A himnuszok közül a dinasztiát dicsőítők (a román és a szerb) és Magyarország hagyományos himnusza számított kényes kérdésnek a hivatalos ideológia számára. Kölcsey versében a haza laudációja Istenhez forduló imádság formájában jelenik meg. Ezért nyilvános alkalmakkor – különösen az 1956-os forradalom leverése után – gyakran mellőzték a szövegét, csak a zene hangzott föl.

 

KISS GY. CSABA

ÁLLANDÓSÁG ÉS VÁLTOZÁS

a kelet-közép-európai nemzeti himnuszok történetében
1989 után

Wybicki, Tyl, Matuska, Tomasik, Muresanu, Mihanovics

 

Két bevezető megjegyzést szeretnék tenni. Az első a nemzeti himnusz, a második Kelet-Közép-Európa fogalmával van kapcsolatban. Nemzeti himnusznak tekintem a modern államok/nemzetek egyik alapvető jelképét, melyről gyakran törvényes előírások (nemegyszer az alkotmány is) rendelkeznek. Általában hoszszabb folyamat végső eredményeként lesz nemzeti himnusz egy irodalmi szövegből (és a hozzá szerzett dallamból), s ez a folyamat tulajdonképpen a modern nemzet megteremtésének, konstruálásának a történetéhez kapcsolódik. Hiszen magát a nemzetet nem kis mértékben narratívák és szimbólumok teremtik. A nemzeti himnusz kiválasztásának aktusa (vagy folyamata) és kultivációja sajátos kölcsönhatásban van az illető nemzet önképének formálódásával.

A kiválasztásban valószínűleg szerepet játszik az a tényező, hogy miképpen látja, azaz kívánja magát látni a szóban forgó közösség, továbbá magának a szövegnek szintén van autosztereotípiát alakító-erősítő szerepe. Ami pedig a Kelet-Közép-Európának nevezett térséget illeti, ez a régió a modern nemzetté válás sajátos körülményeit tekintve nagyjából a német és az orosz nyelvterület között határozható meg. A német nyelvű historiográfiában és publicisztikában használták erre a térségre a Köztes Európa (Zwischeneuropa) terminust is. Újabban ismét gyakran emlegetik a Közép-Európa megnevezést, persze gyakran abban a formában, hogy Közép- és Kelet-Európa, és az egész posztszovjet területet értik rajta (angol, francia és német változatban is létezik), a kettő összetartozását sugallván.

Olyan hívószavak ezek, melyek az európai kontinens regionális tagolását próbálják megkönnyíteni. Mindegyikhez sokféle értelmezés tapad. Az én hipotézisem szerint különböző politikai, társadalom- és eszmetörténeti jelenségek izoglosszái alapján különböző módon tagolható Európa történelme. A modern nemzetté válás jellege és föltételei nagyjából körülhatárolnak egy zónát a német nyelvterülettől keletre, az orosztól pedig nyugatra, ott, ahol ez a folyamat nagyjából hasonló volt. Amikor tehát Kelet-Közép-Európáról beszélek, erre a köztes európai zónára gondolok. Mint ismeretes: az itt élő népek számára nyugatról érkezett importáru volt a modern nemzet. A nemzetállam célkitűzését, önálló államiság híján, nagy birodalmak keretében kellett megfogalmazni. Így e terület népei-nemzetei sokáig egyáltalán nem használhatták az állami reprezentáció részeként, nem törvényesíthették nemzeti szimbólumaikat. A nemzetté válás klasszikus korszakában, a XIX. században nemegyszer előfordult, hogy az állam hatóságai tiltották e jelképek nyilvános használatát. Tilosnak számított például Orosz-Lengyelországban a Nincs még veszve Lengyelország, Józef Wybicki híres indulója, melyet a nemzedékenként következő XIX. századi lengyel fölkelések meghatározó jelképnek tekintettek. A Bach-korszakban Magyarországon kihágásnak számított Kölcsey–Erkel Hymnusának nyilvános éneklése. A mi tájainkon tehát hosszú ideig szó sem lehetett arról, hogy ezek a jelképek szerepeljenek állami rituálékban. Többnyire kimaradtak a tankönyvekből, és nem terjesztette őket a hadsereg.

