addig hitték. Ehhez egy másik roppant fontos probléma társult, hogy már ettől az időszaktól kezdve jelentkezett nagyon-nagyon pregnánsan az Iseum akkor rekonstruált főhomlokzatába beépített márvány domborművek állapotromlása. Ez egy olyan szintű probléma volt, amely

azt a veszélyt hordozta magában, hogy ezek a méltán világhírű domborművek – amilyenekhez hasonló itt, a Duna-vidéken nem nagyon van – egészen egyszerűen el fognak pusztulni.

2001 tavaszán tudtunk beadni egy olyan pályázatot a minisztériumba, amely a szentélynek egy új, kiegészítő, hitelesítő régészeti kutatását irányozta elő, illetve tervbe vette, hogy ezeket a domborműveket kiszedi a betonból. Mert úgy éreztük, hogy a huszonharmadik óra ötvenkilencedik percénél tartunk, hogy ezek ne semmisüljenek meg. Az első időszak elég nehéz volt, nagyon kevés pénz állt rendelkezésre; nem tudták pontosan, hogyan lesz, 2002-ben és 2003-ban már nagyobb pénzösszegből tudtuk folytatni a kutatást. Váratlanul gyors, sok és átütő eredménye volt ennek a kutatásnak. Már az első év után, 2002 februárjában a leemelt domborművekből itt, a szombathelyi képtárban tudtunk egy kiállítást rendezni. Végre testközelből lehetett megnézni azokat a domborműveket, amelyeket idáig hat-hét méter magasan lehetett látni.

Például a kutyán lovagló Íziszt?

Igen, ezek vallástörténeti szempontból egészen rendkívüliek, csupán néhány ehhez hasonló ábrázolás ismert épülethomlokzaton. Ez a kutyán lovagló Ízisz gyakorlatilag megegyezik a Róma városi nagy Iseum homlokzatán lévő ábrázolással, csak a miénk látványosabb. Másrészt a Duna-vidéken nem ismerünk egyetlen olyan szakrális épületegyüttest sem, amelynek ennyi és ilyen minőségű, ilyen kivitelű kőfaragványai, márványdomborművei lettek volna. Már akkor teljesen egyértelmű volt, hogy ez egy nagyon nagy szentély, amit sajnos az akkori bemutatás nem tudott igazán értékeltetni.

Mikor épült az Iseum? Korábbi feltételezések szerint – úgy tudom – a második, esetleg a harmadik században.

Ez az, amiben radikálisan más álláspont alakult ki. Nagyon hamar kiderült, hogy az a hagyományos keltezés, amely szerint ezt a szentélyt 188-ban alapították, mindenképpen tarthatatlan. Két dolog vetődött fel mindjárt a második évi ásatás után, az egyik az, hogy itt bizony lennie kellett egy korábbi szentélynek is. Tehát az akkori nagyméretű, nagy kiterjedésű, kőből megépült és márványdomborművekkel díszített szentély előtt is lennie kellett egy másik szentélynek.

Hallottam arról, hogy Magyarország is aláírt egy bizonyos velencei kartát, amely nem engedélyezi ezeknek a régészeti helyeknek a modern rekonstrukcióját.

