A magyarok "tündöklésük idején is mindig magányosak voltak Európa közepén bánatuk s büszkeségük gyűrűjében, még csak sógorságban-komaságban sem a többi néppel. Van ezekben a kifinomult mongolokban valami másutt sehol nem lelhető befeléfordult kegyetlenségből fakadó melankólia."

A tékozló fiú kicsit hazatér – legalábbis a hagyatéka

Száz éve született Emil Cioran

Román – méghozzá romániai! – üzletember vásárolta meg április 7-én a párizsi árverésen Emil Cioran kéziratainak és személyes tárgyainak egy gyűjteményét. Az 1995-ben elhunyt francia–román esszéíró hagyatékát képező füzetek, diplomák, igazolványok, levelek, fényképek és egyéb tárgyak kikiáltása ára eredetileg összesen 100.000 euró volt, de a nagy érdeklődés – köztük a Román Televízió és a Bukaresti Egyetemi Könyvtár megbízottainak ajánlatai – alaposan felverték az egyes tételek árát. A győztes üzletember a licitálás végén bejelentette, hogy kész megadni minden egyes tárgyért az elért legmagasabb árat, így a gyűjtemények egyben tartását előnyben részesítő árverési szabályzat értelmében a teljes anyag az övé lehetett. A 405.000 eurót fizető nagyvállalat-tulajdonos – szellemóriás honfitársának egyik csodálója – bejelentette, hogy hazájának ajándékozza a gyűjteményt, azért is vásárolta meg, mert szerinte annak az író szülőföldjén van a helye.

Annál is inkább, mivel Cioran hagyatékának azon részéről van szó, amely ifjúkorához, vagyis végleges franciaországi letelepedése (az 1940-es évek) előtti korszakához kötődik. Ezt a gyűjteményt eddig az író egy közeli barátjának családja őrizte. A jóval hosszabb, jelentősebb és ismertebb francia alkotói szakasz kéziratainak értékét egymillió euróra becsülik a szakértők.

Centenáriumi ajándék

A román vonatkozású hagyaték hazatérése születésnapi ajándék (írónak és anyanemzetének egyaránt), méghozzá centenáriumi. Emil Cioran ugyanis 1911 árpilis 8-án született a Nagyszeben melletti Resináron (Răşinari), a helyi pópa fiaként. Huszonhat éves koráig már több könyve jelent meg, melyek sorra óriási feltűnést, sőt, botrányt keltettek, például az 1936-ban napvilágot látott "Schimbarea la faţă a României" (Románia színeváltozása). A tüzesen nacionalista ifjú író nyílt híve az ekkoriban rohamosan erősödő szélsőjobboldali szervezetnek, a román értelmiség bizonyos köreiben is népszerű Vasgárdának. Noha ifjúkori eszméit a háború után megtagadja, hibának minősíti, azok szellemi gyökerektől sohasem szakad el teljesen.

1937-ben egy ösztöndíjjal Franciaországba utazik, majd a második világháború folyamán véglegesen ott telepedik le. Romániában a kommunista hatalomátvétel után műveit betiltják, mire ő 1947-től csak franciául ír. Cizellált nyelvezete, egyszerre aforisztikus és lírai stílusa nemsokára a francia irodalom egyik élő klasszikusává avatják. Korai műve, az 1949-es "Précis de décomposition" (A bomlás kézikönyve) szinte egy csapásra világhírűvé is teszi. Hogy megérdemelten, azt egyre újabb könyvekkel bizonyítja. Utolsó munkája, az "Aveux et anathèmes" (Vallomások és átkok) című regény, 1987-ben jelent meg.

Bár haláláig francia földön élt, nem kérte választott hazája állampolgárságát. A párizsi Latin negyed egy manzárdja volt évtizedeken át az elefántcsonttornya. Számos irodalmi díjat kapott, de mindvégig szegény maradt. 1995-ben halt meg, anélkül, hogy még egyszer szülőhazájába látogatott volna.

Párizsi hun a párizsi dákról

Nemzetközi jelentőségén túl nekünk, magyaroknak, külön okunk is van megemlékezni e sziporkázó és mégis mély, sötét fényű szellemről. Ki tehetné ezt avatottabban, mint egy Párizst ugyancsak megjárt, s nem is akármilyen magyar író? A francia fővárosban nem találkozott ugyan a „hun” és a „dák”, mert Illyés Gyula jó tíz évvel Cioran odaérkezése előtt hazajött a Szajna-parti metropolisból, de összefutottak, némileg, a magyar–román szellemi csatamezőn…

1978-ban jelent meg a Magvető népszerű „Gyorsuló idő” sorozatában lllyés Gyula: Szellem és erőszak című könyve. (Szenzáció volt ez akkoriban, valóságos robbanóanyag – Romániában másolópapírral gépelve és fényképezve sokszorosították a magyarok, máig őrzöm az akkoriban kapott és rettegve rejtegetett példányokat.) Abban olvasható az alábbi részlet:
„Kintről való rangos írói ábrázolás népünk jelleméről alig van. Ilyet tudtommal a Gide-Valéry-Claudel fényében fürdő Nouvelle Revue Française közölt első oldalain a kor egyik legélesebbnek tartott kritikai elméjétől, a már első könyvével, a Précis de Décomposition-nal országos, majd a Syllogisme de l'amertume-mel világismertségre jutott Emil M. Ciorantól.

