Nőnapi csokor: Gorkij: Az anya
Reggel halt meg, abban a pillanatban, amikor a gyárduda munkába hívta az embereket. Nyitott szájjal feküdt a koporsóban, de szemöldöke haragosan össze volt húzva. A temetésén csak a felesége, a fia, a kutyája, a gyárból kidobott Danyilaj Veszovcsikov, egy vén, iszákos tolvaj és néhány telepi koldus volt ott. A felesége halkan és igen keveset sírt, Pavel egy könnyet sem ejtett. A telepiek, amikor az utcán találkoztak a koporsóval, megálltak, és keresztet vetve azt mondták egymásnak:
– Pelageja biztosan szívből örül, hogy meghalt az ura...
– Nem meghalt, hanem megdöglött... – igazították ki néhányan.
Makszim Gorkij
Az anya
(részlet)
Volt egy kutyája, ugyanolyan nagy és bozontos, akárcsak ő maga. A kutya mindennap elkísérte a gyárba, és minden este megvárta a kapunál. Ünnepeken Vlaszov folyton a kocsmákat járta. Szótlanul jött-ment, és mintha keresne valakit, 
tekintetével végig-végigsúrolta az emberek arcát. A kutya meg – nagy, lompos farkát leeresztve – egész nap kísérgette. Valahányszor részegen hazament, és leült vacsorázni, a maga táljából etette a kutyát. Azt nem ütötte, nem szidta, de nem is simogatta meg soha. Vacsora után ledobálta az edényt a padlóra az asztalról, ha a felesége nem vitte el idejében, aztán maga elé állított egy üveg pálinkát, a hátát nekivetette a falnak, és száját szélesre tátva, szemét behunyva, bánatot keltő, tompa hangon valami dalt gajdolt. A búbánatos, kellemetlen hangok belegabalyodtak a bajuszába, és leverték róla a kenyérmorzsát; ilyenkor a lakatos megigazgatta szakállának és bajuszának bozontját vastag ujjaival, és tovább énekelt. A dal szövege érthetetlen, elnyújtott szavakból állt, a dallama meg a farkasok téli üvöltéséhez hasonlított. Addig énekelt, amíg pálinka volt az üvegben, aztán oldalt a lócára dőlt, vagy az asztalra ejtette a fejét, és úgy aludt a dudaszóig. A kutya mellette feküdt.
tekintetével végig-végigsúrolta az emberek arcát. A kutya meg – nagy, lompos farkát leeresztve – egész nap kísérgette. Valahányszor részegen hazament, és leült vacsorázni, a maga táljából etette a kutyát. Azt nem ütötte, nem szidta, de nem is simogatta meg soha. Vacsora után ledobálta az edényt a padlóra az asztalról, ha a felesége nem vitte el idejében, aztán maga elé állított egy üveg pálinkát, a hátát nekivetette a falnak, és száját szélesre tátva, szemét behunyva, bánatot keltő, tompa hangon valami dalt gajdolt. A búbánatos, kellemetlen hangok belegabalyodtak a bajuszába, és leverték róla a kenyérmorzsát; ilyenkor a lakatos megigazgatta szakállának és bajuszának bozontját vastag ujjaival, és tovább énekelt. A dal szövege érthetetlen, elnyújtott szavakból állt, a dallama meg a farkasok téli üvöltéséhez hasonlított. Addig énekelt, amíg pálinka volt az üvegben, aztán oldalt a lócára dőlt, vagy az asztalra ejtette a fejét, és úgy aludt a dudaszóig. A kutya mellette feküdt.Sérvben halt meg. Tetőtől talpig megfeketedve, szemét szorosan behunyva öt napig hánykolódott az ágyban, és csikorgatta a fogát.
– Adj arzént, mérgezz meg... – mondta néha a feleségének.
Az orvos borogatást rendelt Mihailnak, de azt mondta, hogy feltétlenül műtétre van szükség, úgyhogy a beteget még aznap kórházba kell szállítani.
– Eredj a pokolba! Magam is meg tudok halni!... Bitang! – mondta rekedten Mihail.
Amikor pedig az orvos elment, és a felesége sírva iparkodott rábeszélni, hogy engedje megoperálni magát, Mihail ökölbe szorította a kezét, és kijelentette:
– Ha meggyógyulok... szorul a kapcád!
Reggel halt meg, abban a pillanatban, amikor a gyárduda munkába hívta az embereket. Nyitott szájjal feküdt a koporsóban, de szemöldöke haragosan össze volt húzva. A temetésén csak a felesége, a fia, a kutyája, a gyárból kidobott Danyilaj Veszovcsikov, egy vén, iszákos tolvaj és néhány telepi koldus volt ott. A felesége halkan és igen keveset sírt, Pavel egy könnyet sem ejtett. A telepiek, amikor az utcán találkoztak a koporsóval, megálltak, és keresztet vetve azt mondták egymásnak:
– Pelageja biztosan szívből örül, hogy meghalt az ura...
