PAUL VERLAINE: Szaturnuszi költemények – TÉREY JÁNOS új fordításában
Vörös hold és párolgó láthatár;
A hatalmas rét füstölögve alszik
Táncos köd mélyén, béka hangja hallik
A sás közül, mit borzongás kuszál
SZATURNUSZI KÖLTEMÉNYEK
PAUL VERLAINE VERSEI
Térey János fordításában és jegyzeteivel*
(válogatás)
Éppen annyi idősen fogtam ebbe a fordításba, mint az induló, líceumi tanuló Verlaine. Diákkori fordításaimat huszonhárom évesen öntöttem akkor végsőnek hitt formájukba. Egy évvel voltam tehát idősebb, mint az izzó faun, Verlaine, első könyvének (Poèmes saturniens) kijövetelekor. (Még mindig éretlenül dolgoztam, tehát csak néhány, ideiglenesnek bizonyuló féleredménnyel.) A kötet anyagában tallózó fordítók névsorában olyan nevekkel találkozunk, mint Kosztolányi, Ady, Tóth Árpád, Kálnoky László, Illyés Gyula, Rónay György; s talán legihletettebbjük, Szabó Lőrinc. Vitathatatlan érdemű munkáikkal próbáltam megmérkőzni, amikor az egész könyv magyarítását tűztem ki célomul. Friss, élő, egyszersmind ragaszkodó szöveg volt a célom, amely hű lenyomata az esendőségeivel is megragadó első kötetnek; amely az antológiák polifóniája után egyetlen hangon szól; a „szép hűtlenek” (Rába György) varázsos stílromantikájú, impresszionista átköltései mellé olyan higgadt és szikár változatokat kívántam helyezni, amelyek merő jóindulatból sem igyekeznek gazdagítani, „följavítani” az eredeti textust – azonban nem is „sikkasztanak el” belőle semmi lényegit hasonló indítékkal.
Térey János
A tegnap Bölcsei tudták, amit ezek;
Senki az ős tudást még nem cáfolta meg:
Égen olvasható a jósors és a végzet,
Csillagra bízva él valahány földi lélek.
(A kicsinyhitűek, nem sejtve, épp olyan
Nevetséges a gúny, amilyen céltalan,
A csillagos égbolt rejtélyén jót nevettek.)
Akik SZATURNUSZI csillagjegyben születtek
– Vad bolygó ez, melyet a spiritiszta mind
Imád –, a hajdani varázskönyvek szerint
Azoknak jól kijut a haragból s a gondból.
Képzelgésük csupa nyugtalan, gyönge hóbort,
Az Ész erejének rajtuk hatalma nincs.
Finom méreg a vér, mely erükben kering,
Páratlan ritka és úgy perzsel, mint a láva,
Sodrában süllyed el szívük zord Ideálja.
Szaturnusziaknak így kell szenvedniük
És halniuk – mivel halandó a nevünk –,
Mert útjuk írva van már pontról pontra régen
Egy gonosz Befolyás logikája jegyében.
Megnyugvás
Álmom volt gyermekként a Kohinoor,
Pápai s perzsa pompa, koronás fők,
Heliogabalusz, Szardanapál, sőt!
Aranyfödél alatt vágyam loholt
Illatfelhőben és zene szavára
Háremek tágas paradicsomába!
Ma, higgadtabban, éget még a láz!
Tanulva ezt-azt és meghajtva főmet,
Bár megfékeztem tébolyult erőmet,
Nyugodtabbá nem váltam, nem vitás.
Legyen! Lekéstem minden áldomást;
Pfuj, széplelkek, ti, és férgek, ti főleg!
Úgy gyűlölöm a túl gyönyörű nőket,
Az asszonáncot s az okoskodást.
Három év után1
Az ingó, szűk kapu megzörren és kitárul:
Én sétálok megint az apró kert ölén,
És mézesen tüzel a délelőtti fény,
Túlérett szirmokon a nedves ragyogás gyúl.
Semmi sem változott. Nádszékek sora sárgul
A halk lugasban, a vadszőlő rejtekén...
A szökőkút ezüst morajt úsztat felém,
S a vén nyárfa örök panaszát sírva árvul.
A rózsatövek, úgy, mint rég, vonaglanak,
S mint rég, a szél dacos liliomokba kap;
Minden pacsirta, mely fölröppen, ismerősöm.
Állva találom az út végén Velléda
Szobrát, melyről a gipsz pereg egy kis köröndön.
