Gelléri Andor Endre: Három asszony
S nem állta meg, s míg a lány csomagot vitt valahova, felbontotta az egyik levelét. Nagyon rettenetes dolog volt ez s a konyhabútor is úgy recsegett; és attól is félt, hogy mert ezt megtette, büntetésül megbetegszik a gyermeke – s olvasta a lány hazaírt levelét: «Kedves öreg anyám – írta Anna, – miért nem ír nekem, miért haragszik rám, ha gyalázatos is vagyok. Kedves öreg anyám, én úgy futkosok a postás elibe s kérdem: – Nem írt nekem az én anyuskám? De az sohase ír. Hát nem kérdi a Lacikám, mit üzen az ő szegény Annuskája? Csak vigyázzanak őrá, majd küldök pénzt.»
Gelléri Andor Endre
Egy asszony
Szomorú nap; mint füst hull az eső. Reggeli hét van, de mintha alkonyat lenne: sötétség uralkodik az utcákon.
Az asszonyon épphogy át van kötve a háziköntös: nagy virágok díszítik és a színe: égszínkék. Az asszonynak Heléna a lánykori neve: román lány, feketehajú s althangú... Most a vízvezeték csapját fogja s hol kicsavarja, hol idegesen elzárja. Közben holt tekintettel nézi a kiduzzogó fehér vizet.
Csendes az egész ház, gondolatait nem zavarja semmi. Szőheti hosszan és elküldheti végtelen messzire. Mint az álom, olyan neki a gondolkodás: leül egy székre. Vonatot lát, hosszú, meggörbült háttal futó kocsisort, amint két sziklafal között lohol, majd kitér a meztelenül széles mezőkre... alagút sötétje következik... aztán a Fekete-tenger. Nem a férje, a vasutas utazik ezen a vonaton, nem a férje, hanem a kollegája, a karcsú Joan. Most is látja az arcát: élénk szemei ragyognak és olyan elevenen néznek Helénára; kis angol bajusza van... szinte a fogaival beszél és csillog a nevetéstől...Heléna feláll a székről. Arca pirult: Joan meg tudta ölelni a derekát, erősen és gyöngéden – férje soha.
A férje soha. Ez a medve, ez a sötétarcú ember, a pincehanggal. Amint jár és kel Heléna körül: széles vállainak kevés a lakás, mindenbe beleütközik, föllök mindent és csak öntelten nevetgél ezen. Azt hiszi, kicsoda-micsoda az ő erejével. Nagy fekete súlyzói ott fekszenek a sarokban. Fekete, hideg, gömbölyű golyók. A férje még nincs felöltözve, most bújt ki az ágyból, de máris megy és kihozza a súlyzókat a konyhába és nekiáll. Lábait szétveti és fuj: – Fü –, mondja és megint kinyomja. Sokszor szállnak föl-le a fekete golyók. Ő ott ül a közelében: mintha hideg földön ülne télen – valamitől fázik. Fél attól is, hogy a súly ráesik a férje mellére, leroskad széttört bordákkal és meghal előtte. És fél attól, hogy a férje mingyárt kérdezgetni kezdi: – Hányszor is volt, Hela? S ő nem tudja az emelések számát, nem figyelte s erre a férje szemében megcsillan a gyűlölet: – Persze –, csak ennyit mond ki, a többit elhallgatja – csak nem Joanra gondol ilyenkor? De hiszen csak egyszer látta őket beszélni az odesszai állomáson... S hogy járkál a tornázás után a férje: mint a díjbirkózó és saját szájával dicséri erejét. Talán fenyegetni akarja vele... elmosolyodik – Joan az erősebb. Nem olyan testes, nem olyan vállas, de – hallgatni tud – és hallgatva ölel, nem fecseg. Joan az erősebb – és ezen most nevetni kezd.
Valaki lekiált a házból a földszintre s egy kellemetlen hang visszafelel. Heléna szívszorongva várja, hogy elhallgassanak. De a zaj nől: a cipők különösen beszélnek a járókelők lába alatt a folyosókon; az eső is pereg és hangot szór... s most valaki megfogja a kilincset és lenyomja: – csuklyában, amely feketén csillog, belép a férj. Kezében a vasutastáska: a küszöbön megrázkódik s szórja magáról a vizet.