– Nem meghalt, hanem megdöglött... – igazították ki néhányan.
Amikor a koporsót elhantolták, az emberek elmentek, a kutya meg ott maradt, és a friss földön ülve sokáig némán szagolgatta a sírt. Néhány nap múlva agyonverte valaki...
Pavel Vlaszov, apja halála után vagy két héttel, egy vasárnapon erősen berúgva ment haza. Imbolyogva bebotorkált a szépsarokba, és öklével az asztalra csapva, ahogy az apja szokta volt, odakiáltott az anyjának:– Vacsorát!
Anyja odament hozzá, leült mellé, átölelte, és magához, a mellére húzta a fejét. Pavel az anyja vállának támasztotta a kezét, ellenkezett, és azt kiáltotta:
– Szaporán, mama!...
– Te kis buta! – mondta szomorúan, nyájasan az anyja, és igyekezett leküzdeni a fiú ellenállását.
– És... pipázni akarok! Add ide apám pipáját... – dörmögte Pavel; nehezen forgó nyelve alig akart engedelmeskedni.
Először itta le magát. A pálinka elgyengítette testét, de nem oltotta ki tudatát, és a fejében ott zakatolt a kérdés: "Részeg vagyok? Részeg vagyok?"
Zavarba ejtette anyjának cirógatása, és meghatotta a szemében tükröződő szomorúság. Sírni szeretett volna, és hogy ezt a vágyát leküzdje, iparkodott még részegebbnek tettetni magát, mint amilyen volt.
Anyja pedig megsimogatta izzadt, csapzott haját, és halkan azt mondta:
– Nem kellett volna ezt...
Pavel hányingert érzett. Anyja egy heves hányási roham után ágyba fektette, és halvány homlokát nedves törülközővel takarta be. Pavel egy kissé kijózanodott, de alatta és körülötte minden hullámzott, imbolygott, a szemhéja elnehezedett; szájában rossz, keserű ízt érezve, anyja széles arcára tekintett a szempilláin át, és összefüggéstelenül azt gondolta:
"Úgy látszik, nekem ez még korai. A többiek ihatnak, semmi bajuk sincs tőle, én meg hányingert kapok..."
– Milyen kenyérkeresőm leszel te, ha elkezdesz inni? – szállt valahonnan messziről anyja lágy hangja.
– Mindenki iszik... – felelte Pavel szorosan behunyva a szemét.
Anyja mélyet sóhajtott. Pavelnak igaza volt. Anyja tudta, hogy az embereknek nincs hol örömet meríteni a kocsmán kívül. Ám mégis azt mondta:
– De te mégse igyál! Ivott helyetted az apád éppen eleget. És ugyancsak el is gyötört... hát legalább te szánd meg anyádat, jó?
Pavelnak, ahogy ezeket a szomorú-lágy szavakat hallotta, eszébe jutott, hogy amíg az apja élt, anyját szinte észre se lehetett venni a házban, örökké hallgatott, és riadtan várta a verést. Pavel az utóbbi időben keveset tartózkodott otthon, mert kerülte az apjával való találkozást, így hát elszokott anyjától, és most, ahogy fokról fokra kijózanodott, figyelmesen ránézett.
Anyja magas, egy kissé görnyedt volt, a sok-sok évi munkától és a férje ütéseitől összetört test zajtalanul és valahogy oldalvást mozgott, mintha mindig attól félne, hogy beleakad valamibe. Ráncok szeldelte, puffadt, széles arcát mély tüzű szempár világította meg, amely olyan riadt-szomorú volt, mint a legtöbb telepi asszonyé. A jobb szemöldöke fölött mély sebhely húzódott, ez egy kissé feljebb emelte a szemöldökét, és úgy tűnt fel, mintha a jobb füle is magasabban állna a balnál; ez olyan kifejezést adott arcának, mintha félénken mindig fülelne valamire. Sűrű, sötét hajában ősz tincsek ragyogtak. Lágy volt, szomorú és alázatos...
Arcán lassan csurgott lefelé a könny.
– Ne sírj! – kérte halkan a fia. – Adj innom.
– Hozok jeges vizet...
De mire visszaért, Pavel elaludt. Ott állt mellette egy percig, a kancsó remegett a kezében, és a jég halkan neki-nekikoccant a bádognak. Letette a kancsót az asztalra, és térdre ereszkedett a szentképek előtt. A részeg élet hangjai nekicsapódtak az ablaküvegnek. Az őszi este nyirkos homályában harmonika vinnyogott, valaki harsányan énekelt, másvalaki meg fertelmes szavakkal káromkodott, és riasztóan harsogott a fáradt asszonyok ingerült hangja...