Ahogy látni fogjuk, a kommunista korban némiképp hasonló volt a sorsuk a nemzeti jelképeknek országainkban: általában csak az úgynevezett nemzetközi szimbólumokkal együtt jelenhettek meg. Térségünk a jaltai egyezmény következtében a nemzetközi szóhasználatban (s ez megfelelt a szovjet érdekeknek) a Kelet-Európa megnevezést kapta. De természetesen a történelmi fordulat nem érvénytelenítette a nemzetté válás törésvonalait. A kommunizmus bukásának 1989-es mágikus esztendejét szem előtt tartva beszélhetünk Közép-Európáról és Délkelet-Európáról, vagyis a szovjet impériumtól nyugatra eső befolyási övezetéről és a második jugoszláv államról.
Nehéz meghatározni – különösen ha az egész térségről beszélünk –, hogy mit tartunk átmeneti korszaknak, hiszen a kommunista totalitarizmus és a szovjet megszállás ellen föllépő, velük szembeszálló mozgalmak nagy csúcspontjai – a magyar 1956, a Prágai Tavasz, a lengyel 1956 és 1980–81 – jóval megelőzték az 1989-es összeomlást. A jugoszláviai kommunista rendszer pedig az 1991-ben kezdődő és évekig tartó háborúban morzsolódott föl. Általában véve el lehet mondani, hogy a diktatúrával szemben föllépő mozgalmak a demokratikus szabadságjogok mellett nemzeti függetlenséget is követeltek, hiszen a legtöbb esetben a totalitarizmus egybeesett egy idegen államtól való politikai függéssel. Az 1955-ben létrehozott Varsói Szerződés legitimálni kívánta az úgynevezett népi demokráciákban a szovjet hadsereg jelenlétét. Igen tanulságos történet a magát univerzálisnak hirdető kommunista ideológia és az egyes országok nemzeti szimbólumainak a kapcsolata. Rendre új állami címerek, nemzeti himnuszok születtek, s ha országonként jelentős különbségek voltak is a szimbolika kialakításában, általános tendencia volt a szovjet minták átvétele, a saját nemzeti tradíció háttérbe szorítása. Külön érdekesség a címerek történetében például, hogy azok az országok, amelyek a Szovjetunió szövetségében harcoltak a második világháború végén (a „szláv” Bulgária, Csehszlovákia és Lengyelország), megtarthatták hagyományos állami címerüket, míg a Német Birodalom szövetségesei közé tartozó Magyarország és Románia egészen új, szovjet mintájú címert kapott a kommunista hatalomátvétel után.

A himnuszok közül a dinasztiát dicsőítők (a román és a szerb) és Magyarország hagyományos himnusza számított kényes kérdésnek a hivatalos ideológia számára. Jugoszlávia és Románia államformájának megváltozásával érvényét vesztette a két dinasztikus nemzeti jelkép. Kölcsey versében a haza laudációja Istenhez forduló imádság formájában jelenik meg. Ezért nyilvános alkalmakkor – különösen az 1956-os forradalom leverése után – gyakran mellőzték a szövegét, csak a zene hangzott föl. Ismeretes (Illyés Gyula is említi Naplójában), hogy Rákosi személyesen kérte föl Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát, alkossanak új himnuszt, ám egyikük sem állt kötélnek.

A diktatúra évtizedei alatt a „szocialista” országokban úgy alakult az állami ünnepségek liturgiája, hogy a nemzeti zászló mellett ott volt kötelezően a „nemzetközi munkásosztály” vörös zászlója, és a nemzeti himnusz mellett elhangzott az Internacionálé. A hivatalos érvelés szerint az Internacionálé a kommunista mozgalom nemzetköziségére kívánt utalni, de ebben a „nemzetköziségben” a csatlós országokban mindenkor a Szovjetunióhoz fűződő lojalitás volt a döntő mozzanat. A nyolcvanas évek tiltakozó demokratikus mozgalmai – Lengyelországban, majd 1987-től Magyarországon – ismét szívesen használták a XIX. század klasszikus nemzeti jelképeit. Amikor 1980 augusztusában megtörtént az üzemközi sztrájkbizottság és a kormány képviselői közötti megállapodás aláírása, a gda¬ski hajógyár munkásai spontánul kezdték énekelni a Boze coş Polsk¸… (Isten, ki Lengyelhont…) kezdetű, nemzeti jelképnek számító vallásos éneket. Szokássá vált a magyarországi demokratikus mozgalmak rendezvényein, hogy a hagyományoknak megfelelően először Kölcsey Hymnusát, befejezésül pedig Vörösmarty Szózatát énekelték el a résztvevők (például a Magyar Demokrata Fórum nyilvános tömeggyűlésein 1988-ban a budapesti Jurta Színházban). Ezek a szimbólumok nem csupán a nemzeti identitást kívánták hangsúlyozni, hanem azt is, hogy az emberi szabadságjogokért föllépő mozgalmak az ország és a társadalom szuverenitásához is ragaszkodni kívánnak, a XIX. század nemzeti és demokratikus örökségét tartják mérvadónak.