Heléna nem bír visszaköszönni neki. Ajkai ugyan 
megmozdulnak, de hát mikre gondolt ő az előbb. S nézi a férjét: valami ravasz fontoskodást hozott haza az útról. Mindig jön valami más gesztussal, más furasággal. Most mint az esztelen gyerek – rámosolyog Helénára. Gondolja Heléna, mosolyogj csak, csinálj amit akarsz, utállak, – és úgy érzi – igaza volt, hogy megcsalta. De miért él vele, miért nem válik el tőle?... A jövő héten megjön Joan – a jövő héten.
megmozdulnak, de hát mikre gondolt ő az előbb. S nézi a férjét: valami ravasz fontoskodást hozott haza az útról. Mindig jön valami más gesztussal, más furasággal. Most mint az esztelen gyerek – rámosolyog Helénára. Gondolja Heléna, mosolyogj csak, csinálj amit akarsz, utállak, – és úgy érzi – igaza volt, hogy megcsalta. De miért él vele, miért nem válik el tőle?... A jövő héten megjön Joan – a jövő héten.Fölteszi a tejet a gázra. Begyújtja és nézi a rózsáskék lángokat. Észreveszi, hogy egy pohár félig tele van citromos vízzel. S fönt a plafonon a lámpaernyő árnyékában egy légy mászkál körbe. Ezeket nézi: a járkáló férjét nem látja. Mikor rápillant: olyan visszataszító neki rejtelmeskedő arca, hogy legszívesebben kifutna a lakásból.
– Hoztam neked valamit, Hela, – mondja a férje. Egy fehér koráll-láncot ereszt ki az ujjai közül.
– Ezt hoztam neked Odesszából, – teszi hozzá.
– Igen, – feleli Heléna halkan.
Valamit még beszélnie kell: – Köszönöm –, mondja.
– A tej, – rebegi, mert nem bírja kiállni férje élő, csillogó tekintetét. Ép Odesszából hozta.
– Te, Hela, – kezdi újra a férje – majdnem bajunk történt.
Igen, gondolja az asszony, majdnem! Óh ez az ostoba rémítgető. Mindig a halál torkában jár – mindig veszély fenyegeti – és soha mégcsak a kisujja se karcolódik meg.
A férj mintha magának mormogná el: – Nem nálunk történt, hanem a mellékvágányon. Máma éjjel. Rossz volt a váltó és összeszaladt két vonat.Mint az ólmok esnek ki a mondatok a szájából. Szinte hallani a konyhában: csörömpölve, zúgva, összeszaladt két vonat. És füstölög.
Heléna maga se tudja miért – de egész testében remeg. Egy pillantást vet az ura arcára: milyen komor és hogy mozog a két húsos ajka: – Tizennyolc halott van.
A tej a gázon emelkedni s héjasodni kezd. Nesztelen dagad a gömbje, mingyárt kifut.
– Azt tudod, hogy Joan is meghalt.
Heléna szeme befeketül: ezt nem lehet elhinni, ezt kérdezni kellene tízszer, százszor, rángatni ennek a medvének a ruháját, igaz, igaz? Nem kérdezhet semmit, – gyanut fog – talán azért mondta legelsőnek Joan nevét. Hátha nem is igaz. Áll és várja férje sötét hangjait.
Elébe kerül az ura: – És meghalt Szalbeszki és Iván is.
Akkor Joan is meghalt, – már biztos, hiszen így mondta: és meghalt Szalbeszki és Iván is. Ordítania kell rögtön, sírni, a szeme kezd könnyes lenni, de férje sötét, csillogó tekintete rajta nyugszik, kémleli, ni, milyen izzón, bele akarja fúrni magát a szívébe, vizsgálni akarja, mit szól magában Heléna: Joan meghalt, ezt a hírt hoztam!
S most a tejet látja meg a gázon Heléna. Fehér és forró. A lábas pereméig emelkedett már és ki akar futni.
– A tej – rebegi, – a tej.
Megfogja a teli lábast, de az kizuhan a kezéből s a tüzes tej végigdűl a combján, leforrázza a lábát. A szeme le van hunyva, mintha nem is érezné a forrázást. Szalbeszki és Ivan is meghalt. Tehát Joan is.
– Jaj – sikoltja – jaj, végem... leforráztam magam, – nyögi a férjének.
S rohan előle be a szobába, ráveti magát a díványra és fetreng. Óh, most kitombolhatja a fájdalmát, itt vannak a sebek a testén, sírhat, jajonghat.
– Ne nyúlj hozzám! – rivall a férjére s kibontja a haját és tépdesi kínjában a ruháját s jajong, nyög, mint a haldokló. Aztán fut ide-oda, beleáll az egyik sarokba s odaordítozza bele: – Jaj... jaj...
Joan meghalt – jaj, jaj – s őneki még gyászolnia sem szabad nyíltan. Patakzanak a könnyei.
A férje ijedten követi, kérleli, aztán kinyílik az ajtó s bejönnek a megrémült szomszédnők. Csitítani akarják, gyógyítani, zsírt hoznak, olajat, de Heléna csak futkos köztük, mint az őrült, sír és fájdalmának nincs határa. Elnyomott éveinek szomorúsága és kínja: a gyásszal most mind kitör a torkán.
