Irodalmi Jelen

A házasság "válsága" (Ignotus)

2011. március. 07. - 05:51

A házasság előtt való szerelmi élet. A férfi számára mindig megvolt, a nők számára is már régen az önállóbb foglalkozásúaknál és a népbelieknél; a szerelmes nagyságos úr színművésznőtől nem kívánja meg, hogy érintetlenséget hozzon hozomány gyanánt a házasságba s várjon szerelmi életével, míg a nagyságos úrnak kegyeskedik megérkezni. Ez ma még privilégium – nyilvánvaló, hogy a nők ki fogják maguknak küzdeni, mint közszabadságot; a nagyságos úr csak mondja, hogy ő beleőrül a gondolatba, hogy előtte már más is járhatott; a nagyságos úr nem őrül meg, s ha igen, akkor az a fajta ember, aki amiatt is megőrül, hogy a fogpiszkálónak egyik hegye hegyes, a másik lapátos.

Ignotus

A házasság "válsága"

A házasság problémája erősen foglalkoztatja az újabb irodalmat, kivált az elbeszélőt – megvallom, én nem mindent olvastam belőle, de láthatóan biztos vagyok benne, hogy sok végre nem juttatja. Nem is viheti; nem is megoldásokra való; az ő tárgya s izgatója főképp a megoldatlanságok. Megtörténik, hogy forradalmak vagy társadalmi nagy változások előre jelentkeznek az irodalomban, s esett úgy is néha, hogy egy-egy regény ráfordította a figyelmet valami visszásságra s a hóba pöttyentett szépirodalmi kavics történelmi lavinává gömbörödött. Iskolapéldája ennek a jó Beecher-Stowe asszonyság Uncle Tom's Cabin regénye, mely oly érzelmesen írta meg a cukorültető néger rabszolgák sorsát, hogy nyilván lendített vele a nyolc év múlva elkövetkezett szecessziós háborún. De viszont teszem a szerelem bánatát, kínlódásait, összeütközéseit mióta világ a világ, egyre tárgyalja a szépirodalom, mégsem kevesbedtek. A Rousseau különféle írásai sokban kavarták a francia nagy forradalmat, amit tehát ez újat termelt – ha ugyan termelt –, abba Rousseau nyilván bele van építve. Ám nem gondolnám, hogy egy bizonyos írása, nevezetesen a Nouvelle Héloise után az emberek másképp szeretnének, mint ahogy elébb szerettek. A katolikus házasság oldhatatlansága sokáig kísértett, kivált azoknak a latin országoknak regényeiben, hol, néhol, e katolikus tekintet miatt, a polgári házasság is oldhatatlan vagy az volt. Ám érdekes, hogy a házasság visszásságaival bajlódnak olyan országbeli irodalmak is, hol a házasság nem oldhatatlan. Ha ma a házasság bajaival megint többet szorgoskodnak az írók, mint talán tíz évvel ezelőtt, az világos, hogy a háború következése, amely, már mint a háború, egyfelől sok házasságot megzavart, másfelől a házasság egyik felének, a nőnek jogi, politikai és társadalmi felszabadulását éppoly hirtelen kifejlesztette, mint mondjuk a repülőgépet. A nő ma nagyjában másvalaki, mint anyja volt, tehát a házasságot is másképp viseli, mint anyja viselte. De ebből nem okvetetlen az következik, hogy tehát a házasság már nem való, nem is kell a nőnek, éppúgy, mint ahogy a házasság régebbi bajaiból s visszásságaiból nem okvetlen az következett, hogy nem való s nem kell az embereknek. Intézménye válogatja, hogy mikor visszásságai mutatkoznak vagy a benne ágáló felek, időrendjén megváltozván, többé nem úgy találják benne helyüket, mint annakelőtte: hogy ez mit jelent az intézmény felől s az intézményre nézve. A parlamentarizmus tűrhetetlensége s alkalmatlansága miatt is tele a világ panasszal. A nép is, minél másabb ma, mint tegnap volt, annál nehezebben fér bele, s minél inkább magához alakítja: általános szavazattal, proporcióval, pártmuszájjal s egyebekkel: annál alkalmatlanabb neki magának is. Csakhogy ezek az alkalmatlanságok mások, mint a házasságé. Azt jelentik (Kísérletek című könyvemben bővebbet olvashatni róla), hogy az elavult s a régibb idők technikai lehetőségei szerint lett intézménynek alján már motoz, mint a megingó tejfogak alján a felnőtti fog, a helyébe következhető új s az új idők technikája szerint már lehetséges jobb intézmény: a népszavazás. A házasság bajai nem bizonyos, hogy ilyenek: nem bizonyos, hogy egy helyébe kívánkozó alkalmasabb intézménynek a régi intézményben alkalmatlanság gyanánt való megmutatkozásai. Aminthogy a parlament intézménye nem is természettől fogva lett – sehol az állati világban nem fordul elő. A házasság azonban igen.

