A nehéztüzérség élén
A Korunk főszerkesztőjét kérdeztük a József Attila-díj apropóján az egymást keresztező szerepekről, az eseményként és nehéztüzérségként elképzelt kulturális folyóiratról, valamint költészetről, kritikaírásról, tanításról. Kapcsolódó anyag: Kritika Balázs Imre József Fogak nyoma című kötetéről
Rengeteg dolgot csinálsz egyszerre: szerkesztesz, verset, tárcát, kritikát, tanulmányt írsz, tanítasz, irodalmi esteket és autót vezetsz, gyereket nevelsz, kitüntetést veszel át. Melyik érzi igazán magáénak a díjat: a szerkesztő-irodalomszervező, a költő, a kritikus, a tanár vagy az irodalomtörténész?
A sofőri státus valamiért nem bukkant fel a díj indoklásában, ezúttal a „költő, irodalomtörténész, szerkesztő” szerepeket díjazták – ez már így is három szerepkör. Mindhárommal kapcsolatban vannak további terveim, a József Attila-díj pozitív jelzése tehát reményeim szerint nem valami lefutott ügyet értékel, hanem olyasvalamit, ami még folyamatban van.
Mennyire kell kulturális menedzserré válnia egy (fő)szerkesztőnek? Hogyan húzható meg a határ a klasszikus szerkesztői-szöveggondozói munka és a marketingszakember szerepe között?
A szöveggondozás és a kapcsolattartás a szerzőkkel az alap – minden más ezután következik, erre épül rá. Mindig lesznek olyan szerkesztők, akik kizárólag a szövegekkel való foglalkozásban élik ki mániájukat; azt hiszem, egy jól működő szerkesztőségben leosztódnak a szerepek, mint ahogy egy családban is. Emellett nekem már a 2008-as főszerkesztővé válásom előtt is eléggé kijutott a különféle szervező és adminisztrációs munkából, pályázatok írásából és effélékből. Vannak ennél izgalmasabb dolgok az életben, de persze van sikerélmény is, ha jól összejön egy rendezvény, vagy sikeres egy pályázat.
De van egy másik mániám ezzel kapcsolatban – és ez nem ugyanaz, mint a „marketingszakember” felőli megközelítés: hogy a folyóirat a maga hagyományos értelmében kevés a mai kulturális térben. Mi például rengeteg rendezvényt szervezünk a Korunknál, havonta akár négyet-ötöt is, amelyek általában jelentős közönséget vonzanak. Annak, hogy egy kulturális érték célba érjen, megtalálja az érdeklődő közönségét, a nyomtatott folyóirat csak egy lehetséges útja a sok közül. Az eseményjelleg és a személyesség egyre fontosabb. A szerkesztő egyre sűrűbben lépi át az írásbeliség határait, és persze az írásbeliség korlátait is.
Miért érzed fontosnak, hogy a Korunk tematikus számokkal jelenjen meg?
Talán éppen az eseményjelleg miatt. Ha egy jól összeállított lapszám készül valamiről, ami érdekes, az könnyen eseménnyé válhat. Persze nem csak mi akarjuk hónapról hónapra létrehozni az eseményeket, legalább annyira fontos, hogy a már létrejött jelentős, érdekes dolgokra reflektáljunk. Ezért van az, hogy a Korunk csak úgy felerészben közöl tematikus anyagot, a lapterjedelem többi részében mindenféle aktualitás helyet kaphat.
Milyen szerepet szánsz a folyóiratnak az erdélyi kulturális életben a többi irodalmi laphoz (Helikon, Székelyföld, stb.) képest?
Hadászati metaforával élve a Korunk a nehéztüzérség. Azt gondolom, mindegyik erdélyi lapnak sikerült jól körvonalazott identitást kialakítania magának – a Korunk alapműfaja az esszé és a tanulmány, és ebben máris eltér a többi említett laptól. Ebből is következik, hogy a Korunk elsősorban világértelmezést tud nyújtani, és gyakran a még formálódóban levő dolgokkal kapcsolatban: kiemelten figyel a kortárs, új jelenségekre kultúrában, művészetekben, társadalmi környezetben. Próbáljuk megtartani ugyanakkor a lap rugalmasságát is: sok a fiatal szerző, az innovatív megközelítés, a tudományos világ számára pedig afféle köztes tér vagyunk, ahol a szaktudós más szakmák képviselői, vagy általában az értelmiségi közönség előtt szólal meg jellemző módon, és nem „záródik be” saját szakmájába.
Mit tapasztalsz: sikerül eljutnia a Korunknak az anyaországi olvasókhoz?
A lehetőség mindenesetre megvan rá, ez sokat alakult az elmúlt években. A honlapunkat, ahol friss anyagok is vannak, és teljes terjedelemben elérhetőek az archív lapszámaink, nagy arányban nézik például Magyarországról, a nyomtatott lap pedig jelen van az országos lapterjesztő hálózat boltjaiban, nagyobb standjain. És persze a nagyobb magyarországi könyvtárak is megrendelnek bennünket. Van ugyanakkor az a számokban nem mérhető visszajelzés is, ami időnként visszajut hozzánk, és ami informálisan jelzi, hogy az egyetemeken, a szakmában vagy akár a középiskolákban figyelnek a Korunkra. Szóval nem panaszkodom.
Irodalomtörténészként vonzódsz az avantgárdhoz. Közel érzed saját költészetedet az avantgárd különböző irányzataihoz?