Aztán kifárad a vad zokogásba, hangja bereked, elerőtlenedik s mint aki meghalt, leroskad egy székre. Ott ül lehunyt szemmel, leejtett kezekkel s engedi, hogy a világ forogjon vele. Engedi már, hogy hozzányúljanak, húzzák a cipőjét, ruháját. Joan meghalt.
Érzi, hogy olajjal öntik le a sebeit, majd vigyázva megfogják és odaviszik a díványra. És hallja, hogyan sajnálkoznak rajta az asszonyok, mert ilyen csúnyán leforrázta magát. – Joan, gondolja ő s elnyúlik végtelen fájdalommal a díványon – Joan – s ismét ömleni kezdenek a könnyei.
Ezalatt a konyhában egy szomszédasszony csöndesen leguggol, feltörli a kiömlött tejet, majd helyére teszi a kormosfenekű lábast is és kioltja a még mindig égő gázt. Aztán rendezkedik a lakásban is, mert mingyárt jön az orvos. Már elszaladt érte a házmester fia.
Nyugat, 1931. 14. szám
A hallgatag hattyú
A fiatalasszony mindenre oly kíváncsi... Például a szomszédban is van egy ifjú házaspár – hogy élhetnek azok? Akkora náluk a csend. Pedig a falak, a két lakás között nagyon vékonyak – modernek – de ha valaki úgy beszél, mint a szitakötő, surranva, zümmögve... ám a múltkor mégis meghallott néhány szót: – Nagyon sok, túl sok – mondta a szomszédbeli férj. S az asszonyka odaátról: – A krumplit nem tudom az uccafákról letépni; a zsír nem csurog a vízvezetékből.
Nos, így tehát más asszonykának is a körmére néznek az ifjú férjek; morognak, de azért az igényeiket megtartják; s a fiatalasszony, akinek kevés a pénze, nézzen ki az ablakon, hátha madár helyett egy százas bankó repdes el előtte...
S ezért is, milyen kellemes volna jóba lenni a szomszéd asszonykával; megbeszélni a nehéz női sorsot s a végén nevetgélni azon, hogy ők már nagyságos asszonyok, sőt ő – a kíváncsi asszonyka – már anya is.– És maguknál – kérdezné, – miért nincs kisgyerek?
S amilyen jó szájú ez a szomszéd asszonyka, odaát, kifejtené, hogy az emberi élet oly nehéz – bizony, bizony, – s a gyerek hátha éppen nő lesz s a nő sorsa ma egyenesen szörnyűséges, bizony...
De azután a kis kíváncsi mégiscsak így szólna – miután elismerte a bölcsességet – Nézzük meg a kiskacsámat.
Megnéznék lopva, mint az álmok s a szomszédasszony így szólna: – Mint a rózsa – és a szívére tenné a kezét.
Jaj, az élet olyan nagy folyam s minden habnak története van. S a felhők is honnan jönnek, hova mennek? Ami él, annak története van. Legjobb volna egy igazi jósnőre akadni, aki a látóhatár mögé tud nézi; aki átlát a környező hegyeken.
Mert az emberek oly titokzatosak. Például itt van a cselédlány.
– Menj el a moziba, valahova – mondja neki.
– Nem megyek én – feleli a cseléd.
– Hát mit csinálsz itthon egész vasárnap? – kérdi tovább.
– Majd írok – s tényleg a szolgáló mindig csak ír. Ki tudja mit, milyen levelet? s ha ő annyit ír, a válaszok miért nem jönnek ide? Miért nem jár ez csavarogni soha; itt a Flórián-téren annyi a tűzoltó és más muskétásfajta.
Kérdi tőle: – Mondd Annusom, nem akarsz te soha férjhez menni?
– Mennék – feleli a lány, – van egy szép ember odahaza... ahhoz elmennék.
Miféle titka lehet ennek az Annának? S miért olyan a néma titok, hogy úgy rejtőzködik?
S nem állta meg, s míg a lány csomagot vitt valahova, felbontotta az egyik levelét. Nagyon rettenetes dolog volt ez s a konyhabútor is úgy recsegett; és attól is félt, hogy mert ezt megtette, büntetésül megbetegszik a gyermeke – s olvasta a lány hazaírt levelét: «Kedves öreg anyám – írta Anna, – miért nem ír nekem, miért haragszik rám, ha gyalázatos is vagyok. Kedves öreg anyám, én úgy futkosok a postás elibe s kérdem: – Nem írt nekem az én anyuskám? De az sohase ír. Hát nem kérdi a Lacikám, mit üzen az ő szegény Annuskája? Csak vigyázzanak őrá, majd küldök pénzt.»