A munkájával való foglalkozás problémánkat nemcsak szellemileg, hanem földrajzilag is kiterjeszti.

Emil M. Cioran 1957-ben közölt hosszú fejtegetésének rövid summája az, hogy a magyar született elnyomó nép; gyakori szabadságharcának oka, hogy épp mert oly ádáz elnyomó, azért nem bírja, hogy mások őt elnyomják. Ezt a tételt a villogó, mélyreható stílusáról ismert író, aki Histoire et Utopie c. munkájáért nyomós irodalmi díjat is nyert, nem érvekkel, hanem emlékekkel támogatja. Koronatanúként vall; román neveltetés után lett a franciák közül is kiemelkedően igazi párisi: Erdélyben született, amikor az még magyar volt. Ő maga egy falu román szellemi vezetőjének a fia. Gyermekkorának mumusa a magyar csendőr. Lorsque de loin j'en apercerais un, j'étais pris de panique et me mettais a fuir: c'était l'étranger, l'ennemi; haïr, c'était le haïr. A cause de lui, j'abhorrais tous les Hongrois. Vagyis ha csak messziről csendőrt egyet is látott, vak rémületbe esett, futva menekülni kezdett, ez volt az idegen, az ellenség; gyűlölni, csak gyűlölni lehetett. Miatta irtózott utálkozva minden magyartól.

Ezt az irtózatos utálatos alakot én is jól ismerem, mindnyájan ismerjük. Én, egy országban nevelkedvén E. M. Ciorannal, Habsburg-jelmezében (kard, puska, tiroli kalap, barsaglieri kokastoll bokrétával) utáltam, bár rettegni kevésbé rettegtem, lévén nem pópák, hanem pusztai pásztorok s kézművesek neveltje; mások a flic, a gardemobile, hekus, a zsandár, a fekete kozák, vagyis a szörny pandúr változataiban borzadtak tőle ugyanúgy. Beleértve persze a sziguranca, a Vasgárda szörnyeit.

Ha valaha szót remélnék érteni a nemzetiségi vitákban, mégis E. M. Ciorant választanám vitakezdőül. Nemcsak a mi, mai európai szintünkön beszél. A mi mélységeinkből is.

A magyar nyelv különös dícsérete

Oly kedvemre valóan hiperkulturált, hogy nem is kell pszichoanalitikai díványra feküdnie, gátlástalanul vall: lelkünkből beszél! Hogy az idegen-tollas, tűzfegyveres, kardos –  a magyar ízlésnek is nevetségesen idegen öltözetű  –  csendőr, akitől már messziről futni kell, a lángpallosos, a paradicsomrontó angyal: azt tán már a falusi mélylélekbúvár sem jegyzi föl a vallatóblokkjára; közhely. Annál értékesebb számunkra, amit az írásművészet lélekoldó bódulatában ez a kitűnő, különösen a Tentation d'exister című könyvében oly lenyűgöző író itt, rólunk papírra vet. Gyűlölete keltette föl érdeklődését a magyarok iránt. Hiszen azok: à bien, réfléchir, au temps même de leur splendeur, ils furent toujours seuls au milieu de l'Europe, isolés dans leur fierté et leurs regrets, sans affinités profondes avec les autres nations... Il a chez ces Mongols raffinés une mélancolie faite de cruauté rentrée, dont on ne trouvera pas 1'équivalent ailleurs. Azaz a magyarok "tündöklésük idején is mindig magányosak voltak Európa közepén bánatuk s büszkeségük gyűrűjében, még csak sógorságban-komaságban sem a többi néppel. Van ezekben a kifinomult mongolokban valami másutt sehol nem lelhető befeléfordult kegyetlenségből fakadó melankólia." Nem idézhetem teljes egészében a remek szöveget, melynek minden villanása mély aranybányát sejtető aranyrög nekünk. Nekünk, ezt, fölösleges tán mondanom, nem úgy értem, hogy nekünk, magyaroknak, hanem nekünk szociológus-pszichológusoknak, a közösségi türelmetlenség mélytudati vizsgálóinak: soha ilyen világos megfogalmazása a homálynak, soha ennyi tiszta adat az indulatok tárnasarából. "Irigyléssel tölt el – írja tovább szerzőnk a jó stílus területenkívüliségi jogának rousseau-i biztonságában, Szent Ágoston-i szabadságában  – szomszédainknak (a magyaroknak) pökhendisége is." Je jalouse, je vous l'avoue, 1'arrogance de nos voisins (sans elle auraient-ils pris les armes?) je jalouse jusqu' à leur langue féroce, s'il en fut; d'une beauté qui n'a rien d'humain, avec des sonorités d'un autre univers, puis santé et corrosive, préparé à la prière, aux rugissements et aux pleurs, surgie de l'enfer pour en perpétuer l'accente et l'éclat. [Irigylem szomszédaink dölyfét, mi több, szilaj nyelvüket is; szépségében nincs semmi emberi, hangzása egy másik mindenségé, erőtől duzzad és pusztító, imára, könyörögésre és zokogásra született, a pokolból tör fel, hogy felidézze annak hangját és ragyogását.]  Szükségtelen tán "aláhúzás tőlem"-mel megjelölni azokat a pontokat, ahol egy Léwi-Strauss lámpáját is haszonnal lehetne a mélybe irányítani. Irigyli még azt a nem-emberien szép, egy más universum zöngéit hozó vérengző-vad nyelvüket, azt a hatalmas erejűt, azt a vitriolosat, azt az imába, bömbölésbe, zokogásba valót, azt a pokolból kitörőt, hogy mögöttünk zengjen s villogjon örökre a pokol.