 

Prešeren, Felinski, Kuzmany, Jenko, Radoszlavov, Djordjevic

 

Csehszlovákiában 1989 novemberének második felében került sor nagyszabású tüntetésekre a kommunista diktatúra ellen. A nagygyűlések liturgiájához a legtöbb esetben hozzátartozott a himnuszok eléneklése. Többes számban említem, hiszen a csehszlovák állam himnusza két részből állott, Josef Kajetan Tyl Hol vagy, hazám (Kde domov muj) című, valamint Janko Matúska Villámlik a Tátra fölött (Nad Tatrou sa blyska) című költeményéből. Mind a kettő a nemzetté válás klasszikus XIX. századi korában született. A cseh és a szlovák himnusz irodalmi formáját, hangnemét és dallamát tekintve jelentősen különbözik egymástól, a kettő között kis szünetet szoktak tartani. Pozsonyban az egyik 1989-es tüntetésen Milan Knazko, a színész (később többször volt minisztere a Szlovák Köztársaságnak) vetette föl a szlovák himnusz két szöveghelyének kérdését. Azt nevezetesen, hogy vissza kell térni a vers szövegének eredeti változatához. Nem csak filológiai problémáról volt szó. Hiszen mind a két esetben más-más értelmezési lehetőséget kínál a szöveg. A Csehszlovák Szocialista Köztársaságban a szlovákokat buzdító induló hivatalosnak számító szövegében az első versszakban ez a sor szerepelt: „megálljunk, testvérek” (zastavme sa bratia), az eredetiben viszont azt lehetett olvasni (a kutatók már 1967-ben megállapították): „állítsuk meg őket, testvérek” (zastavme ich bratia). Az őket pedig – amiképp a vers keletkezésének körülményeiből nyilvánvaló – a szlovák nemzeti mozgalom ellenségeire vonatkozott. Vagyis az evangélikus egyháznak azokra a vezetőire, akik 1843 végén eltávolították Ludovít Štúrt a pozsonyi evangélikus líceum helyettes tanári állásából, de ez az „ők” lehettek általában véve is a magyarok. Érdekes viszont, hogy a második esetben a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (Verejnost proti násiliu) nevű szlovák demokratikus mozgalom a versben szereplő oni (ők – mint személyek) helyett az ony (ők – mint nem személyek, a versben például jelenthet természeti erőket) formát részesítette előnyben. Peter Zajac irodalomtörténész, az események résztvevője ezt a tömegmozgalom szelíd, erőszakmentes, „bársonyos” természetével magyarázza.

Hogy a Román Köztársaságban egy XIX. századi hazafias verset választottak új nemzeti himnusznak, ez valójában 1989 decemberének forradalmi napjaiban dőlt el. Amikor Temesváron Tőkés László magyar református lelkész paplaka körül egyre több román nemzetiségű polgár csatlakozott a tüntetéshez, hogy megvédjék a lelkészt a Securitate ellen, többször fölhangzott az 1848-ból származó román hazafias ének, Andrei Muresanu verse (Dełtapte-te Române – Ébredj, román). Az adta aktualitását, hogy a nemzetet „halálos álmából” fölébreszteni kívánó vers kezdete világosan arról beszél, hogy ebbe az álomba a zsarnokok taszították. Hamarosan az országban futótűzként terjedő tüntetések elmaradhatatlan darabja lett az Ébredj, román eléneklése.

A függetlenségüket visszanyert és a demokratikus emberi és polgári jogokat biztosítani kívánó országokban szinte mindenütt vitákat váltott ki, melyek legyenek a nemzeti jelképek. Igen tanulságos például az új – vagy megújított – alkotmányok preambulumát végigolvasni e szempontból. A történelem értelmezését, a nemzeti narratíva sűrített változatát többükben megtaláljuk. Szóba került tehát a történelmi folyamatosság kérdése, hogy miképpen teremthető kapcsolat a nemzeti múlttal, melyek azok a tradíciók, amikhez kapcsolódni kívánnak a függetlenségüket visszanyert országok. Ebben az összefüggésben került napirendre néhány országban a nemzeti himnusz problémája. Hozzátehetjük, hogy az új alkotmányok (ahogy történelmünk során első ízben a magyar is) egytől egyig rendelkeznek az ország himnuszáról.