Vlaszovék kicsiny házában csendesebben és nyugodtabban folyt az élet, mint azelőtt, és egy kissé másképpen, mint egyebütt a telepen. Házuk a telep szélén, egy mocsárhoz vezető alacsony, de meredek lejtőnél állt. A ház egyharmadát a konyha meg egy vékony rekeszfallal elválasztott kis szoba foglalta el, ahol a mama aludt, a másik kétharmadát meg egy négyzet alakú, kétablakos szoba, amelynek szögletében Pavel ágya, a szépsarkában meg egy asztal és két lóca állt. Néhány szék, egy fehérneműs komód, azon kicsiny tükör, egy ruhaszekrény, falióra és két szentkép a sarokban – ez volt az egész berendezés.
Pavel mindent megtett, amit egy fiatal legénynek tennie kell: vett harmonikát, keményített mellű inget, rikító nyakkendőt, sárcipőt, sétapálcát, és ugyanolyan lett, mint a vele egyívású kamaszok. Táncmulatságokra járt, megtanult francia négyest és polkát táncolni, ünnepeken ittasan tért haza, és mindig erősen szenvedett a pálinkától. Másnap fájt a feje, gyomorégés gyötörte, és sápadt, unott volt az arca.
Egyszer megkérdezte tőle az anyja:
– No, aztán jól mulattál tegnap?
Pavel mogorva ingerültséggel felelt:
– Mulatott a fekete fene! Inkább majd horgászni járok. Vagy... puskát veszek.
Szorgalmasan dolgozott, sose mulasztott, nem is bírságolták meg soha; hallgatag volt, és anyjáéhoz hasonló, nagy, világoskék szemével mindig elégedetlenül nézett. Nem vett puskát, és nem is járt horgászni, de észrevehetően kezdett letérni a többiek kitaposott útjáról: ritkábban látogatta a táncmulatságokat, és bár ünnepeken el is ment ide-oda, mindig józanul tért haza. Anyja, aki éberen figyelte, látta, hogy fiának barna arca meghegyesedik, tekintete mind komolyabbá válik, és furcsán-szigorúan összeszorítja a száját. Úgy rémlett, mintha haragudnék valami miatt, vagy betegség emésztené. Azelőtt el-eljártak hozzá a pajtásai, de most, mivel sohasem találták otthon, nem jelentkeztek többé. Anyjának jólesett látni, hogy a fia lassanként elüt a gyári fiataloktól, de amikor észrevette, hogy céltudatosan és makacsul igyekszik kiúszni az élet sötét sodrából valahová félre – ez homályos aggodalmat keltett a lelkében.
– Talán beteg vagy, Pavluska? – kérdezte néha.
– Nem, nincs semmi bajom! – felelte Pavel.
– Nagyon lefogytál! – mondta sóhajtva az anyja.
Pavel könyveket kezdett hazahordani, igyekezett észrevétlenül olvasni, amikor pedig elolvasta, eldugta őket valahová. Néha kijegyzett valamit a könyvekből egy külön papírlapra, és azt is eldugta...
Keveset beszéltek, és keveset látták egymást. Pavel reggel szótlanul megitta a teáját, aztán munkába indult, délben hazasietett ebédelni, az asztalnál váltottak néhány semmitmondó szót, aztán egészen estig megint eltűnt. Este pedig gondosan megmosakodott, megvacsorázott, és azután sokáig olvasta a könyveit. Pihenőnapokon reggel elment, és csak késő éjjel tért haza. Anyja tudta, hogy a városban jár, ott színházba megy, de a városból nem járt ki hozzá senki. Úgy rémlett neki, mintha a fia az idő teltével-múltával egyre kevesebbet beszélne, ám egyúttal azt is észrevette, hogy hellyel-közzel olyan új szavakat használ, amelyeket ő nem ért, azok a durva és érdes kifejezések pedig, amelyeket megszokott tőle, fokozatosan kiesnek a beszédéből. Viselkedésében sok figyelmet keltő apróság jelent meg: abbahagyta a ficsúrkodást, mind többet törődött testének és ruhájának tisztaságával, fesztelenebbül, ügyesebben mozgott, és azzal, hogy külsőleg közvetlenebb, szelídebb lett, aggódó figyelmet keltett anyjában. Anyjával is másképpen bánt: néha maga seperte fel a padlót a szobában, pihenőnapokon maga vetette be az ágyát, és általában iparkodott megkönnyíteni anyja munkáját. A telepen ezt senki se tette meg...
Makszim Gorkij (Nyizsnij Novgorod, 1868. március 14. – Moszkva mellett, 1936. június 18.) orosz író, drámaíró.