Azt hiszem: ez igen fontos momentum s hozzá kell venni minden ítélethez, bírálathoz, elégedetlenséghez, akár lázadáshoz is, mely a házasság intézményére vonatkozik. Ha a házasság tűrhetetlenségeiről van szó: meg kell vizsgálni, hogy ezek közül melyek állottak elő változó idők s az ember szabadsága s egyéb változásai rendjén, s melyek eredendőek benne, éppúgy az ő, a házasság természetétől fogva valóak, mint ahogy ő, a házasság természettől fogva valók. Ezekkel az utóbbiakkal aztán kérdés nem úgy állunk-e, mint egyéb természeti dolgok eredendő fogyatkozásaival, teszem a szemével, melyről avatott ember mondta, Helmholtz, hogy ő elcsapná azt a mechanikust, ki valamely meghatározott cél számára ennyire tökéletlen eszközt szerkesztene neki. Javíthatom és toldhatom is a szemet pápaszemmel, mikroszkópiummal, teleszkópiummal, nemsokára, nyilván, rádióval is, de ki nem vághatom, ha látni akarok. Azt is külön kell nézni, vajon a házasság bajai közül nem egy valóban éppen magából az intézményből származik-e, s nem abból, talán, hogy ez intézményben férfi és nő találkozik egymással, hogy szerelemben találkozik, – vagy egyszerűen ember találkozik emberrel, s hogy e bajok nem mutatkoznak-e mindig, házasságon kívül is, valahányszor férfi találkozik nővel, valahányszor ember találkozik emberrel, s szerelemben találkozik? Sorra kell venni, hogy ki elégedetlen a házassággal s miért elégedetlen? Hogy ami miatt a benne találkozó felek közül az egyik elégedetlen, a másiknak nem éppen az kell-e, s mi az, ami mindegyiküknek kell s mi, ami egyiküknek sem? Csakis ezek után lehetne megállapítani, hogy az intézményt kell-e elvetni, vagy meg kell tartani, de javítani kell – viszont az is kérdés, hogy egyáltalán el lehetné-e vetni, még ha akarnák is, s ha megmarad: lehet-e rajta javítani, még ha kellene is?

E végiggondoló műveletet meg lehet cselekedni hangosan, pontos szavakkal, szemenként s lánconként semmit ki nem hagyva, s ekkor könyv íródnék a házasságról, nem szépirodalmi, hanem az a tudományos, mely nem egyéb, mint a parasztész átértéseinek kihagyatlan szavakba s egymásból következő mondatokba való foglalása. Vagy lehet-e mívelkedetet csupán önnön idegeik drótjain végigszaladtani, nem tudva gondolatairól szavankint, csak legvégén az egésznek következését kapni meg telegramban. Nem érek rá könyvet írni, de íme a házasságról gondolt telegramom:

1. A házasság nem minden állatnál, de az emberi állatnál nyilvánvalóan természettől fogva lett formája a férfi és nő szerelmi közösségen épülő életközösségének. Házasságban él, tudnivaló, az oroszlán, már annál fogva is, hogy éppen csak óra- és éjcaka-járásnyi területen akad minden éjcakára annyi zsákmányolni s megenni való, amennyi két, s ha kölykezik, néhány ilyen bendőnek elég. Ugyanezen okból s ugyanígy él házasságban s ezzel a hitvesi hűség s a pater certus állapotában a gorilla, az orángután és, gondolom, a csimpánz is, mely, mint vérének összetétele mutatja, csupa legközelebb atyjafia, tehát nyilván felmenője vagy legalább is rokonéletű szomszédja az állati embernek. Az ember tehát, egyrészt, örökölte a házasságot.