Ahogy a szlovák példából láthattuk, a demokratikus tömegmozgalmak is foglalkoztak a himnusz kérdésével. De a kommunista korszakban nemegyszer szintén napirendre került a nemzeti himnusz megváltoztatásának az ügye. Romániában például három különböző himnusz számított az 1947 és 1990 közötti évtizedekben nemzeti/állami jelképnek. Talán a második jugoszláv állam instabilitásának jeleként is fölfogható az 1985–86-ban kibontakozott parlamenti vita az ország himnuszáról. A második világháború végétől a partizánhadseregben oly népszerű – a XIX. századtól jól ismert – Hej, szlávok című vers lett a szövetségi állam himnusza. Tudni való, hogy Samo Tomášik szlovák költő 1834-ben írt költeménye (létezik Hej, szlávok és Hej, szlovákok változatban is) 1848-ban a Habsburg Birodalom szláv népeinek prágai kongresszusán vált a szláv szolidaritás szimbólumává, és fordítása a legtöbb szláv nyelven elkészült. A szláv összetartozást és a nyelv fontosságát hirdető sorait alkalmasnak látták a jugoszláv kommunisták a délszláv népek egységének kifejezésére. Az 1974-es szövetségi alkotmány rögzítette a Hej, szlávok státusát az ország himnuszaként. A nyolcvanas évek közepén azonban a közös állam identitását megerősítendő-keresendő bontakozott ki vita arról, hogy legyen-e Jugoszláviának új himnusza. Végül azonban nem jutottak dűlőre ebben. Az akkori tagköztársaságok is lehetőséget kaptak az 1974-es alkotmány értelmében saját nemzeti szimbolika kialakítására, bár ez utóbbi több esetben nem volt egyszerű kérdés.

Horvátország himnusza Antun Mihanović hagyomány által szentesített Horvát haza (Hrvatska domovina, 1835) című költeménye maradt. Szerbiának viszont – több kísérlet, pályázat ellenére – nem volt saját himnusza, mindazonáltal nemzeti jelképnek számított a Marz na Drinu (Drinai induló) című történelmi induló, mely az első világháború idejéből származik, és úgyszintén a titói partizánhadsereg körében volt rendkívül népszerű. A közép-európai 1989 eseményeinek jelentős volt a hatásuk Jugoszláviában. Szlovénia nem egy tekintetben már 1988-ban egy ütemre járt Lengyelországgal és Magyarországgal. 1989 tavaszán a reformkommunista vezetés és a parlament szintén határozott lépéseket tett a demokratikus változások és a tagköztársaság nagyobb önállósága irányában. Márciusban a szlovén parlament mindhárom házában elfogadták azt az alkotmányt kiegészítő előterjesztést, amely az ország nemzeti himnuszául France Prešeren Pohárköszöntő (Zdravljica) című versét javasolja. A szlovénok számára maga a költő is nemzeti szimbólum volt már a XIX. század közepétől. Ez a verse 1844-ben született, s a cenzúra miatt csak 1848 tavaszán láthatott napvilágot. A második világháború idején a szlovéniai partizánok között ugyancsak népszerű volt. Szövegében történik utalás a szláv népek testvérisége, valamint a jószomszédság fontosságára is. A predemokratikus parlament utolsó ülésén, 1990. március 29-én fogadták el a himnuszról szóló törvényt, s a képviselők helyükről fölállva énekelték el Prešeren versének 7. versszakát. A szerb parlamentben is napirendre került a nemzeti himnusz kérdése, 1991-ben a képviselők vitájában a Drinai induló  és az egykori dinasztikus himnusz (az 1872-ből származó Boze pravde – Az igazság Istene) versengett egymással, de nem született döntés.