Ez bizony így van, és nem igazán szerencsés, de ez egy külön téma. Visszatérve, a 2007-től folyó régészeti kutatás teljes egészében megerősítette az első három év eredményeit, és olyan irányban tudtuk az információt bővíteni, hogy egyértelművé vált, bizony itt állnia kellett egy nem kőből – tehát vályogból, fából – épült, az előbbinél nyilvánvalóan kisebb méretű szentélynek. Tehát a Borostyánút melletti szakaszáig, ahol most az előcsarnok van, biztosan nem terjedt ki ez a korai szentély, mert ott ipari tevékenység folyt. Azt a szentélyt nem tudjuk pontosan, mikor hozták létre, nagyon kevés maradványa maradt fent, tekintettel arra, hogy már maguk a rómaiak elbontották és ráépítettek. Amit tudunk: a korai szentélyt 120-130 körül, tehát a második század első harmadában bontották le. Kisebb volt ugyan, de vakolt, festett szentély volt, s a legértékesebb lelete ennek az időszaknak egy olyan szisztrum-ábrázolás, amely a későbbi homlokzaton márványba faragva is ott van Ízisz istennő kezében – ez az ő legfontosabb attribútuma, ugyanis a hagyományos egyiptomi mitológia szerint e csörgőszerű hangszer megrázásával adott jelet az istennő a Nílus áradására, mely minden termékenység forrása Egyiptomban. Ez a szentély, s ez az átépítés nagy valószínűséggel Hadrianus császárral függhet össze, ugyanis róla tudjuk, hogy Ízisz-hívő volt. A szentély életében megint egy sorsdöntő fordulat a 200-as évek eleje, amikor Septimus Severus, illetve Caracalla, akik szintén nagyon erősen kötődtek a keleti kultuszokhoz, a szentély homlokzatát márványba építtették, ezek a fantasztikus domborművek az ő idejükben készültek. A szentély valamikor a IV. század első harmadáig állhatott fönn, amikor a terjedő kereszténység hatására maguk a rómaiak szisztematikusan lebontották, és a helyén temető létesült. Ez az egészen konkrét vége a pannóniai, savariai pogány kultuszoknak.

Visszatérve a rekonstrukcióra: elindult-e a leletek feldolgozása?

Igen. 2008 nyarán a Szépművészeti Múzeumban ki volt állítva egy nagyon szép kollekció, egy nagyobb nemzetközi egyiptológiai kiállítás részeként, kiadványban jelentünk meg, és megindult a tervezés. A terv lényege kettős volt; az egyik, hogy ennek a rendkívül nagyméretű, olyan 70x40 méteres szentélynek, templomegyüttesnek a tömegét, a tér arányait valamilyen módon érzékeltetni kell, tudniillik

ez a templom körülbelül akkora, mint a Róma városi főtemplom.

Természetesen az díszesebb volt, gazdagon felszerelt, de méretét tekintve ez is rendkívüli, s a Pannóniai átlagot messze-messze meghaladó és jobb minőségű kivitelezésű szentély. Biztosak vagyunk abban, hogy a szentély jelentősége Savaria vallásos életéhez képest messze túlnőtt, nagy valószínűséggel a Duna-vidéki Ízisz-kultusz főtemploma volt. Olyan jellegű, és olyan kivitelben, olyan minőségű anyagok felhasználásával épült, amelyek messze meghaladták a Savariai kultuszközösség teljesítőképességét. És tekintettel arra, hogy a kultusz nagyon erősen összefonódott a császártisztelettel, valamilyen módon a központi kasszából részesedhettek, kaphattak segítséget a szentély átalakításaihoz. Ezt pontosan a vége mutatja, mert amikor Konstantin után a császárok keresztények lettek, egyszerűen már nem volt rá szükség, és valószínűleg az állami apanázs megvonása is hozzájárulhatott a gyors hanyatláshoz és elbontáshoz.

Ezt a hatalmas méretű szentélyegyüttest próbálja meg az épület-helyreállítás érzékeltetni?

Egyrészt igen, de másik célja, hogy ebben az épületben, amely tulajdonképpen egy rekonstruált épület bemutatása, nem római falakat húznak fel, hanem

olyan modern épületegyüttes lesz kialakítva, amely az egykori tömegarányokat képes érzékeltetni.

A központi szentély épülete elsőre antik templom benyomását kelti, mindaddig, amíg közel nem jövünk hozzá, és látható, hogy modern anyagokból épült. Maga az épületegyüttes pedig a Savariai Ízisz-szentély leleteit fogja majd bemutatni, mégpedig két nagyobb, tágabb összefüggésbe ágyazva: egyrészt Savaria történetébe, másrészt pedig Pannónia vallástörténetébe, egyszerűen, az érthetőség kedvéért egy teljesen modern, XXI. századi múzeumként.

Mit jelent ez, hogy „XXI. századi múzeumként”?

