Transzparencia, átláthatóság, áttetszőség és átvilágítás. A dolgok legbelsőbb jellege, működése mást mutat, mint ahogy azokat kívülről látjuk. Ha kívülről szemlélődünk, jelentőségüket nem fedezhetjük fel tökéletesen!
(Mayer Éva)

 

 

ÉLETMÉRLEG

Portré Mayer Éva grafikusművészről

Rónai-Balázs Zoltán

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

VALAHOL a groteszk és a szürreális határán tartózkodunk – mondanám –, és ziher, hogy jó páran bedőlnének neki, csakhogy nem igaz. Gondolok itt a legutóbbi, Molnár Ani Galéria-béli kiállítására, ami 2011. november 18-ig látható még, Életmérleg címmel, de „is”, vagyis nem csak arra, hanem az ifjú grafikuslány eddigi törekvéseire szintén, melyek ebben a mostani tárlatban, az itt szereplő – emberséggel, költészettel, drámaisággal teli – alkotásokban kulminálódnak.

PORTRÉ, ennek az írásnak ez a műfaja, és a portrénak szabályai vannak, nem utolsó sorban elvárás  vele kapcsolatban, hogy lineáris legyen, követhető, ne csapongjon, szóval, mint mondtam: lineáris lehetőleg. Mégsem az. És több okból nem. Egyrészt, mert portré, vagyis képet óhajt adni, és most képzeljenek el egy arcképet – nos azt nem lehet, csak egyszerre látni, magyarán korántsem lineáris. Másrészt az ábrázolt művész, aki a közönségnek leginkább a művei, szintén nem lineárisan közöl, sokkal inkább kis egészekből összeálló nagy egésszel, értsd: egy mű, meg az összes, és mindegy, honnan kezdi enni az ember. Kicsit tehát – vélem, ez sokaknak beugrik – vissza a(z) (irodalmi) posztmodernhez, de ez csak a jelen írásra igaz, a befogadás jellemzőire egy képzőművészeti alkotással kapcsolatban korántsem. Tömören úgy lehetne kifejezni, képet, szobrot így nézünk, mert máshogy nem lehet, függetlenül korszakoktól és irányzatoktól. Én tehát, az írás adta lehetőségekkel élve, megpróbálom lekövetni ezt, abban a tán nem hiú reményben, hogy a végére áll majd össze egy mélyebb, érzékletesebb, a „nézőre” jobban alapozó kép. Vagyis, némi malíciával, a fából a vaskarika. Ám legyen az, hiszen nem más a személyesből épített általános sem.

MÁRPEDIG Mayer Éva művészetét, alkotói kiindulópontjait messzemenően jellemzi a személyesség, amit a szó cseppet sem pejoratív értelmében vett „általánossá” formál, helyesebben nagyít. A művésznő ezt precízen csinálja, pillanatra sem térve el a kortársiság messzemenő igényétől. Lehetne erőltetett, ha nem sikerülne. De sikerül, és ezért aztán a szimbólumok szinte gondolkodás nélkül azonosíthatók a néző számára, hogy az agyát arra használhassa, amik e fölött merülnek fel kérdésekként. Mayer Éva megmozgatja a kollektív és magán asszociációs tárakat emlékezetben és lélekben.
   Tere pedig mindennek többféle ismét, ez a többféle-terűség pedig szintén a személyesből ered. Hol születtél, hol élsz, hogy élsz, nő vagy-e vagy férfi, fekete-é, vagy fehér, esetleg más; mit tanultál, kikkel voltál, kikkel vagy, etc. – vagyis identitás identitás hátán, mellett, -ban. És az identitás, mint nadír, közeg és általában viszony-, viszonylatrendszer: milyen emlékeid vannak, mit gondolsz, mi fontos, sőt, melyik, és mennyire. Ez folytatható. A lényeg, mi által emelsz ki mit.
   Mayer Éva nő, magyar, felvidéki magyar, itt is él, meg ott is. Grafikus, intermediális érdeklődéssel, határozott törekvéssel arra, hogy közép-európaiságát szervesen, ám sérülésmentesen integrálja az európaiságba. Különösen érdekes az a belső, lelki és művészi erő, ahogyan saját, egyéni sorsát, magánéleti örömeit és tragédiáit viseli és használja, kétsíkúvá téve azt, amit általában „feldolgozás”-ként szokás emlegetni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ÖNNÖN „BEVALLÁSA” szerint: 2006-ban kezd foglalkozni, súlyos betegségben (után) a betegség téma vizuális megfogalmazásával, egyfajta kutatási szándékkal és érdeklődéssel igyekszik feldolgozni, melynek logikusan felállított rendszere számos kísérletből áll össze. Legfőképpen gondolatiságában és az egyes képzőművészeti műfajok határainak feszegetésével, illetve összekapcsolásával célja az, hogy munkái a legmegfelelőbb módon interpretálják a téma sokoldalúságát. A tudományos megközelítés szolgál alapul, mert a tudomány és a művészet nem két különálló világ, egy tőről fakadnak.
   Megfigyelte, azt mondja, hogy a betegek többsége tabuként éli meg saját, komolyabb betegségét, mert védtelennek és kiszolgáltatottnak érzik magukat a külvilággal szemben. Akad szép számmal példa arra is, hogy közvetlen környezetük előtt is titkolóznak. Hogy az ember miként éli meg fájdalmát és hogyan interpretálja, közvetíti mások felé, szociális és kulturális kontextusban egyaránt érdemes vizsgálni. A beteg annak függvényében tárja fel fájdalmát, hogy milyen lesz a fájdalmára kapott válasz, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár annak kinyilvánítása. Akkor számíthat maximális figyelemre és együttérzésre, ha fájdalommagatartása megegyezik a társadalom arra vonatkozó véleményével, hogy a fájdalmat átélőnek hogyan kell szenvedésére felhívnia a figyelmet. Vajon hogyan fogadtatja el a hipochonder kissé „nevetséges” viselkedését a külvilággal, és különcsége, fura viselkedése milyen visszajelzéseket, reakciókat indukálhat másokban?
   Munkáiban ezekre a kérdésekre keresi a választ, az egyes fotogram alapú térbeli “grafika-installációival”, vizuális megfogalmazásokkal, ahol az egyén és a társadalom között egyfajta dinamikus kapcsolat áll fenn, melyben a fájdalommagatartás és a rá adott válaszok időbeli kibontakozásukban kölcsönösen befolyásolják egymást. Mondom, ezek a saját bevallásai, amik viszont nem csak a saját portréja szempontjából érdekesek.