A közép-európai nemzeti himnuszokat 1989 utáni folyamatosságukat, illetőleg változásaikat tekintve három csoportban lehet tárgyalni. Több esetben nem is volt kérdéses, hogy mi lesz az új történelmi körülmények között az ország himnusza, hiszen régi, folyamatos hagyományról beszélhetünk, amely még a kommunizmus legsúlyosabb esztendeiben sem szakadt meg. Másutt ilyen vagy olyan okokból változtatni akartak, és klasszikus hazafias verseket fedeztek föl újra, ezeket választották nemzeti himnusznak. A harmadik csoportba azok az országok tartoznak, ahol máig nem tisztázódott, mit tekintenek nemzeti himnusznak. Maria Delaperričre francia kutató a következőképpen fogalmaz e nemzeti jelképek folyamatosságáról: „Az a himnusz, amely századokon keresztül megmarad, egy nép kulturális folytonosságát mutatja, a himnusz megváltoztatása e folytonosság megszakítására utal.” Kissé egyszerűsítő ugyan ez a séma, de mégis jelzi, hogy egy ilyen alapvető nemzeti szimbólum történetében is tükröződik valamennyire a közép-európai népek múltjának nem egy vonása: az állami/nemzeti identitások számos bizonytalansága, a térségben létrejött szövetségi államok megannyi ellentmondása. Bizonyára nagyrészt véletlen, de nem teljesen az talán, hogy hol volt bizonytalanság a nemzeti himnusz dolgában. Természetesen hozzá kell tenni, hogy a nemzeti szimbólumok megválasztása, újraválasztása egy olyan kor után lett időszerű, amelyben rendkívül nagy hatású volt a történelmi emlékezet megváltoztatásának a szándéka. Magától értetődőnek tetszik, hogy például Románia 1989 után nem kívánta a Ceaucescu-kor szimbólumait használni.

Az első csoportba tartozik – keletkezésük sorrendjében – Lengyelország, Magyarország és Csehország himnusza. A legrégibb közép-európai himnusz még a napóleoni háborúk idején született, 1797-ben az itáliai lengyel légiók indulójaként. Kultuszának nagy lendületet adtak a XIX. századi fölkelések. A függetlenségét visszaszerzett Lengyelországban 1927-ben kapott törvényes megerősítést. A kommunista korszakban sem kérdőjelezték meg szerepét, bár a költemény egyik szakaszában név szerint megemlíti a nemzet ellenségeit, a németeket és az oroszokat (szó szerint: muszkákat). A lengyel kollektív emlékezetben mélyen meggyökerezett a másik fontos nemzeti jelképnek számító ének, melyet a Szolidaritás kapcsán említettem. Az Isten, ki Lengyelhont… (Alojzy Feliski 1816-ban született verse, melynek szövegét megváltoztatta a néphagyomány később) az ország fölosztásának több mint egy évszázada alatt elsősorban a templomokban – de nem csak ott – fejezte ki a lengyelek vágyát a függetlenség iránt. Mint ismeretes, az imádság formájában szóló ének utolsó versszaka fohász az ország szabadságáért:„Szent oltárodnál térdre hullva kérünk, szabad hazánkat, óh add vissza nékünk!” (Az 1860-as években született magyar fordítás szövege.) Hiába próbálták nagy igyekezettel átformálni a hatóságok ezt a két sort a kommunizmus alatt, mondván, hogy a Lengyel Népköztársaság szuverén állam (valahogy így: szabad hazánkat, óh tartsd meg minékünk), a közvélemény és a demokratikus mozgalmak – különösen az 1981-ben bevezetett hadiállapot idején – ragaszkodtak a hagyományos eredeti formához. Említettem föntebb, hogy a magyar himnuszt szerették volna „lecserélni” az 1950-es évek elején, és igyekezték mellőzni a szöveges formáját, de Kölcsey Hymnusa maradt a nemzeti jelkép. A csehek körében a XIX. század második felétől egyértelmű volt a Kde domov muj (Hol vagy, hazám) kitüntetett szerepe, az első csehszlovák állam himnuszának lett 1918 után az első része, majd magától értetődően 1993-tól a Cseh Köztársaság nemzeti himnusza.

Valójában a horvát és a szlovák himnusz is ebbe az első csoportba tartozik. Annyi különbséggel, hogy a horvát himnusz eredeti szövegén az utódok még a XIX. század végén és a XX. század elején kisebb módosításokat tettek (kiegészítették például a haza földrajzi szimbólumait a tengerrel és a Drávával), illetve az első jugoszláv államban a vers első strófája alkotta az ország himnuszának második részét. A százados kultuszra visszatekintő nemzeti jelkép természetesen a független Horvátország himnusza lett. Szlovákiában 1989 után két konkurense támadt Matúška 1844-ben született himnuszának (Villámlik a Tátra fölött). A Slovensky Národ című napilap 1992. július 7-én a Hej, szlovákok mellett tette le a voksot, és fölvetődött a XIX. század harmadik fontos nemzeti jelképének, Karol Kuzmány Kto za pravdu horí… (Ki az igazságért ég el…) című ódájának himnusszá választása. Végül az új alkotmány (az új független szlovák állam alaptörvénye) 9. cikkelyének 4. paragrafusa Janko Matúška versének első és második versszakát nevezi meg himnuszként.