A hagyományos muzeológiai eszköztár mellett rendkívül sok itt az interaktív elem: vetítések, egyéb látványelemek, 3D-s animációtól kezdve nagyon sok minden – virtuális ásatás, számítógépes templomrekonstrukciós játék gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. Ami még nagyon fontos, és ez szemléletében talán szokatlan: nem tárgyakat, nem történeteket szeretnénk bemutatni és elmondani, hanem valamelyest

olyan hangulatot kívánunk kelteni, hogy az idejövő látogatónak valamiféle kép alakuljon ki az antik vallásosságról, és ezen keresztül az antik világlátásról.

Mert ne gondoljuk, hogy e nélkül egy vallás megérthető! Természetesen ez a fajta megközelítési mód az ismeretközlés helyett vagy mellett legalább ilyen kiemelt szerepet szán az élményszerű bemutatásnak. Itt megpróbáljuk bevonni a látogatót, mintha maga is Ízisz-hívőként léphetne be ebbe a szentélybe. Ami azért rendkívül érdekes, mert ez egy zárt kultusz volt, beavatás révén lehetett a hívő a kultuszközösség tagja, a szentélybelsőbe való belépés csak a beavatás papi fokozatait elért emberek számára adatott meg. A szertartáshoz egy saroglyán kihozták a kultuszszobrot, és körmenetek voltak. Míg maga a kultusz zárt volt, arra nagyon-nagyon ügyeltek, hogy a legfontosabb vallási ünnepeket a szentélyen kívül is megtartsák, és ezáltal egy nagyon látványos és propagandisztikus tevékenységet folytassanak a kultusz mellett. Direkt térítésről nem tudunk, de ez a fajta propaganda érdekes lehetett.

Ízisz tehát csak a kiváltságosoknak és a beavatottaknak volt elérhető?

Elit kultuszról beszélünk, vagyis nem tömegjelenlétre törekedtek. Mindazonáltal, ha a kultuszközösség nem is volt túlságosan nagy, a szimpatizáns háttér mindenképpen. Ízisz a termékenységi aspektusával, és a mindenek felett álló uralkodó istennő képével tulajdonképpen már a görög időszaktól kezdve – és a rómaiaknál ez csak fokozódott – magába olvasztotta más istennők figuráit is. Ebben az időszakban, amikor ez a szentély Savariában virágkorát éli, több istenséget és vallási áramlatot magába szippantó,

ősi, termékenységet összegző istenfiguraként jelenik meg itt Ízisz, markánsan a nőiesség, a termékenység és minden hasonló megtestesítője.

Egyetlen dolgot hadd emeljek még ki: hogy Egyiptomon túl miképpen gazdagodik ez a dolog. Egyiptomból viszik a gabona egy részét Itáliába; amikor már hajózni lehetett, a téli viharok elcsendesedése után indulhatnak csak meg a karavánok. A bőség pedig, az egyiptomi bőség Ízisz adománya, és úgy képzelték – nagyon jellegzetes ábrázolások vannak – hogy Ízisz áll a hajón, a háttérben az Alexandriai világítótorony, és kifeszített ruhája a vitorla. Nagyon képszerű ez az egész, így indulnak el a hajók a mindennapi táplálékkal Itália és Róma felé. Egy elvont termékenységvonás egy nagyon praktikus és evilági táplálással is összefüggött és erősítette meg azt. Egyébként

ezt a történetet Apuleiusnak Az aranyszamár című regényes elbeszélésében lehet olvasni a 11. fejezetben,