– Gyér, fanyar illatot szór szét a rezeda.
Meghitt álmom2
Gyakran látogat az erős, mély, furcsa álom:
Egy ismeretlen nőt mutat nekem, akit
Szeretek s ki szeret; sohase változik,
Sohasem egy; szeret és megért igazából.
Mert ő megért; nyitott lelkem elébe tárom,
Csak ő, jaj!, csak ő lel kétségemre írt,
Csak ő! Fölszárítom kiomló könnyeit:
Mossák le gyöngyöző arcomról fáradtságom.
Hogy barna, szőke vagy vörös? – Nem, nem tudom.
Neve? Emlékszem, úgy zenél, édes nagyon,
Mint hű szerelmesé, kit száműzött az Élet.
A nézése merev szobrok tekintete,
Hangja higgadt, komoly, s olykor távolba téved,
Mint aranyos szavak elnémult zengzete.
Párizsi vázlat
A hold fönn tompaszögbe hajlított
Egypár cinklemezt.
Ötöst formált a füstgomoly, ahogy
Lengett a csúcsos háztetők felett.
Szürkült az égbolt. Mint öblös fagott,
A szél jajgatott.
Fázós, diszkrét kandúr haladt amott,
Kimérten, furcsamód fölnyávogott.
Itt ténferegtem; elkísért Platón,
S maga Pheidiász,
S mennyi ábránd, Szalamisz, Marathon!
Fönt meg-meglobbant a kékcsőrű gáz.
Alkonyatok
Bágyadt, gyönge hajnal
Síkságon bolyong,
Puha bánatokkal,
Mint egy alkonyon.
Puha bánatokkal
Ringatja bolond
Szívemet a jó dal
Alkonyatokon.
El sosem szalasztom
Álmom: alkonyok
A tengerparton,
Lázban imbolyog
Ezer piros fantom,
Fut, s rőten lobog,
Mint nagy alkonyok
Lent a tengerparton.
Misztikus naplemente
Az Emlék és a vérző Naplemente
Hevétől izzik föl a láthatár,
Melyről a Remény meghátrál remegve,
S duzzad, elém mint bűvös torlasz áll,
Izgalmas, bódító virágos ár
– Tulipán, dália s boglárka kelyhe –
A rács fokára ingva föltalál
Beteges párolgásban tekeregve,
Szirmuk forró, mérges illata száll
– Tulipán, dália s boglárka kelyhe –,
S érzékeim tompítja el, zihál
Szájam, kábult agyam betölti már
Az Emlék és a vérző Naplemente.
Érzelmes séta
Az alkony végső nyilait kiszórta,
Szélben ringott sok halvány tavirózsa;
Nagy nádi rózsák, mind hallgatagon,
Fájón ragyogtak a csöndes tavon.
Magam kószáltam, sebemtől tüzelten
A tóparton, hol a kicsiny füzesben
Ködfolt idézett megszomorodott
S tejszínű képű, roppant fantomot:
Sírása, mint az őszi réce hangja,
Ha szárnycsapással társait riasztja
A kis füzesben, hol sebem tüzét
Magam hurcoltam; leszállt a sötét,
S eltűnt a nap, mely nyilait kiszórta,
Sűrű lepelbe bújt sok tavirózsa
Halvány hullámok közt hallgatagon,
Nagy nádi rózsák a csöndes tavon.
Klasszikus Walpurgis-éjjel
Boszorkányszombat a Faust Kettőből – a másik
Szombat, mely rendkívül ritmikus, igazán
Ritmikus. – Nézd csak, itt Lenôtre műkertje látszik,
Hibátlan, bájos és kaján.
Köröndök; vízsugár középen; merev allék;
Márvány szilváncsoport; bronzból a tengeri
Istenek; számtalan heverő Vénusz arrébb;
A gyepágyások ékei;
Gesztenyefák; virág formáz parányi dűnét;
Pár törpe rózsatő biztos ízlés szerint;
Háromszögekbe nyírt tiszafák. Fönn derült ég,
Melyen a nyárest holdja ring.
Éjfél zeng, s odalent a parkban egy dal ébred,
Tompa, lassú, szelíd s fájó; átúszik a
Kerten: fájó, szelíd, lassú és tompa ének:
A Tannhäuser vadászdala.
