Aki keveset szól – Bodor Ádám a Nyitott Műhelyben
Biztos mindenki ismer legalább egyvalakit, aki ritkán szól, de ha mégis, nos, az üt. Sokkal tovább emlegetjük, mint a rendszerint a középpontban lévő viccgyáros poénjait. Bodor Ádám is ilyen, epitheton ornansa a „szűkszavú” lehetne, rettegett interjúalany hírében áll. November másodikai könyvbemutatóján is bizonyította, hogy betalált.
Aki keveset szól
Bodor Ádám a Nyitott Műhelyben
Szórakoztató beszélgetés volt, amelynek több pontján úgy éreztem magam, mintha egy boksz-viadalt figyelnék. Nem, nem voltak fájó, nagy ütések, a KO is elmaradt, de ahogy a beszélgetőpartnerek kerülgették egymást, mégis erre emlékezetett. Egy olyan meccsre, amelynek tetőpontján világossá válik, hogy a különbség nem az erőnlétben, hanem a stílusban rejlik. Helyszíni közvetítés a Nyitott Műhely arénájából. Finta László az utolsó pillanatokban még a raktár leghátsó zugából is székeket varázsol elő, hogy mindenki le tudjon ülni – tele lett mindkét terem, annyian kíváncsiak a Verhovina madaraira, és szerzőjére.
Magvető János vagyok – csendül a mikrofonba egy hang, majd korrigál: Szegő János vagyok, és a Magvető Kiadót képviselem. Remélem, még mindig. Felvezetésképp erdőkről, csendekről, vizekről esik szó. Hogy a Bajcsy-Zsilinszky utca harmadik emeletén ülve is lehet úgy írni, hogy az olvasó ott érzi magát, azokat a lábnyomokat látja. Hogy hol az az ott? Hogy Verhovina létező hely, avagy sem? – teszi fel Szegő a kérdést a közönségnek, szavaztat, a többség az igenre voksolt. Bodor Ádám azt is megosztja, hogy Kárpátalját nevezik így, a szó többek közt ukránul és szlovákul is felföldet, azaz a dombvidék és a 
magashegység közti területet jelenti. Létezik Verhovina nevű település is. Azonban ott nem járt még az író, nem is akar, attól nem fél, hogy saját hősei jönnek szembe, a hatóságokkal azonban nem szeretné, ha meggyűlne a baja.
magashegység közti területet jelenti. Létezik Verhovina nevű település is. Azonban ott nem járt még az író, nem is akar, attól nem fél, hogy saját hősei jönnek szembe, a hatóságokkal azonban nem szeretné, ha meggyűlne a baja.Névadás-vonalon tovább, idegen és fura hangzású nevekről. Figurákról, akiket „megguglizva” valós, hús-vér embereket kapunk, mondjuk egy rúdugrónőt. De csak a családnév a fontos, a keresztnév cserélhető lenne. Aztán Szegő mentegetőzik, hogy biztos millióan megkérdezték már a Sinistra körzet kapcsán, miért Bodor a főhős, ráadásul az új regényben (amelyről nem derült ki az est folyamán, hogy valóban regény-e) Ádámnak hívják, hát csak megkérdezi mégis, miként viszonyulnak a szereplők a szerzőhöz. „Milliószor nem, de tizenöt-húszszor biztosan. Jobb név nem jutott eszembe, és még tetszett is.” – zárja rövidre a válaszadó.
Nemcsak a közönséget, a szerzőt is kis játékra hívja kérdezője, mikor afelől érdeklődik, sikerül-e feleleveníteni könyvei első mondatait. A Sinistra körzetét igen, a többinél besegít Szegő, akiből ekkor nem csak a szerkesztő, de a kritikus is előbújik. Örömmel újságolja, hogy ő az első, aki észrevette, hogy mindegyik kezdő mondatban szerepel, a „Két héttel azelőtt, hogy”-szerkezet.
„Én is észrevettem. A regényt is ezzel kezdeném, mert érzek benne valami előre mutató rosszat. Elég olcsó módszer, de hát…” – reagálja le az író. Körkörösen visszatérő motívumok, egy történet, amely „akkor játszódik, amikor az olvasó akarja”, és hőforrások leírásából, a mosoda-jelentből nőtte ki magát három év alatt. Különleges menüsorokat, tejszínes, kapros ordást, pisztrángot emel ki a moderátor, majd érdeklődik, hogy a szerző tud-e főzni. „A feleségem is itt van, neki lehet, más a véleménye, de igenis tudok” – jön a válasz. Megtudhatjuk, hogy az említett fogásokat nem főzte végig, de a rántotta receptjét szívesen megosztja. Majd érdekes párhuzam teremtődik a főzés és az írás között. „ A rántott palacsinta sem egy utolsó dolog, de macerás” – közli az író. Kérdés: nagyobb kedve lenne-e ahhoz, mint a regényíráshoz? „Nem, ha nincs kedvem, úgysem írok.”
Bodor Ádám agyából egyből törlődik, amit megír, így olvasáskor mindig az újdonság varázsával hat rá saját könyve is – tudjuk meg, majd kedélyesen hozzáteszi, hogy még nem jutott túl, sajnos, a Verhovina madarai közepén, pedig „Alig várom, hogy olvassak valami jót”.
„Remélem, nem lesz film belőle”– válaszolja Szegő kérdésére, majd meg is indokolja, hogy bár szövegeinek előadásmódja filmszerűséget sugall, nem működik a vetítővászonra adaptálás, ezért örülne annak, ha senkinek sem jutna eszébe megfilmesíteni ezt a könyvét. Azzal is vitába száll, hogy remekművekből születtek a filmes remekek. „Jelentéktelen kis szövegekből lettek nagy filmek” – teszi hozzá. Most érünk a mérkőzés tetőpontjára. Egyikük venné ki a fogvédőt, helyette egyre több MAGA csúszik ki, néhány cifrább kíséretében, a lapoz igéből lapozIK lesz, repülne be a törölköző, biztonsági játék kezdődik, elmarad a figurázás, megszokott kérdések jönnek, az utolsó gongig.
Nem a jövőbeni terveket firtatja a moderátor, egyszerűen arról érdeklődik, hogy most van-e kedve írni. A válasz előre megrendezve sem kerekíthetné le szebben a bemutatót. „Kedvem lenne, de nemigen tudom, hogy mit kéne. Melankolikus őszi állapotban vagyok. Olyan ez, mint a szerelmes együttlét utáni bágyadtság.”
Egyik kart sem lendítik a magasba, nincs jobb-rosszabb, nyert a közönség.
Amíg Bodor Ádám a bágyadtságból előre kap, beviszem magammal Verhovina madarait a szorítóba, és megküzdök vele.
Csapody Kinga
Kapcsolódó: „Az írás nem túlélés” - Bodor Ádám Szegeden
„A boldogság nem történelmi környezet függvénye” - Interjú a 75 éves Bodor Ádámmal