ami az Ízisz-kultusz és az Ízisz-vallás mai legfontosabb forrása a régészeti leleteken túl (csak hogy irodalmi vonatkozást vigyek bele). Ez azért érdekes, mert Apuleius leírja, hogy a szamárrá változott Lucius visszaváltozása előtt a szentélyben éjszakázott, tehát a szent területen való alvás egyfajta megtisztulást hoz számára. Álmában megjelenik Ízisz istennő, és ott hangzik el, ami az antik vallásosságban egészen egyedülálló, hogy Ízisz istennő egyes szám első személyben nyilatkozik meg, és mondandóját azzal kezdi: „én vagyok Ízisz, aki…”, és felsorolja mindazt a sok istenfigurát és istenfunkciót, amely őrá jellemző. Erről tudjuk, hogy valós történet, ezt nem Apuleius – aki egyébként Ízisz-pap volt – találta ki, és leírt mindent, amit szabad volt (nyilván a kultusz cselekményeit nem volt szabad, azt nem is ismerjük). Ez a szöveg, ez az imádság pedig papiruszon is, feliraton is fennmaradt. Ez tehát nem kitaláció, hanem valóságos történet, és ez a személyes megszólítottság nagyon jellemző ezekre az úgynevezett misztériumvallásokra, mert ez biztosította a hívő számára azt az érzelmi kötődést, hogy ez nem egy elvont, az Olümposz tetején ücsörgő, kívülálló isten, hanem az ő aktív közreműködésére apellál, és próbálja meg bevonni őt. Ami még nagyon izgalmas, hogy egyre inkább az az érzésünk, hogy a most előkerült leletek, illetve a mostani feldolgozó munka során birtokunkba került információk alapján számos olyan leletet ismerünk Savariából, amelyeket nem tudtunk pontosan Íziszhez kötni, de tematikusan vastagon ide kapcsolódnak; és pontosan ez a több istenfigurát magába foglaló panteisztikus Ízisz-figura látszik itt teljes mértékben kibontakozni. Ez az egyiptomi kiállítás óta számunkra is nagy újdonság volt.

Milyen konkrét tárgyak és leletek vannak itt, melyek a közönség számára különösen érdekesek lehetnek?

Egyrészt a falfestmények: ez egy hatalmas leletegyüttes; mind a korai szentélynek ez a már korábban említett része, mind pedig a szentélyhez kívülről csatlakozó helyiségek falfestése nagyon fontos eredmény volt. Ugyanis rájöttünk arra, hogy bizony itt a templomon túl kiszolgáló létesítmények voltak: a papok szállása, sekrestyés, kegyszer-árus, kegyszergyártó részleg, lakomahelyiségek. A kultuszcselekmények után az áldozati állatot elfogyasztják egy szokványos lakoma keretében; ezeknek tehát mind itt kellett lenniük, és ezekkel együtt az épületegyüttes még nagyobb. Ennek a díszes kiviteléhez nagyon sok és nagyon nívós falfestmény-maradvány tartozik. Jelen pillanatban ezeknek a restaurálása és rekonstrukciója folyik.

Csak annyit a falfestményekről: figurális vagy nonfiguratív ábrázolások?

Figurálisak. Nyilván az a szisztrum-ábrázolásnak a tartása is, olyan, ahogy egy papnőnek vagy magának az istennőnek a kezében volt ábrázolva, függőleges, és ahhoz képest szögben van, máskülönben nincs értelme. Látjuk azokat a tárgyakat, amelyek a szentély mindennapi életéhez tartoztak. Akár a lakomákhoz felhasznált edényeket, mécseseket, istenábrázolásos mécseseket. Megdöbbentő, hogy valamennyi figurális mécsesünk, amelyek nyilván a szentélyben világítanak, istenábrázolások: Ízisz jelenik meg rajtuk, Szarapisz, az ő férfi-párja, Jupiter, Ámon, tehát a kosszarvas istenfigura szintén Egyiptomi eredetű. Vagy az egész vallásos gondolkodásnak az univerzális hátterét nyújtó figurákról szól, a Nap és a Luna, akinek az oltára, mint kiderült az újabb kutatások eredményeként, a fényhozó Hold oltára pont innen, az Iseumból származik. Aztán feliratos anyagok, nagyon jelentős töredékek, amelyekkel sikerült a főhomlokzat építési feliratát kiegészítenünk; valószínűleg több generációs papcsalád neveit megörökítő oltárok, és ami Pannóniában rendkívül nagy ritkaság, szfinxek, megszentelt oltárok. És néhány nagyon szép darab, amelyeket szintén lehet a kultuszhoz kötni, Bastet macska, vagy a bölcsesség istenének, az Íbisz madárnak a képe. Ezek mind nagyon-nagyon minőségi darabok, és a szentélyben van egy fehér márvány Szarapisz-szobor fejtöredék, illetve megjelenik a szerelem istennőjeként értelmezett Vénusz, Ízisz vagy Aphrodité, s Ízisz két kísérője: Ámor és Psziché; az ő márványszobruknak a töredéke. Egyetlen példa: a szentély hatévi ásatásából kétezer darab római pénz származik, és ebből már körülbelül meg lehet ítélni, mennyire fontos helyszínről beszélünk.