TALÁN NEM FURCSA, hogy témaváltása is inkább bővítés. Értsék ezt úgy, hogy az eddigi tárgykör tágabban értelmezett világának épp ezúton a halmazba épülő újabb szegmense került a középpontba. Jelesül 2009-ben, ami év óta a társadalom “identitáshiányának” problematikája kötötte le, mely pszichiátriai értelemben is súlyos zavarként, egyfajta betegségként üti fel a fejét – mint vallja – a társadalomban. Az elmúlt években leginkább a kelet és közép-európai országokban lehettünk tanúi az egyre fokozódó nacionalizmusnak, mely nem teszi lehetővé az adott országokban élők tiszta és folyamatos párbeszédét. Az foglalkoztatja itt, vajon célunk-e felismerni és megőrizni a közép-európai identitást? Az egyén kulturális identitása létezik-e, vagy még az sem? Ha igen, fontosnak tartjuk-e és mit teszünk, hogy megmaradjon? Ezeket kérdésezi, miközben nem titkoltan

AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS JÖVŐJÉT KÍVÁNJA ELEMEZNI, melynek feltétele a személyes szabadság, a szabad nyelvhasználat, érzékelés, és a társadalmi korlátok elvetése. Amíg ezen törekvések nem valósulnak meg, addig csupán “réteghiányról” beszélünk. Mindezek súlyos következményeket vonnak maguk után, mivel identitás nélkül az ember aligha lenne képes az életvitelre. A pszichiátria személyiségzavarként írja le a hiányát, melynek következménye a “hamis én” kialakulása, lélektani szempontból az elidegenedés, a deperszonalizáció.
   A téma személyes érdekeltségeken, megfigyeléseken is alapul. Szlovákiai magyarként erősen foglalkoztatja, jelzem, teljesen érthetően, e téma sokoldalúsága, saját és mások helyzetének, lehetőségeinek felismerése a többségi államban adott lehetőségek között. És ahogyan az identitások összeérnek:

Munkáimon keresztül a fiatalabb generáció nézőpontjából szeretnék (természetesen kimondva) reflektálni a múltra, annak feldolgozására, a történelmi fordulatok okozta sebek jelenlétére, társadalmi-, szociális-, szociológiai- és pszichológiai kutatások kontextusával.

Mindemellett pedig fontosnak tartja, hogy a következő művein - a fotogram alapú, giclée nyomtatású grafika-installációin - keresztül továbbra is olyan aktuális kérdéseket, válaszokat boncolgasson, melyek nyitottságra, gondolkodásra, együttműködésre és toleranciára szólítják fel a közönséget. Vagyis korántsincs szó valami elidegenedett L'art pour l'art-ról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

LEGALÁBB ANNYIRA NEM, mint az elmúlással kapcsolatosan. 2011, szomorú és vadonatúj. Nem vagyok benne biztos, hogy ki kell-e beszélnem azt a személyes tragédiát, ami ezt a témát a figyelmébe emelte. Nem teszem. Önöknek nem fontos, ami pedig belőle képződött Mayer Éva művészete által, a fent már írt általános úgyis alkalmat ad rá, hogy megtöltsék a saját személyes – közelebbi, vagy távolabbi - élményeikkel. Kívánom, legyen olvasmányélmény inkább. Mindegy. Természetesen kiegészül a gondolatilag kötődő, látszatra más irányú mondandókkal:

A “SZAKÍTÓPRÓBA” ÉS AZ “ÉLETMÉRLEG" - eleddig ezek, két kiállítás, kétszer egy ciklusba rendezve, melyeknek grafika-installáción belül a migráció, mint távozás és megérkezés témakörét bővíti ki, mely az ő szemében nemcsak a helyzetváltoztatást, a mozgékonyságot jelenti. Ezzel együtt rávilágít a lélek belső vándorlására, a személyiség fejlődésére és változására, majd az elmúlás gondolatiságára. Ez az összesség igen beszédes. Ez az összesség új tartalmat mutat fel. A vándor ember elhagyja szülőföldjét, országát, egy új világgal szembesül. Vándorlása során a számára nem megszokott társadalmi sémákkal és korlátokkal találkozik. Léte függ egy bizonyos nyitottsági minimumtól, a másokkal szembeni elfogadó magatartástól.  Integrálódik vagy visszatér. Lelke tovább bolyong vagy megállapodik.
   Új "irányvonalak" kiépítésén fáradozik, hogy az ismeretlen életúton eligazodást találjon. Veszélyes, izgalom-teli, új élethelyzetek, kihívások kuszaságában találja magát, felfedezheti és megismerheti ismét önmagát. Tehát elmúlások és megéledések. A változás. Az alkalmazkodás és a viszonyulás is megjelennek, csak úgy, mint a végső.

NEM TUDOM, KITŰNIK-E: a portré második, nagyobb részében, legkivált a művésznő saját szavai szerepelnek, hivatkozásként, sőt, amolyan idézőjel nélküli idézetekként. Akinek úgy tetszik, fogja fel őket vendégszövegeknek, bár korántsem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy megmutatják, mennyire határozott, stabilan és folyamatosan építkező, átgondolt művészi irányultságú alkotó Mayer Éva, a grafikus, minden bizonytalanságával, magánéleti gondjaival egyetemben. Aki született Pozsonyban, '83. szeptember 10-én, 2008-ban elvégezte a képgrafikus szakot a Képzőn, Pesten, és csinálja mindazt, mindazért és úgy, ahogyan az itt látható. (Vagyis inkább meg kell nézni eredetiben.)

HA PEDIG valaki kíváncsi a szikár, amerikai típusú önéletrajzára (amilyet a szakma megkövetel), látogassa meg ezt a címet:
http://www.molnaranigaleria.hu/htmls/muveszek.html?op=bio&ID=26

HIÁNYZIK MÉG a portréból technika, amit a művésznő használ, s ami ráadásul nagyon érdekes, sajátos, saját:

"...megszokott helyzetükből kiemeltem tárgyakat és más tárgyakkal, grafikákkal szimbiózisba hoztam."

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A helyzetváltozás megváltoztatja a tárgyak korábbi, már megszokottan hozzájuk kapcsolt jelentését. Pedig a tárgyak megmaradnak saját mivoltukban, nem egészülnek ki, nem csonkulnak, nem alakulnak át, mindössze más helyzetet kapnak egymáshoz viszonyítva, illetve a térben.
   Így kerülnek szimbiózisba munkáiban az egyes tárgyak és a grafikák.
   Fő megoldásként 2007 óta a fotogram technikát használja, melyet fotó-, illetve számítógépes alkalmazással egészít ki. A lényeg: a megvilágítás és átvilágítás. Ezeket, mint szimbolikus folyamatot pedig így értelmezi:
 

Transzparencia, átláthatóság, áttetszőség és átvilágítás. A dolgok legbelsőbb jellege, működése mást mutat, mint ahogy azokat kívülről látjuk. Ha kívülről szemlélődünk, jelentőségüket nem fedezhetjük fel tökéletesen!

Emellett a fotogram érdekessége, hogy a „fényrajzolás” által olyan hatást keltenek hétköznapi, megszokott tárgyainknak, mintha lelket kapnának, különálló karaktert nyernének és néha úgy tűnik, mintha egy teljesen más világ részeit képeznék. Érdemes ezt összevetni az alkotói módszereinek, elrugaszkodási pontjainak összességével. Meglehetősen plasztikus érzet nyerhető, bár az itt szereplő reprók pontosítása mellett ez már csak fűszer.

EZ VAN eddig. Az alkotói metódus (nem a technika, hanem értelemszerűen a még előtte vázolt gondolati), amit Mayer Éva követ, nem ad garanciát, ha következtetnék, merre halad tovább. Csak egyre: a szintézisre és komplexitásra, no meg a társadalmi és személyes érzékenységre. Ezekben olyannyira konzekvens - nem hiszem, hogy elmaradnának.