 

Maleski, Franko, Sevcsenko, Vazov, Kodály , Kölcsey

 

A második típushoz sorolható nemzeti himnuszokról elmondható, hogy esetükben valójában a kollektív emlékezet újjáteremtéséről van szó, szintén egy bizonyos folytonosság helyreállításáról. Romániában és Szlovéniában hagyományos nemzeti jelképek kapták meg a nemzeti himnusz státusát 1989 után. A gesztus mindenképpen jelezni kívánta a változtatás szándékát. Érdemes föltárni, milyen motívumok voltak a szándékok mögött, mi késztette a közvéleményt, a szellemi vagy politikai elitet, hogy új, régi-új himnuszt válasszanak. Természetesen az sem lehet közömbös, miért, milyen más lehetséges szövegekhez képest választották épp az adott költeményt himnusznak. Bizonyára nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, hogy rendelkezett-e önálló államisággal az illető nép. A független Románia megszületése egy csaknem két évtizedig tartó folyamat (1859–1878) eredménye, Szlovénia pedig csupán a második világháború után, a második Jugoszláviában lett a szövetségi állam tagköztársasága. 1947-ig királyság volt Románia államformája, és egy királyt dicsőítő költemény volt az ország nemzeti himnusza. Azután pedig a kommunista korszakban többször megváltoztatták a himnuszt. 1989 decemberének forradalmi napjaiban született az új himnusz, némiképp a Marseillaise-re emlékeztető módon, a fölkelt nép döntését szentesítette később a politikai hatalom és a parlament. A Nemzeti Megmentési Front 1990. január 24-én kelt dekrétumában nyilvánította nemzeti himnusznak Andrei Muresanu 1848-ból származó indulóját. Mozgósító erejű ének volt ez a költemény zsarnokellenes hangütésével a december 17-én kirobbant temesvári zavargásokban, majd az egész országra kiterjedő forradalmi mozgalomban. A kommunista diktatúra ezt a hosszú időn át népszerű verset nacionalista dalnak minősítette, és tiltással-elhallgatással igyekezett kitörölni a kollektív emlékezetből, ám az események azt bizonyítják, nem teljes sikerrel. Ugyanakkor tanulságos paradoxona ennek a választásnak, hogy 1989 decemberében az elégedetlenség gyújtószikráját egy magyar református lelkész melletti rokonszenvtüntetés jelentette a vegyes nemzetiségű Bánságban, 1848-ban, szintén forradalmi időben viszont épp azoknak az erdélyi román fölkelőknek lett a harci dala Murełanu indulója, akik a korabeli magyar kormány ellen fogtak fegyvert. Szlovéniában tulajdonképpen az utolsó kommunista parlament döntött a nemzeti szimbólum kérdésében, ami természetesen szervesen hozzátartozott a függetlenségi törekvésekhez. A szlovén nép történelme során először lépett az állami függetlenség útjára, tehát a nemzeti jelképek kiválasztásában is volt valami a teljesen új lapot kezdés hangulatából. Mint ismeretes, a XIX. században első számú szlovén nemzeti jelképnek Simon Jenko harcias indulója (Naprej, zastava slave! – Előre, szlávság zászlaja!) számított, majd ennek a költeménynek az első versszaka képezte az első délszláv állam himnuszának harmadik részét. A szlovén képviselők és mögöttük a szellemi élet jelentős része nemcsak azért választotta 1990-ben mégis Prešeren híres Pohárköszöntőjét, mert a költőnek meghatározó szerepe volt az önálló szlovén nyelvi standard kialakításában, és mert személyében a nemzet költőjét tisztelik, hanem azért is, mert ebben a XIX. századi „Fiatal Európa” szellemiségét képviselő költeményben fontos érték a jószomszédság és az egyetemes szabadság. Ezzel együtt voltak ellenzői is ennek a választásnak, hiszen a második világháború szlovén partizánjai körében jelentős volt a kultusza, és a titói államban az „egész szláv világ” említését a versben szívesen magyarázták Jugoszlávia-víziónak.

