SUNSHINE. HAPPINESS? - Csernátony Lukács László festményei, Petri György verse

Az úszósapkás férfiak arckifejezése eltorzul, a nők levetkőzik magukról a stílust, s fejükön olykor tébolyszerű vigyorral hagyják, hogy a festő megörökítse őket. Ha a napsütötte sávból még egy lépést beljebb teszünk, akkor látjuk meg valódi arcukat – a Fejek című sorozat portréin végképp eltűnnek a személyiségre jellemző külső jegyek, s csak a lét értelmetlenségétől visszariadó, rémült arcok egyformasága, az életérzés univerzalitása marad. (Barta Edit)

BARTA EDIT
SUNSHINE. HAPPINESS?

Csernátony Lukács László: Napsütés. Vidámság?

Van a fotótörténetben egy kép, William Klein Dance in Brooklyn című képe (1956), melyen az alkotó egy Brooklyn utcáin táncoló kamaszpárt örökít meg. Klein képén a gyerekek arca bemozdult az expozíció pillanatában a mozgás miatt, ezért a fényképen viháncoló kamaszok helyett leginkább idiótákra, torzszülöttekre emlékeztető figurákat látunk. Hogy Klein mégsem semmisítette meg ezt az akár hibásnak is tekinthető képét, annak nyilvánvalóan az az oka, hogy fotójával sikerült a valóság élethű, pontos másolatánál egy sokkalta reálisabb képet készítenie a valóságról, illetve arról, hogy mit gondolt ő az ötvenes évek Amerikájáról.

A fiatal magyar képzőművész, Csernátony Lukács László festményein a figurák arca nem a mozgás, hanem a vászonra felvitt festékrétegek között torzul el és nyer új realitást. Ahogy Klein, úgy az ő képeinek szereplői sem társadalmon kívül létező alakok. Épp ellenkezőleg: jól szituált férfiak és nők, akiket a festő saját élethelyzetükben, strandon, napozás vagy épp kutyasétáltatás közben örökít meg. A konzumtársadalom tipikus figurái ők; a férfiak izmos sportolók, vízilabdázók, úszóbajnokok, a nők pedig a stílusos nő mintapéldányai. Formásak, dekoratívak, rúzsozott szájúak, akiknek elmaradhatatlan, hű társa a retikülben is könnyedén cipelhető zsebkutya.

A vizes fürdődresszeken és úszósapkákon, a formatervezett napszemüvegeken a mindent elárasztó napfény sugarai csillannak meg; a képek szereplői létorientáltak – hiszen sportolnak, valószínűleg egészségesen táplálkoznak, péntekként moziba, diszkóba, étterembe járnak – akár zászlójukra is tűzhetnék a jelszót: live for fun! De a szabadidős tevékenységek nem a szórakozást jelentik számukra; a kikapcsolódás általános létezési formájuk. Épp ezért állandó időtlenségben élnek. A lét unalma és értelmetlensége az, ami ellen öntudatlanul, ezzel a szórakoztató aktivitással védekeznek.

A címbéli kérdés – azaz, hogy beszélhetünk-e vidámságról, boldogságról a szereplők életét látva – valójában álkérdés; az úszósapkás férfiak arckifejezése eltorzul, a nők levetkőzik magukról a stílust, s fejükön olykor tébolyszerű vigyorral hagyják, hogy a festő megörökítse őket.

Ha a napsütötte sávból még egy lépést beljebb teszünk, akkor látjuk meg valódi arcukat – a Fejek című sorozat portréin végképp eltűnnek a személyiségre jellemző külső jegyek, s csak a lét értelmetlenségétől visszariadó, rémült arcok egyformasága, az életérzés univerzalitása marad.

A Napsütés. Vidámság? sorozat képein az alkotó komplex ábrázolásmódra törekszik: a festői megoldások mellett tudatosan alkalmaz grafikai elemeket is. A plánok tudatos váltogatásával a képregények világát idézi, a homogén felületkezeléssel és az erős kontúralkotással a pop-art és a street-art formavilágára utal. Ugyanakkor a Fejek-ben az absztrakt expresszionizmus kifejezési eszközeit fedezzük fel. Ennek a komplex ábrázolásmódnak köszönhető a sorozat összetett hangulati hatása: mert a téma mélyben megbújó komolyságát finoman ellenpontozza a képek könnyed iróniája és képcímek humora. Így sorozat képeit látva az embert messziről elkerüli az érvagdosós hangulat, s inkább csak nevet egyet a figurák abszurditásán.

A kiállítás a Művészház Galériában látható 2011. február 11-ig

Petri György
Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek[*],
megsárgult, fehér mûszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen ûzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyûrött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szûk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerûen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,
"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyûrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

--------------------------------------------------------------------------------

[*]Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.
A nőnek? Mit tudom én.
Mint gálicos kádban a víz?
Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának,
mondjuk a szemed színet, meg egy ritka szót,
hogy ne legyen olyan undorítóan elesett,
magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.