A kürtök fátyolos, távoli dala; lágy hang,
Érzékek hangja győz a lélek iszonyán
Ebben a disszonáns, részeg harmóniában;
S érkeznek hívásuk nyomán
Tüstént, áttetszőn és egymásba font kezekkel
Fehérlő alakok, s a holdvilág pedig
Az opál és a zöld gallyak közül ragyog fel –
Raffet Watteau-ról álmodik!
Csak egymást ölelik a mélyzöld, furcsa lombok
Között, gesztusaik gyöngék, fájdalmasak;
Körtáncba fognak itt a márványok s bronzok
Közén, ligeti fák alatt.
– Kóbor kísértetek, megálmodhatta őket
Egy költő részegen, bajban, kínlódva tán:
E kóbor rémeket, ütemre szédülőket;
Vagy egyszerű holtak csupán?
Az iszonyt, álmodó, közénk nyilván te hoztad,
Te kínod, bánatod, elméd idézte meg
E rémeket – ugye? –, kik bűvölten forognak;
Vagy holtakból őrült sereg?
Nem számít! lázasan siet sok furcsa fantom,
Riadtan s komoran gyűlnek a tereken,
Aztán, mint porszemek a napban szertecsapzón,
Föloldódik mind hirtelen.
Elhallgattatja majd egyik kürtöt a másik
Után a harmatos hajnal, egyáltalán
Nem marad semmi – csak Lenôtre műkertje látszik,
Hibátlan, bájos és kaján.
Őszi dal3
Síró vonón
Bong monoton
Őszi dallam,
Szívemre tör,
Kínja gyötör
Lankadatlan.
Arcom komor,
S fakó, mikor
Óra kongat,
És zokogok,
Ha tűnt napok
Fölragyognak;
Már indulok,
Rossz szél suhog,
S messze kerget,
Mint dérlepett
Holt levelet,
Földre fektet.
A pásztoróra
Vörös hold és párolgó láthatár;
A hatalmas rét füstölögve alszik
Táncos köd mélyén, béka hangja hallik
A sás közül, mit borzongás kuszál;
Megannyi vízirózsa kelyhe zárva;
Merev és karcsú nyárfák távolabbra
Bizonytalan rémeknek látszanak;
A bokrok alján szentjánosbogárka.
A baglyok ébredeznek, tétova,
Nehéz szárnyuk vaksötétben evezget,
S a zenit tompa, süket fénybe dermed.
Fehérlik Vénusz: itt az Éjszaka.
Szerenád
Akár halott hangját, ki ércesen
Zeng a sírgödörben,
Úrnőm, hallgasd: fanyar, csúf énekem
Hozzád visszaröppen.
Nyitott fülekkel, s nyílt szívvel fogadd,
Ha mandolinom zeng:
Hozzád írtam, csak hozzád!, dalomat,
A kacért s kegyetlent.
Zengem szemed, mely arany és onix,
S nem sötétítik árnyak,
Léthé-melled, s hajad, melyből a Styx
Vaksötétje árad.
Akár halott hangját, ki ércesen
Zeng a sírgödörben,
Úrnőm, hallgasd: fanyar, csúf énekem
Hozzád visszaröppen.
Dicsérem aztán illedelmesen
Testedet, mely áldott,
S illatodat, mely éber éjeken
Orromig szivárog.
S legvégül bíbor ajkad csókjait
Kell dalomba fognom,
S szelídséged, mely keresztre feszít –
Angyalom! ribancom!
Nyitott fülekkel, s nyílt szívvel fogadd,
Ha mandolinom zeng:
Hozzád írtam, csak hozzád!, dalomat,
A kacért s kegyetlent.
Paul Verlaine bemutatkozó verseskönyve 1866 novemberében látott napvilágot Alphonse Lemerre, a parnasszista iskola mentorának kiadásában, „505 példányban, ízléses köntösben, sárga fedolappal” – egy napon François Coppée Le Reliquaire-jével. Leszámítva Mallarmé értő és Saint-Beuve félreértő, bár szintén meleg hangú magánlevelét, javarészt udvarias közöny fogadta a kötetet. Anatole France semmitmondó öblögetéssel tudta le olvasmányát. Barbey d’Aurevilly vitriolos támadást intézett ellene. A parnasszisták kurzusán pallérozódó – de azoktól már e könyvével elrugaszkodó – Verlaine huszonkét esztendős a Poèmes saturniens megjelenésekor. A versek között megtalálhatóak a Lycée Bonaparte-ban töltött években született, sutább próbálkozások is, jórészt a Szeszélyek címet viselő záróciklusba gyűjtve. Az első, szerkezetében gondosan fölépített, római számjegyekkel ellátott sorozatokat tartalmazó verseskötet hangja, atmoszférája nem olyan szembetűnően egységes és kiforrott, mint a rá következő Fêtes galantes (Gáláns ünnepségek) varázslatos posztrokokó versfüzére. Azonban már fölsorakoznak a Szomorú tájképek ciklusban a szimbolista hangulatteremtés esszenciájává nemesedett, nagyon zenei remeklések (Őszi dal, Alkonyatok, Misztikus naplemente). Legolvadékonyabb és legéteribb közöttük talán az Érzelmes séta.