Bizonyára összefügg a nemzeti identitás nyitott kérdéseivel, a köztes európai térség nemzetállami dilemmáival, hogy a nemzeti himnusz kiválasztásának kérdése némely esetben a legutóbbi időkig nem jutott nyugvópontra. Persze nem érdemes a nyugat-európai nemzetté válás és különösen az ott a második világháború után rögződött szemlélet kritériumaival szembesíteni az itteni fejlődést. Föltételezésem szerint a mi térségünkben a modern nemzet alakulási folyamata nem fejeződött be a XX. században. A kommunista korszakról sem lehet elmondani, hogy valamiképpen zárójelbe tette vagy befagyasztotta volna a nemzetté válás folyamatát. A második világháború befejezésének másnapján kezdődött etnikai tisztogatások (Jugoszláviában, Csehszlovákiában és Lengyelországban érintették a legnagyobb tömegeket) célja, csakúgy, mint a kommunista kor homogenizálási törekvéseinek, a „tiszta”, egynemzetiségű állam volt. Később ezt akarta megvalósítani a totalitarizmus hatékony eszközeivel Zsivkov Bulgáriában és Ceaucescu Romániában.

Bulgáriában 1947-ig a törökellenes felszabadító háborúkból származó Sumi Marica (Zúg a Marica) című induló – Ivan Vazov költeménnyé dolgozta át 1912-ben – volt az ország himnusza. A kommunizmus alatt a hivatalos ideológia szellemében írtak új himnuszokat. A Zúg a Marica első számú konkurense egy olyan költemény lett, melynek első változata szintén a XIX. század utolsó évtizedeiben született (Cvetan Radoszlavov Gorda Sztara Planina – Büszke Balkán-hegység című verse), de módosították szövegét a hivatalos kívánalmaknak megfelelően, 1964 után ez lett az ország himnusza.1989 után Bulgáriában is napirendre került a himnusz kérdése, számosan a Zúg a Marica mellett érveltek, de végül a Büszke Balkán-hegység, melyet a refrén népszerű sorai alapján csak Mila rodino (Kedves hazám)-ként tartanak számon, lett nemzeti/állami jelkép, természetesen elhagyván belőle az ideológiai sallangokat. Ugyanakkor a Zúg a Marica szintén jelentős szerepet játszik a bolgár identitás kifejezőjeként.

A jugoszláv utódállamokban – Szlovéniát és Horvátországot kivéve – mindenütt gondot jelentett, hogy mi legyen a nemzeti himnusz. Elvileg az 1974-es, a tagköztársaságoknak nagy önállóságot nyújtó szövetségi alkotmány utat nyitott a külön szimbolika megteremtésére, de Szerbiának, Montenegrónak, Macedóniának, Bosznia-Hercegovinának nem volt könnyű élni ezzel a lehetőséggel. A szerb állam – Romániához hasonlóan – a XIX. század második felében tudta elismertetni szuverenitását a nemzetközi közösséggel. Nemzeti jelképe szintén egy úgynevezett dinasztikus himnusz lett, Jovan Đorđevic Boze pravde (Az igazság Istene – 1882) című verse. A jugoszláv szövetségi köztársaság keretében Szerbiában sajátos nemzeti jelképként kultiválták a Drinai induló című, az első világháború idejéből származó katonadalt, mely a második világháború partizánhadseregében is igen népszerű volt. Így lett azután a királyhimnusz vetélytársa. A legutóbbi időkig Jugoszlávia szövetségi himnusza a Hej, szlávok című költemény (Samo Tomášik költeményének délszláv változatai 1848-ban születtek) volt. Macedóniának jugoszláv tagköztársaságként nem volt saját nemzeti himnusza.1991 után Vlado Maleski Denes nad Makedonija (Ma Macedónia fölött) című költeménye vált az ország himnuszává. Bosznia-Hercegovinában a nemzeti jelképek dolgában nem született megállapodás. 1995-ben a kormány pályázatot írt ki himnusz írására, melyet Dino Merlin (Dervishalidovi´) popénekes nyert meg egy népdal dallamára és versformájára készített himnuszával (Jedna si jedina – Te vagy az egyetlen haza). Az ország jelenlegi zászlaját és nemzeti színeit 1998 februárjában az Európai Unió javaslatai alapján alakították ki. Az 1995-ös himnuszt azzal az érvvel vetették el, hogy Bosznia szerb és horvát nemzeti közössége nem tud vele azonosulni. Végül 1999 februárjában az ország parlamentje Dušan Sestic Intermezzo című zenei kompozícióját – szöveg nélkül – fogadta el himnusznak.

