Arcot a versnek sorozatunkban Böszörményi Zoltán Ami marad című versét olvasta fel, ezzel kedveskedünk március 8-án a hölgyeknek. Ajándékozza meg ön is szerelmét kortárs versekkel ezen a napon!

Különös lány volt. Testre simuló, sárga műselyem ruhát viselt és nagy karimás, piros kalapot. Messze, Máramarosba költözött.

az élet álmot lát,
és az álom életet.

Blúza alatt ott ring Két apró alma-melle, Ingecskéjét, ha szél lebbenti, Mintha szíve verne.

Miért jutott eszembe ez a távoli kirándulás  a nizzai reptéren, ahol már kora reggel  tömött sorokban álltak az emberek, türelemért esedezve néztek egymásra, négy égtáj felé röpködtek, és hárompercenként szálltak fel az eső fürdette kifutópályáról a gépek, talán, mert tavaly január közepén kezdődött minden,  megfázva jártam Monaco utcáit,  érni kezdtek a gyümölcsök a fákon,  bizarr látvány,  a valótlanul kék ég felé kapaszkodó ágak között,  mint a sárga színen várakozó szemaforok, megvillantak a narancsok. Akkor még nem tudtam, mi vár ránk, mi lesz ezzel a világgal, 

Feleségét elfelejtő férj, sorozatgyilkosság, klimax, a dzsihádhoz kardot kapó nő, Hemingway feleségei, gyilkos szilvapuding, pelenkahegy és Jane Austen – tallózás a nőnapra időzített könyvek kínálatából. Ön megvenné őket?

A harcban végzetesen a férfi húzza a rövidebbet. Éva óta a Kaján kezében mindig a nő volt a legbiztosabb eszköz. Strindberg démonológiájában innen a nő hálátlan szerepe. Ha angyalnak született is, végzete, hogy Sátán cselédje legyen. Végzet az is, hogy két lény, férfi és nő, bármennyire szeresse egymást, örökké csak harcban lehessen; hogy férfi és nő együttlakása közös fedél alatt elébb kínossá, végül elviselhetetlenné váljék. Végzet, hogy bár az egymás életét maradéktalan soha át nem hathatják, a kettősségük törzsére mégis az eggyé-válás hazug hajtását oltja az álszenteskedő morál...
 

Virág, vagyis Ónozó Virág tagadhatatlanul szép, mondhatom nyugodtan, hogy szikrázó jelenség, azt is, hogy rendkívül ügyes, és uralkodó típus, szóval néha kegyetlen, dehát én nem tudtam, hogy ez itt egy szerelem, nem voltam beavatva, meg az ember diszkrét, én mindenképpen az akarok lenni, nagy tanúság és tapasztalat volt erre az életem, én csak most tudtam meg, hogy itt esetleg házasság készül, arra vonatkozóan én rendelkezésre állok, akárhogy alakuljanak a dolgok, bár meglepett, és szabadjon azt mondanom, hogy én azért aggódom Illésért, mert szép az egyiptomi hajóút, tagadhatatlanul nagyon szép, de én azt gondolom, jobb, ha az ember utólag látja csak kalandosnak az életét.   

S nem állta meg, s míg a lány csomagot vitt valahova, felbontotta az egyik levelét. Nagyon rettenetes dolog volt ez s a konyhabútor is úgy recsegett; és attól is félt, hogy mert ezt megtette, büntetésül megbetegszik a gyermeke – s olvasta a lány hazaírt levelét: «Kedves öreg anyám – írta Anna, – miért nem ír nekem, miért haragszik rám, ha gyalázatos is vagyok. Kedves öreg anyám, én úgy futkosok a postás elibe s kérdem: – Nem írt nekem az én anyuskám? De az sohase ír. Hát nem kérdi a Lacikám, mit üzen az ő szegény Annuskája? Csak vigyázzanak őrá, majd küldök pénzt.»    

Melyik ezekből az együttélésnek az a formája – amelyet tapasztalataink alapján ajánlani mernénk embertársainknak, amelyről nyugodt lélekkel azt állíthatnók, hogy szebb, jobb megnyugtatóbb és áldásosabb lesz, mint a házasság? Amelyben férfi és nő nem unnak rá egymásra, s ha ez elő is fordul – amelyben az elválás könnyű, egyik félre sem fájdalmas s nincsenek végzetes következményei? Amelyben a lélek sosem érzi megalázva magát, mert nem kell csalnia. Melyik az? Talán a hárem-rendszer?  

A házasság előtt való szerelmi élet. A férfi számára mindig megvolt, a nők számára is már régen az önállóbb foglalkozásúaknál és a népbelieknél; a szerelmes nagyságos úr színművésznőtől nem kívánja meg, hogy érintetlenséget hozzon hozomány gyanánt a házasságba s várjon szerelmi életével, míg a nagyságos úrnak kegyeskedik megérkezni. Ez ma még privilégium – nyilvánvaló, hogy a nők ki fogják maguknak küzdeni, mint közszabadságot; a nagyságos úr csak mondja, hogy ő beleőrül a gondolatba, hogy előtte már más is járhatott; a nagyságos úr nem őrül meg, s ha igen, akkor az a fajta ember, aki amiatt is megőrül, hogy a fogpiszkálónak egyik hegye hegyes, a másik lapátos.  