Ilyet hallhatott, semmi kétség, az első emberpár, minden nép első, még boldog emberpárja, kifuttában a paradicsomból.

No még csak egyet, ha már benne vagyunk. Bien que je n'en connaisse que les jurons, elle me plaît infiniment, je ne me lasse pas d'entendre, elle m'enchante et me glace, je succombe à son charme et à son horreur, à tous ces mots de nectar et de cyanure, si adapté aux exigences d'une agonie. C'est en hongrois qu'on devrait expirer – ou alors renoncer à mourir. [Bár csak káromkodásait ismerem, végtelenül tetszik nekem, nem győzöm hallgatni, lenyűgöz és megdermeszt, letaglóz varázsa és iszonyata, megannyi mézédes és mérgező, akárha agóniához teremtett szava. Az ember vagy magyarul lehelje ki lelkét, vagy mondjon le a meghalásról!]

E. M. Cioran, hadd ismételjem, magát franciának tekinti; íróként az is, mégpedig kitűnő, ismételhessem ezt is. A jelenség ezáltal így igazán értékes. Ragyogó francia világossággal és őszinteséggel megfogalmaztatik végre a vád: a franciából tudata ellenére egy transylvain beszél. Egy sorstársunk. A szenvedély megragadható: limbusából akadálytalanul jutott föl, a remek csatornákon: az alaktalanság alakot kapott.

Szinte tárgyilagosat. Ez a nyelv – noha csak a káromkodásait ismeri – tetszik Ciorannak, azaz ezúttal is mélytudatának, mélyemlékezetének. "Elhallgatnám naphosszat, elbűvöl és megdermeszt, megejt a bájával, a borzalmasságával, nektárédes és ciánmérges valahány szavával, erre az agonizálás kívánalmaira készült szótárral. Az embernek magyarul kellene kiadnia a lelkét – vagy ha nem, eleve lemondania a halálról."

*

Mindezt nem hallgathatjuk megilletődés nélkül, oly emberi, a keresettségében is. Oly megkeresetten emberi.

De nézzük aztán tárgyilagosan, honnan is árad ez a – szintén poklot idéző – szenvedély. Mi fűti, milyen kemencében, milyen való alapon?

E. M. Cioran 1911-ben született. Benyomásaink három-négy éves korunkban válnak emlékké. Szerzőnk az emlékek honába tehát legkorábban 1914–1915 táján érhetett. Ekkor már a háború dúlt. Ennek elején Románia az ún. központi hatalmak szövetségébe tartozott, azok harci szerencséjének ingásakor fordult szembe velük, nyomban elárasztva Erdélyt 1916-ban. Páni menekülés kezdődött: a dolog váratlanul történt, s a magyar paraszt lakosság is őriz persze archetipikus képet a román fegyveresekről, retteneteseket, még 1848-as forradalmunk leverése idejéből. Milliók hagyták el azt a területet, ahol Cioran nevelkedett. Aztán a futás irányt és népet cserélt: most Mackensen serege száguldta végig azt a területet, s a lakosság román része menekült. Aztán futók s futás megint visszaváltott: 1918-ban a nyugatiak győzelme nyomán Ferdinánd román király semmisnek tekintette az előző évi béke kötését: csapatai megint elözönlötték Erdélyt. Ekkor Cioran hat-hét éves volt. Futókat ettől fogva végig gyermek- és ifjúkorán természetesen csak magyarokat láthatott, üldözőt pedig, olyanfajta mese-mélyi mumust, amilyet leír, csakis maga anyanyelvebélit. Ide tartozna, de mégse legyen itt most rajz ezekről; megvan a dokumentumtár ugyancsak intézetekben is, idegzetben is.”

Eddig az Illyés-idézet. Hogyan is mondta Ady? „Dunának, Oltnak egy a hangja…” De a „kifinomult mongolok” és nyelvük iránti atavisztikus, gyűlölettől fuldokló szerelmi vallomás történelmi, már-már metafizikai pikantériája valójában az, hogy megjelenésekor  Cioran ama frissen legyilkolt, meggyalázott nemzet ellen fröcsögött, amely mellett éppen akkor tett hitet megrázó erővel egy másik francia író, a Nobel-díjas Camus „A magyarok vére” című, halhatatlan írásában.
 

Hudy Árpád

Kép: Wikipedia