2. Ám az embernek majomősei vagy atyjafiai nem csupán ezek a házasmajmok, hanem, mint ugyancsak vérvizsgálat bizonyítja, a pávián és egyébfélék is, melyek nem házas, hanem csorda, tehát háreméletet élnek, vagy, ahol nem csordában, szervezett és szerelmeikben monopolista diktátor alatt, ott csoportosan s szerelmi összevisszaságban. Hogy az ember fán élő állat volt? Számos anatómiai maradványa mutatja, s hogy csordai életet élő, azt számos társadalmi, szokási, hajlandóságbeli maradvány – egyebek közt a férfi kimondott szultáni hajlandósága. Ám, úgy látszik, élhettek emberek rendezetlen csoportokban is s ezzel szerelmi összevisszaságban, mert az ember, a nő is, észrevehetően polygám hajlandóságú. Erre a két momentumra: hogy az emberben s szokásaiban s hajlandóságaiban egyfelől házaspári életű, másfelől csorda-és csoporti életű származásra valló sajátosságok egyformán mutatkoznak, mintha nem eléggé ügyelnének azok a tudósok, kik az emberállatnak egységes származását teszik fel. Amily ellentétek mutatkoznak természetében: aligha lehet egységes származású, s többfelől származván, ez összetett természetéből kisarjadt szokásaiban, hajlandóságaiban, tehát intézményeiben is minduntalan felbukkannak s megmutatkoznak az ellentmondások s összeegyezhetlenségek.

3. Megmutatkoznak a házasság intézményében is. Az embernek egyfelől kell a házasság, s szemmel láthatóan megsínyli úgy a férfi, mint a nő, aki csakis nemi életet él, de nem házasságit; valami fogyatkozása s elferdülése mindig van: nemcsak az aggszűz karakterének, de az agglegényének, az özvegy férfiénak s nőének, a szerelmeskedő leányasszonyénak is. Másfelől azonban a testi hűség tapasztalhatóan ellenkezik nemcsak a férfiember, de a nőember természetével is. Az ember, ezt ismételni kell: polygám állat, s a házasság bajai főképp onnan származnak, hogy az embernek szükség ugyan a házasság, de nehezen bírja a házasságban természettől fogva feltett hűségét.

4. Nagyjában azt lehet mondani, hogy a nőnek inkább, még inkább kell a házasság, mint a férfinak, – nincs ok nélkül, hogy az anekdoták mind akörül forognak, hogy a nő el akarja magát vetetni s a férfi ki akar bújni. A nőnek a férfi nemcsak szerelemre s csakis testi szerelemre kell, hanem társaság s támaszték gyanánt, egy kicsit vezető és parancsoló gyanánt még akkor is, ha a nő különben önálló, tehetséges, élelmes, dolgos, erősakaratú s az életben könnyen igazodó. Mindig van valami híja az olyan szerelemnek, hol a nő ezt a valakit nem találja meg szeretőjében. A nő kivítta a maga számára a teljes jogosultságot s a kereset lehetőségeit, viszont vállalta is: a háború óta mindinkább s Japánban, úgy hallik, már intézményesen, hogy bár a munka sokkal kevésbé való a nőnek, mint a férfinak, mégis a házasságon belül is dolgozik és keres, úgy hogy nem szorul férjére, hogy megélhessen. Mindazonáltal az így kétszeresen modern nőnek reform- vagy szabadságtörekvései, észre lehet venni, hogy nem fordulnak maga a házasság ellen. Dr. Szabó Juci is férjhez megy a végén, Arianne jeune fille russe is, s nem a férfitól kényszeríttetve, hanem a maga kedvére. Az is világos, mindenütt meglátni az életben, hogy éppen azok a férfiak, kik nagyon szeretik a nőket s a szerelmet, szeretik magukat ki is beszélni, ki is tanácskozni nővel, sőt szeretik magukat kiszolgáltatni nőnek s rábízni nőre. Ám nem minden nő, aki jó és kell szerelemre, jó ilyen odasimulási összeköttetésre, csakúgy, mint ahogy nem minden férfi, kit egy nő megkíván s kinek talán nem tud, nem is akar ellentállni, jó arra a támasztéki hivatásra, amihez a nőnek férfi kell. Vegyük még ezekhez, hogy a nőnek nemcsak házasság kell, hanem gyerek is – tökéletlen az olyan nőnek úgy élete, mint karakterbeli fejlődése, akinek nincs gyereke, s a házasság egyebeken kívül a gyerek miatt is kell neki, éppúgy, mint ahogy a gyereknek az kell, hogy házasságon belül szülessék és nevelődjék. Erről nem lehet vitatkozni, – való ugyan, hogy nem minden ember, akinek gyereke van, alkalmas gyermeknevelésre, de való az is, hogy a szülői nevelést senki és semmi a világon nem pótolhatja, s ha néha súlyos neurózisokkal cepeli magával a későbbi felnőtt az apa s az anya hatását, még súlyosabbakkal fizet az apa vagy az anya híjáért, s az apa– vagy anyahelyettes sem hat rá kevésbé végzetesen, mint hathatnak édes szülei. Az aztán igazán természettől lett, hogy a szoptató, bajlódó s nevelő anyának ház és házasság kell, s az is állati származású sajátosság, hogy a férfiember csak saját gyermeke iránt érez hajlandóságot, csak saját gyermekével vesződik, csak azért fárad, s mindezek felől a bizonyosságot, mindezek számára a szükséget s a lehetőséget a házasság adja meg.