A Cserépfalvi Kiadónál 1994 tavaszán, Verlaine 150. születésnapjára megjelent Szaturnuszi költemények először adta közre a debütáló kötet teljes szövegét magyar nyelven. A közelmúltban közkézen forgó Verlaine-gyűjtemények – Kálnoky László, Szegzárdy-Csengery és Vas István válogatásai – a negyven versből mindössze huszonhetet tartalmaztak, s azokat is különböző iskolájú és ízlésű fordítók átültetésében (a Gáláns ünnepségek minden verse elmaradhatatlan antológiadarab). Megjegyzem, számos változatban olvasható e huszonhét népszerű vers egyike-másika (Őszi dal, Három év múlva, Meghitt álom, Párizsi vázlat, A pásztoróra, Szerenád stb.) változó színvonalú, nehezen elérhető, 1945 előtti gyűjtemények lapjain. A legfontosabbak Radó Antal, György Oszkár és Térey Sándor – családi nevünk egyezése csak véletlen – válogatásai. Az utóbb említett versek legtöbbjének Faludy György is nekiveselkedett, jelesül.
És melyek volnának a mindeddig lefordítatlanul maradt költemények? Két csoportjukat különböztetjük meg. Az elsőbe terjedelmes, történelmi és antik vagy keleti mitológiai utalásoktól hemzsegő, néhol higgadtan moralizáló vagy iskolásan katalogizáló darabok tartoznak, mint az Előhang vagy az erőteljes II. Fülöp halála. Az Utóhangban a parnasszista esztétika szenvtelen alaptéziseit igyekszik megfogalmazni a szerző. Szegzárdy-Csengery, aki nagy, 1960-as tanulmányában érdemben foglalkozott a legelső könyvvel is, e háromrészes vers kapcsán jegyzi meg költőnkről: „az ihlet, a véletlen kikapcsolását hirdeti, tudatos alkotómódszert, komoly tanulmányokat, tiszta, zárt, cizellált formákat követel”. (Annyi bizonyos, hogy a könyv kurtább szövegei jobban meggyőznek e munkamódszer érvényesüléséről, mint a mű végére illesztett, túlméretezett és kissé naiv epilógus, a milói Vénusz valódi márvány mivoltára való rákérdezéssel...)
A második halmazba szám szerint nyolc, különféle okokból egyaránt fontos rövid verset sorolok. Ilyen a festo Carrière-nek ajánlott, előbb idézett emblematikus beköszöntő (A tegnap Bölcsei tudták, amit ezek). A Melankólia-ciklust nyitja a programadó Rezignáció (Melanklólia). A Rézkarcok közül a démoni erejű „német ballada”, a Lidércnyomás emelkedik ki.
„Szaturnuszi költemény” a leheletfinom, virtuóz hangszerelésű Chanson d’automne is – mintegy két tucat magyar variánsa ismeretes, a messze legbecsesebb Tóth Árpádé (a cím őnála, mindenki tudja: Őszi chanson). Illusztrációként álljon itt az első strófa, franciául, majd három különböző magyar fordításban.
Les sanglots longs
Des violons
De l’automne
Blessent mon coeur
D’une langueur
Monotone.
Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
(Tóth Árpád)
Zokog, zokog
az ősz konok
hegedűje,
zordul szivem,
fordul szivem
keserűre.
(Szabó Lőrinc)
Unt ősz jajong,
mély húrja zsong
búgva-zengve,
bús dal suhan,
s egyhangúan
sújt szívemre.