Mikorra lesz kész az Iseum?

A projekt módosított zárási időpontja 2011. június 25., addigra a városnak el kell tudnia számolni a támogatással, tehát nagy valószínűséggel a kiállítás berendezését is erre az időszakra le kell tudni.

A kiállítás ennek megfelelően május végén vagy június elején nyílik meg.

Úgy látom, szerkezetkész az egész épület.

Igen, nagyjából így van, december végén tudtuk birtokba venni, most már tényleg csak a kiállítás rendezése és a belsőépítészet van hátra.

Miben látja a különbséget az antik és a mai ember között?

Leginkább a vallási emlékek tükrözik a mindennapi antik ember világlátását, hiszen akár Ízisz vagy akár Mithrasz is egyértelműen kozmikus istenség, a kultuszcselekmény a világegyetemet jelképező barlangban zajlik le a Mithrasz-kultusz esetében, Ízisznél pedig ez csillagászati meghatározottság volt. A Nílus áradása és a csörgő jeladása avval a pillanattal esik egybe, amikor a déli félteke legfontosabb csillaga, a Szíriusz – a nagy kutya, aki maga Ízisz istennő – ott nyugszik le, ahol a nap fölkel. Ez a dombormű ezt a pillanatot próbálja meg képileg megragadni. Ez az asztrális egybeesés az áradás pillanata: az Ízisz-ünnepek nagyon erőteljesen csillagászati meghatározottságúak, a napforduló s minden egyéb nagyon fontos számukra:

az antik ember érti, és el tudja magát helyezni a kozmikus világban.

Gondoljunk arra, hogy ezek az emberek képesek a csillagokból tájékozódni, mi még azt sem, GPS-szel sem. Tessék elképzelni, Pannónia akkor egy egybefüggő, hatalmas tölgyerdő volt, egy néhány tíz kilométeres utazás is nagyobb kalandnak számított, mint ha mi most elmegyünk Európa másik végébe. S természetesen ez az utazás, mint köztes létállapot az istenek védnöksége alatt volt csak lehetséges. Innentől kezdve érezzük azt, hogy az emberek alkut kötöttek az égiekkel, mikor, mondjuk, átkeltek a tengeren, vagy a birodalom másik végébe utaztak – ez csak így volt lehetséges.

Ön szerint milyen üzenete van az Iseum teljes rekonstrukciójának egy XXI. századi ember számára?

Az embernek vissza kell találnia a természetközeli, és egy nálánál nagyobb léptékű világegyetem egészébe. Mára már nyilvánvaló, az embereknek ez a fajta egyensúlya a világgal sajnos megbomlott. Akkoriban az emberek értették a dolgokat, és el tudták helyezni azokat ebben a rendszerben; egyszerűen rend volt a világban és az istenek ügyeltek is arra, hogy ez a rend fennálljon.

Ezek a domborművek olyanok, hogy nem csak lapokat faragtak és valahogy felrakták a szentély homlokzatára. Amikor a római ezt megcsinálta, akkor ez már egy divatból teljesen kiment kőfaragási, templomdíszítési technológia; archaizál, és mint ilyen került bele az egészbe. Az a téveszménk, hogy a reneszánszot a XIII. század második felétől a XVI–XVII. századig terjedő időszakra gondoljuk. De kiderül, hogy kultúránkban a „reneszánsz” nagyon sokszor jelenik meg.

A régit újra felfedező és örökkön újraértelmező hajlamra gondol?