S a kíváncsi asszonyka szíve elnehezül. Hát ezért olyan kedves az én gyermekemhez; s most aztán mit tegyek? Megmondjam az uramnak? Szóba hozzam Annus előtt? Hány éves lehet a kisfia? Talán nincs neki cipője, ruhája...
Lám, lám, most megtudott egy titkot s ez a titok mennyi gondot ró rá. S most – megmondja-e az urának?
S mikor elmondja, annak elborul az arca, leengedi az újságját s olyan a szeme, mintha álmodna. Istenem, csak nincs ennek az embernek is még valahol gyereke? De az ő embere nem ír levelet senkinek; nincs neki naplója; nincs neki régebbről se levelezése. – Kinek udvaroltál előttem? – hányszor kérdezte már tőle. S a férje így felelt: – A szélnek, igen a szélnek.
– Nem értem – mondta ő.
– Pedig mindenki a szélnek udvarol – mondta a férje, – mert a szél megmozgatja a levelet, megcsikorgatja az ablakot, befúj a szobába és elhal.
És akkor megcsókolta őt a férje; milyen aranyos ember.
– Majd felemeljük a bérét, – mondja az ura, amikor az az idegen, távoli kisfiú ismét szóba kerül. De ha újra megkérdezné: – No és a kis Mátyás valahol nem a tiéd? – hátha azt felelné az ura: – De bizony.
És akkor ő mit csinálna? – Jaj, tündérkém, meghalnék, meg bizony.
Este van. Hat óra. Csak a tél hozza ilyen korán az estéket. Köd, sűrű köd sétál az ablak előtt, mintha a temetőből jönne s kísértet volna. Szinte hallani, mint zizeg ruhájának sűrű szövete az ablakokon. De a kövér konyhalámpa erősen tündököl; s a vízmelegítőben recsegve forr a víz. Az ezüstszínű bádogfazék lihegve felhőket szór. Vajon elfelejti-e a fiatalasszony valaha is ezeket a képeket? Nem, a fehér kádat nem adja oda soha! S a kis ingecskéket sem, amelyek a nyakuknál oly bodrosak. Még a szappantartót is elteszi örökre. A szép múltat, amíg csak élünk, őrizni kell.És a konyhaszekrény szájában fekvő piros csőrű, halványkék és fehértollú hattyú is megmarad; maradjon meg akkor is, amikor én már nem leszek.
– Tüsszög a kisbaba – ébreszti fel a cseléd az elmerült fiatalasszonyt.
– Tüsszögsz? – kérdi a kicsikétől, akit fürdetni hozott ki, ide, a konyhába – s erre a kicsi, mintha felelni akarna, újból tüsszög.
Hát igaz lenne, amit mondanak, hogy az ilyesfajta kisbaba már mindent ért s ezért a mamuska ne beszéljen vele énekelve, mert megszokja az éneket s az baj, bizony az sok minden bajt okoz.
– Tessék már megfüröszteni engem – mondja a cseléd, mintha a baba helyett beszélne – mejt olyan jideg vany.
– Jaj Annusom, ne selypíts, mert akkor baja talál lenni a gyermekemnek. Hallottam.
Annus tehát nem selypít többé; Anna a szájára teszi a kezét, mert Anna szófogadó.
S fürdik a babácska; de mintha az anyja bőre is vele fürdene; fénylik és kipirul; pislog a babácska s szinte észrevétlen pislog az anyácska is.
A cseléd a hattyút nyújtja oda: – Hát a hattyú hol marad? – kérdezi.
– Megfürdetjük, bizony, a madarat is – mondja a fiatalasszony. S a kicsi sikít, a madár néma s a víz üveghangokon cseng, mikor visszahull.
Kinn szél fuj s idebenn a nagy bádogfazékból tódulnak a felhők.
– Ki hallott már hattyút beszélni? – kérdezi a fiatalasszony, kíváncsian s a gyerekére néz. – A kacsa azt mondja: kvá-kvá-kvá; a liba is beszél. De a hattyú?
– Hány éves a kisfiad? – kérdezi hirtelen Annustól.
– Az én Lacikám? Kettő – feleli a lány.
No lám, kibeszélte a titkát, első szóra. Egy kicsit elpirult, igaz. De aztán ez is elmúlt. A kisbabát be is kell már takarni.
Betakarják, bekendőzik. De Annus még oda-odasandít a hattyúra, mintha őt okolná ezzel a hebehurgya beszéddel, mintha azt akarná mondani: – Lám, hogy kivallatta őt ez a néma jószág, amely mindig hallgat és hallgatva ringatódzik a vizeken.
Nyugat, 1940., 8. szám
Gelléri Andor Endre, Budapest, 1906. március 30. – Wels, Ausztria, 1945. május 6–20. között, író, novellista.