5. A probléma tehát ez: a házasság kell és szükség, mint egyetlen, elhagyhatatlan s pótolhatatlan életközösségi forma. De viszont kell: nemcsak a férfinak, hanem a nőnek is a szerelem nagyobb szabadsága, a szerelemnek való élhetés menten, amint teste-lelke alkalmas rá és megkívánja, s mindaddig, amíg tud újra meg újra felgyúladni. Kell, hogy ezek a szerelmi előzetességek s utóhullámzások ne zavarják a házasságot, ha különben igazi életközössége egy egymáshoz illő emberpárnak. Persze: kell az is, hogy ha a házasság rendjén időfolytával akár az egyik, akár a másik részen, akár az akut szerelem elmúltával, akár még állati összefüggés közben megszűnik ez a közösségi érzés: a házasságból szabadulnia lehessen, még ha a másik félnek fájna is. Nem hiszem, hogy volna az ezekhez megkívánható expediensek közt egy is, melyre már a mai világban példa és szokás ne találtatnék. Nem arról van szó, hogy soha nem hallott és soha nem gondolt újságokat eszeljünk ki a házasság javítására. Hanem – s ez minden terekről ismeretes rendje az emberi felszabadulásnak s a társadalmi fejlődésnek: hogy amik manapság még csak egy-egy külön vagy kiváltságos társadalmi rétegnek vagy osztálynak szokásai vagy kiváltságai, azok közszabadságokká és közszokásokká általánosodjanak.

6. Tehát:

a) A házasság előtt való szerelmi élet. A férfi számára mindig megvolt, a nők számára is már régen az önállóbb foglalkozásúaknál és a népbelieknél; a szerelmes nagyságos úr színművésznőtől nem kívánja meg, hogy érintetlenséget hozzon hozomány gyanánt a házasságba s várjon szerelmi életével, míg a nagyságos úrnak kegyeskedik megérkezni. Ez ma még privilégium – nyilvánvaló, hogy a nők ki fogják maguknak küzdeni, mint közszabadságot; a nagyságos úr csak mondja, hogy ő beleőrül a gondolatba, hogy előtte már más is járhatott; a nagyságos úr nem őrül meg, s ha igen, akkor az a fajta ember, aki amiatt is megőrül, hogy a fogpiszkálónak egyik hegye hegyes, a másik lapátos. S mint ahogy az úribb rendek számára, bármit ír is ma még a bűntető törvény, már elvetett gond, hogy a nőnek, akár leány, akár asszony, akkor legyen és maradjon meg gyereke, amikor neki tetszik: ezt a megoldást is általános szabadság gyanánt fogják maguknak a nők kiküzdeni. Ki fogják küzdeni, hogy a házasság ugyan ne legyen szerelem nélkül, sőt elsősorban szerelem hozza össze, s a családi élet megmaradjon, sőt annál szívósabban megőrzött magánrefugium gyanánt álljon fenn, minél több férfi és nő minél erősebben belekerül a nyilvános életbe, de a szerelem s a szerelmeskedés el is különbözhetődjék a házasságtól s a családi élettől.

b) A házasságon belül való lehetősége a férfi külön s a nő külön szerelmi életének: ez, tudnivaló, szinte szentesített rend gyanánt régtől fogva megvan némely legmagasabb társadalmi rétegekben. Az ifjú házaspár szerelemben kerül össze, megszületnek gyermekeik, – azontúl a szerelem talán elhalkul, el is múlik, de a szeretet, a közösség, a barátság megmarad, újabb felgyulladások körül azonban: te mégy jobbra, én megyek balra. Ez ma, mondom, némely rétegek kiváltsága és kiváltságos szokása. Hamar közszabadsággá fog általánosodni és közszokássá egyetemesedni.

c) Amerikában már ma is igen könnyen megy a válás, Oroszországban még könnyebben. Nem adok neki sok időt, hogy mindenütt ily könnyen fog menni. Általában: ahol s amiben valahol valami könnyebbség s jogosítottság van: az emberek nem bolondok, hogy mindenütt ne kérjenek belőle.

7. Sommázat:

A házasság kell és meg is marad, de némely módosulásokkal, melyek már ma is mind megvannak, csak vagy kiváltságok gyanánt, vagy erkölcstelenségnek bélyegezve. Ez a bélyeg azon menetben fog leválni róluk, amelyben a

kiváltság egyre általánosodik. Valaha a válás is erkölcstelenség volt, ma már csak a dogma vagy a képmutatás számára az. Így lesz a házasság többi megjavításaival is.