Érdekel és foglalkoztat az avantgárd, mert a határterületeken jár, nagyon tudatosan és programszerűen. A saját verseim általában visszafogottabbak voltak, bár kísérleteztem már vizuális jelentésekkel vagy halandzsahangzásokkal. Azt hiszem, erősebb avantgárd-nyomok majd egy következő kötetemben lesznek érzékelhetőek, egyre jobban inspirál a harmincas-negyvenes évek francia és román költészete.
A Fogak nyoma c. kötetedben számos versre rásüthető a szürrealizmus bélyege, és ahol tetten érhető az alanyiság, ott is gyakran az álom dominál. Miért rejtegeted ennyire az alanyt?
Ez zsigeri dolog: nem vagyok egy extrovertált alkat. Én önmagában nem látok nagy tétet sem az alany elrejtésében, sem a világ elé vitelében. Ha valami nagyon másnak akar látszani, mint ami valójában, ott görcsök lesznek, és az nem jó. Néha egy-egy korszak magára ismer egy-egy harsányabb, vagy máskor egy-egy rejtőzködőbb attitűdben, hangnemben. De ez már a történelem játéka.
A gyerekvers az apaságodból adódik, vagy meghúzódik mögötte valami más poétikai szándék?
Az apaságból adódik, igen, és remélhetőleg meghúzódik mögötte valami más is: szándék vagy lehetőségek keresése, inkább ez utóbbi. Azt figyelni, ahogy a gyerekek felépítik saját világukat, nyelvüket, identitásukat, nagyon erős élmény, és igyekszem nem elmenni mellette. Gyűl az anyag egy második gyermekverskötethez.
Az irodalomszervezői tevékenységednek egy érdekes oldala a Korunk Akadémia. Mi a célja ennek a kezdeményezésnek?
Több ága-boga is van, de most talán az írói estsorozatról kellene beszélni elsősorban. Kolozsváron évekig inkább szűkebb körű bemutatkozó estek, könyvbemutatók zajlottak egy-két fesztiválszerű eseménytől eltekintve. Én arra gondoltam, hogy érdemes volna egy olyan sorozatot kitalálni, ahol valóban jelentős, ismert írókat láthat, hallgathat a kolozsvári közönség (nagyjából havonta egyszer), és az esteknek egyaránt fontos része a beszélgetés írásról, életútról, új könyvekről, illetve maga az irodalmi szöveg. 2009 tavasza óta zajlanak ezek az estek, és nagy öröm számomra, hogy Oravecz Imre vagy Krasznahorkai László például először jártak Erdélyben ennek a sorozatnak a keretén belül, vagy hogy Balla Zsófiának, Dragomán Györgynek, Szabó T. Annának ezek voltak az első kolozsvári szerzői estjei. A közönség felfedezte magának a sorozatot, és lényegében kinőttük a helyszínt, ahol eredetileg elindítottuk. Krasznahorkai László, Parti Nagy Lajos vagy Varró Dániel estjein hozzávetőleg százötven fős volt a hallgatóság, Závada Pál és Spiró György is teltházat vonzottak. A másik, számomra fontos visszajelzés egy román rendezvényszervező sráctól jött, aki végignézte Bartis Attila és Kemény István estjét anélkül, hogy túl sokat értett volna belőle, aztán azt mondta, hogy az írói esteknek az ilyesfajta dramaturgiája ismeretlen volt számára korábban, és el is indított egy estsorozatot kortárs román írókkal, ahol a kötetlen beszélgetés és a felolvasás aránya nagyjából hasonló ahhoz, ami a Korunk Akadémia-esteken szokott történni.
Jó az esélye annak, hogy egy-egy ilyen személyes találkozás után a közönség az esetleg korábban nem ismert művekre is kíváncsi lesz. De hát ezt már végképp nem én találtam ki.
Miért érzed szükségét a tanításnak?
Nem készültem tanárnak, sokáig tartottam tőle. Aztán menet közben, nyári táborokban, különféle műhelymunkákon diákokkal, középiskolásokkal látszott, hogy ez talán mégis működhetne, így kerültem a kolozsvári Bölcsészkar Magyar Irodalomtudományi Tanszékére. Sokat alakult az elmúlt tizenöt évben a hallgatók világképe, tájékozottsága, tájékozódási iránya. Izgalmas interakcióba lépni ezzel a változó közeggel: nagyon át tud alakítani az emberben néhány olyan dolgot is, ami erősen rögzültnek tűnt korábban.
Gyakran kritikusként is hallatod a hangod. Mi a kritika szerepe a mai magyar irodalomban? És milyen súlya van egyáltalán?
A „szakma”, az írókat is beleértve, tudni szokta, hogy melyik kritikusra, esetleg milyen fórumon megjelenő kritikára érdemes odafigyelni. Ez nem változott. Az viszont mára egyértelmű, hogy a kritikai visszhangnak nincs például befolyása az eladási mutatókra. Az olvasás egyre jellemzőbben beállt arra az üzemmódra, ahol az ismerős/informális vélemény többet számít az intézményesen közvetített véleménynél. Ezt a tendenciát jól jelzik bizonyos személyes blogok vagy mikroblogok, ahol nem feltétlenül profi olvasóként beszélnek könyvekről az emberek, hanem laikusként. A kritika ebből a szempontból egy rétegkultúra elemévé vált, ezt a rétegkultúrát viszont én nagyon fontosnak tartom, éppen a professzionális visszacsatolás miatt.
Mi lesz a következő lépés a majdani Kossuth-díj felé?
A mindenkori mai napra figyelés szerintem a jó stratégia, kicsit több is stratégiánál talán. A díj jól esik, de nem egy majdani díj miatt küldöm ma nyomdába az épp összeállt Korunk-számot.