A szabad-szerelem fából vaskarika. Csak rab-szerelem van. Aki szeret, az már nem szabad, nem független a szerelmétől. Ha szeretek valakit, azt akarom, hogy a rabom legyen, kizárólagosan és örökké s nekem is rabjának kell lennem, kizárólagosan és örökké. Az ölelkező karok nem hasonlítanak-e a rabbilincsekhez?  

De érdemes megtanulni. Érdemes már csak azért is, mert nincs valami nevetségesebb, mint ennek a játéknak a dilettánsai. Valamire figyelmeztetni kell a kezdőt – a nők manapság jobban játsszák: meg kell erőltetni magunkat. Igaz, hogy nekik több idejük van a tréninghez. Majd egyszer megírom a szabályait. Egyelőre ennyit – vagy játékos vagy benne, vagy játékszer.  

Az egész napot legjobban átaludni szerette volna s ha fenn volt is, ha beszélt is emberekkel, olyan volt, mintha aludnék. Este korán hazament, hogy lefeküdjék, de alig ért be a szobájába, utánajött a leány.
- Hogy van Bálint úr?
Bálint elképedt. Hogy mer ez a leány találkozni vele? Hogy mer ez a leány az ő szemébe nézni? De a leány éppen úgy mosolygott rá, mint tegnapelőtt, amikor a zsebkendőket adta neki. Pajkosan, gyerekesen és a kis gödröcskék kedvesen mélyültek be az arcán. 

És most Andor suttogó hangon – egymáshoz közel tolták a fejüket, az asszony fürtjei Andor halántékát bizsergették – elmondta az álmot. Úgy, ahogyan álmodta, minden részletével együtt, még hazudott is hozzá, persze a legrikítóbb részleteket némi virágnyelven, de azért világosan és félreérthetetlenül és nevetve, sőt diadalmasan nevetve, elmondta a reggeli ébredést is. 

A legidősebb, Iszmenosz, lovát idomította, és éppen térdre kényszerítette a tajtékzó paripát, midőn szívét nyíl fúrta keresztül: Apollón ezüst nyila. Testvére, Szipülosz, vad vágtára ösztökélte ménjét, de Apollón dárdája csakhamar lesújtotta, és a nyakán ejtett seben gyorsan illant el a fiatal élet. Tantalosz és Phaidimón egymással birkóztak, és átölelve tartották egymást, amikor Apollón nyila elérte őket. Egyazon nyílvessző ütötte át mindkettejük domború mellét. Az ötödik fivér, Aphenor, kétségbeesetten igyekezett melengetni testvérei hűlő tetemét, de néhány pillanat múlva ő maga is elterült, és elterült Damasztikhthón, majd a legfiatalabb fiú, Ilioneusz is. 

Reggel halt meg, abban a pillanatban, amikor a gyárduda munkába hívta az embereket. Nyitott szájjal feküdt a koporsóban, de szemöldöke haragosan össze volt húzva. A temetésén csak a felesége, a fia, a kutyája, a gyárból kidobott Danyilaj Veszovcsikov, egy vén, iszákos tolvaj és néhány telepi koldus volt ott. A felesége halkan és igen keveset sírt, Pavel egy könnyet sem ejtett. A telepiek, amikor az utcán találkoztak a koporsóval, megálltak, és keresztet vetve azt mondták egymásnak:
– Pelageja biztosan szívből örül, hogy meghalt az ura...
– Nem meghalt, hanem megdöglött... – igazították ki néhányan.   

Abban az időben a szépséges Meng Csiang már nagylánnyá serdült. Egy holdvilágos éjszakán lement a kertbe, hogy megfürödjék a tóban. Gyönyörűséggel úszkált, lubickolt, és akaratlanul kimondta hangosan a gondolatát: "Ha most erre járna egy ifjú, örök életemre övé lennék."
A bujdosó Van éppen akkor az ő kertjükben rejtőzött egy magas banánfa tetején, és meghallotta, mit mondott a szép lány. Nagyot nevetett, és lekiáltott neki: – Ide nézz, itt vagyok!   
 

- Megvan - kiáltotta, - itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy - kettő, - három, - négy, - öt!... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.  

– Mert magát megettem! – mondá a nő egyszerűen, rája sem nézve. Elmélázott és folytatá: – Magát legalább szerettem egy kicsinyt, de akik ezután fognak jönni, nem is szeretem, úgy eszem meg őket. Elhatároztam, hogy nagyon rossz leszek, fölfogadtam és megesküdtem... Legelőbb is kidobom magát, akinek a legtöbb hálával tartozom, akit a legokosabb embernek, a legkülönb férfinak tartok a világon. Maga nekem teher, maga engem lát, ismer, megbecsül, szeret. Váljunk el, búcsúzkodjunk.