(Franyó Zoltán)
Amint látható, Tóth Árpád (…) maradandóan pazar fordítása is vétkezik némileg, amennyiben túlhajtja a monotonság fölidézésére hivatott, nazális hangokból álló szóvégeket, holott az eredetiben a negyedik és ötödik sor kemény r-ekkel ropog a gyötrődés, a kínlódás szavaiban. Mulasztása viszont, hogy a lírai ént be sem lépteti az első szakaszba; továbbá egy-egy szótaggal megrövidíti a 3. és 6. sorokat. A strófa puha, sötét színezetű, a mély hangrendű vokálisok és a lágy mássalhangzók vannak túlsúlyban. Szabó Lőrincnél eltűnnek a nazális dominanciájú szavak, helyükre kopogó k-k kerülnek, s egy, az eredetiben nem létező, fölöttébb disszonáns, szóismétlő önrím. A remek képességű Franyó Zoltán ezúttal túlságosan is Tóth nyomdokán halad, így e fordítása nem akar önálló életre kelni.
Különösen indokoltnak véltem az új fordítás készítését a Kosztolányi tolmácsolta szaturnuszi költemény esetében (Három év után). Meggyőző rutinú, könnyű kezű átköltéseit szirupossá, avataggá teszik a szecessziós manírok („Sétálok a kert drága, halavány / édesdeden andalgó sugarán”, „Süket, bús, álmatag dana”, „csak szállnak a vad látományok”). A Három év után parnasszista veretű szonett, tónusa, hangulata mégis leginkább Baudelaire-t idézi. Kosztolányi fittyet hány a francia vers rímképletére (a második quatrainben új, önálló rímpárokat indít el, s a tercettek rímeit is fölcseréli), mi több, fiatalkori műfordítói gyakorlatának megfelelően, a vers szótagszámát megkurtítva, ötös-ötödfeles jambussal tolmácsolja az eredetileg hatos-hatodfeles, cezúrával zabolázott, méltóságteljes francia alexandrint. Ennek következményeként kicsorbul a Verlaine-vers szintaktikai rendszere, apróbb építőkövek mellett egész mondatok sikkadnak el. Kosztolányi aggálytalanul cserél föl, illetve mos össze alanyokat:
A szökőkút ezüstös ajka búg,
panaszkodik, pityereg sírva, lassan.
Holott – körülbelül – a következőkről van szó:
A szökőkút ezüst morajt úsztat felém,
S a vén nyárfa örök panaszát sírva árvul.
Tárgyi tévedése is akad: Velléda germán pap- és jósnő szobrának helyére átköltésében egy „régi-régi kis veranda” telepszik... A költemény több fordítója átvette Kosztolányitól ezt a „leleményt”. (Fordításomban a népszerű kerti szobortémául szolgáló papnő neve mint rímhívó szó is egy az egyben megmarad: Velléda-rezeda).
A Melankólia-ciklus nevezetes VI. darabja a Mon rêve familier. Tóth Árpád Az én meghitt álmom címmel ültette át magyarra, Ady Paul Verlaine álmaként illesztette az Új versek kötetbe. Lássuk egymás mellett e bevezető versszakokat:
E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
Egy ismeretlen nőről, kit szeretek s szeret,
S kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek
És soha csupa másnak s szeret s megért hiven.
(Tóth Árpád)
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy, aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.
(Ady Endre)
Az ötvösművész-műfordító Tóth ezúttal mintha nem volna elemében. Betűhív átírásra törekszik görcsösen, nibelungizált alexandrinjai meg-megbotlanak, szórendjük természetellenes. Ady személyessége süt, interpretációjának eredménye meglehetősen szabados, ám annál életképesebb átköltés. Verlaine álmát látomássá duzzasztja, s a neutrálisnak tetsző szavakat mellőzve jelzőhalmozással él a második sorban, majd egyszerűsíti és tömöríti a zaklatott, szétforgácsolódó versmondatot. A végkifejlet vérbő Ady-vers, amely a nálánál csöppet sem haloványabb szaturnuszi költemény talajába ereszti gyökereit.
A hím- és nőrímek következetes váltakoztatását egyikük sem őrzi meg, a quatrainekben mindketten kizárólag hímrímeket alkalmaznak, Tóth a tercettek rímképletét is módosítja. Ady verse „magyaros alexandrinokból”, azaz felező tizenkettesekből áll, ami a magyar Verlaine-fordítás történetében igen ritka példa, a XIX. század eposzmagyarításait idézi. (És egy kortünet: mindkettőjük művében kétszer fordul elő az eredetiben nem is szereplő „bús” jelző.)
* Kiadatlan tanulmány(részletek) saját fordításkönyvemhez, 1994. Az itt szereplő költeményeket a jelen kötet számára 2011-12-ben részben újrafordítottam.