Persze. Egy ilyen jellegű vagy ilyen gondolatiságú kiállítás részeként volt exponálva az Iseum, pontosan jelezvén azt, hogy ez két transzformáción, a görögön és a rómain keresztül jutott el idáig, de mégis egy olyan eredetű kultúra szelete itt, Európa közepén, amely akkor már elképesztő múltra tekintett vissza. Ezen a kiállításon egy időszalag volt fölfestve, ami semmiben sem különbözött a kronológiai könyvekben lévő időszalagtól, de ami talán érdekes volt, az az, hogy jól mutatta: az emberiség írott történelmében hosszabb ideig volt egyiptomi kultúra, mint nem. Magyarán: előtte meg utána összesen nincs annyi, mint az egyiptomi kultúra; mondjuk Kr. e. 3000-től, később a Római Birodalom részeként. Róma csodálattal tekint rá: Trajánusz császár szent egyiptomi módon épít kultuszépületet a Philae-szigeten. Számunkra elképesztő a Római Birodalomnak ez az ezerkétszáz éves fennállása. De amikor

a Római birodalom kapcsolatba kerül Egyiptommal a Krisztus születése körüli időszakban, akkor már háromévezredes kulturális processzus van az egyiptomiak háta mögött.

Magyarország és a magyarok számára mennyire lehet fontos az antikvitás?

Számomra a legfontosabb az egészből talán az, hogy mi egykor egy kulturális egységnek, az állami egységet képező alakulatnak és kommunának a része voltunk, az akkor ismert világ – a Távol-Keletet hagyjuk ebből ki –, egy egységbe fogó dolog részeként szerepeltünk. És Savariára lefordítva, mi ebben a dologban olyan helyet foglaltunk el, amilyen rangja Szombathelynek belátható időn belül nem is lesz. Tehát a magyar föld történetének ez egy nagyon fontos időszaka. Meghatározó jellegű, hiszen mi a reneszánsznak, később a klasszicizmusnak: annak a része voltunk, amire mint kulturális értékre a későbbi századok is csodálattal néztek fel. És pont ez az Ízisz-kultusz is mutatja, hogy ez egy hihetetlen integratív kultúra. Ebben mi akkor nem fáziskéséssel voltunk benne, nem kullogtunk a lehetőségünk után, hanem egy az egyben benne voltunk. A négy-hatezer lakosú Savaria a környékbeli két nagy provincia fővárosa, Carnuntum, illetve Acquincum lakosságához képest azoknak csak egyötöde, ne menjünk messzebb, egy félmilliós Alexandria vagy Antiochia felé. Ötezer ember számára mégis építünk vízvezetéket és csatornázást, csak azért, mert úgy gondoljuk, hogy ez az életvitelhez, a kulturális minőséghez hozzátartozik. Ennek döbbenetes következményei voltak. A gyermekhalandóságot, gyermekbetegségeket túlélő várható élettartam alig különbözött a miénktől. És ennek mi volt az oka? Az egészséges ivóvíz, a csatornázás, az egészséges táplálkozás, az orvosi ellátás. Mekkora vívmány, ugye, beszélünk az élethez való jogról, ez az egyes számú joga minden embernek. Amit tudni kell és nagyon fontos: azok a népek, amelyeket mi a népvándorlás hullámaiként fogunk fel, és támadják a Római Birodalmat, azok azt nem megdönteni vagy elpusztítani akarták. Fura helyzet állt elő, hogyha egy nép a rómaiakkal szemben legalább döntetlent bírt kiharcolni, a békekötés feltétele az volt, hogy engedjék be őket a Birodalomba. A győztes kérése tehát az volt, hadd lehessen a legyőzött alattvalója! Hét nem érdekes?! Mert tudták, hogy mondjuk a szélfútta sztyeppei élethez képest ez nyilvánvalóan jobb, nagyobb biztonság és rend volt, még akkor is, ha éppen kéthetente ölték meg a császárokat. Én ügynökként nem kötöttem volna biztosítást egy császárral, mert amit ők műveltek egy idő után, az már szinte a biztosítási csalás kategóriába tartozott. És voltak pillanatok, amikor Pannónia diktált. Ez is mind benne van az Ízisz-szentélyben.