Hogy hol vannak pontosan Közép-Európa keleti határai, nehéz megmondani. Ukrajna az átmeneti övezethez tartozik, Közép- és Kelet-Európa közé. Nemzeti himnuszuk meghatározásának története nagyon hasonlít a föntebb bemutatott példákhoz. Az ukrán népnek sem a XIX., sem a XX. században nem volt saját állama, talán az 1917 és 1920 közötti Ukrán Köztársaságot lehet függetlenségi kísérletnek tekinteni. Akkor a XIX. század egyik nemzeti jelképét választották himnusznak, Csubinszkij Scse ne vmerla Ukrajina (Nem halt meg még Ukrajna – 1862) című költeményét. 1989-ben a költő sírjánál énekelte el egy népi kórus a verset, a szabad Ukrajna iránti vágy jelent meg benne. Amikor 1991-ben kikiáltották Ukrajna függetlenségét, ismét Csubinszkij versét ismerték el nemzeti himnusznak. De a törvényhozás nem döntött a himnusz dolgában. 1992. január 15-én Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának elnökségi ülésén úgy határoztak, hogy Verbickij zenéje a nemzeti himnusz, és három költemény számít nemzeti jelképnek: Sevcsenko Zapovit (Hitvallás), Csubinszkij Nem halt meg még Ukrajna és Ivan Franko Örökforradalmár című verse.

Nehéz volna megmondani, hogy befejeződött-e a nemzeti himnuszok története térségünkben. Úgy tetszik, ahol nagy történelmi hagyománya van az illető himnusznak, jelentős kultusszal, ott ragaszkodnak hozzá. De nyilvánvaló, hogy a nemzeti identitást és reprezentációját sem tekinthetjük egyszer s mindenkorra adottnak és megváltoztathatatlannak. Mindig akadhat politikus vagy szellemi ember, aki a változások prófétájának hiszi magát, és új nemzeti jelképet óhajt, mint 2004-ben Michal Kováč, Szlovákia volt köztársasági elnöke. Hogy javaslatát milyen egyhangú és határozott elutasítás fogadta, talán azt jelzi, mennyire fontosnak tartják az Európai Unió új polgárai saját nemzetük jelképeit.

Kortárs, 2005. 11. szám

 

 

Kelet-közép-európai nemzeti himnuszok*

BULGÁRIA

Balkán büszke hegyei,
a Duna folyása mellett,
A nap sugározza fényét rád, Trákia,
a Pirin bércein át.

Drága szülőhazám,
paradicsoma vagy a Földnek,
szépséged és kedvességed,
ó, soha nem múlnak el.

Sok harcos adta életét
drága nemzetünkért,
Anyánk, adj nekünk erőt
hogy nyomdokaikba léphessünk.

 

CSEHORSZÁG

Hol van hazám,
hol van hazám?
Víz hömpölyög a réteken,
fenyőerdők zúgnak a sziklákon,
a kertben tavaszi virág díszeleg,
földi paradicsomnak tűnik!
Ez az a gyönyörű föld
a cseh föld, a hazám,
a cseh föld, a hazám.

 

ÉSZTORSZÁG

Hazám, szerencsém és örömöm
Milyen szép vagy!
Sehol nem találok
Az egész világon
Amit úgy szeretnék,
mint téged, hazám!

Itt születtem
Itt nevelkedtem
Mindig hálás leszek neked
és halálomig hű maradok hozzád,
nekem te vagy a legkedvesebb,
szeretett hazám!

Isten óvjon,
Szeretett hazám!
Ő legyen oltalmazód,
és gazdagon áldjon meg,
bármit teszel,
Drága hazám!

 

HORVÁTORSZÁG

Ó, gyönyörű hazánk,
Bátor és irgalmas.
Atyáink ősi dicsősége,
Légy örökké boldog.

Te vagy egyetlen dicsőségünk,
Te vagy a mindenünk,
A te sík vidékeid,
A te hegyeid.

Dráva, Száva, folyjatok tovább,
Duna, ne veszítsd el erőd,
Mély kék tenger, mondd el a világnak,
Hogy a horvát szereti a hazáját.

Míg földjeit melengeti a nap,
Míg tölgyfái lombját fújja a szél,
Míg holtai sírban nyugszanak,
Míg csak élő szíve dobog.

 

LENGYELORSZÁG

Nincs még veszve Lengyelország,
Míg mi meg nem haltunk,
Hogyha földünk elrabolták,
Visszaszerzi kardunk.
Fel, fel Dombrowski,
Zászlódat bontsd ki!
Ha te vagy vezérünk,
Népünkhöz elérünk.

A Wartáig, Visztuláig
Szabad lesz a lengyel,
Bonaparte álma válik
Tettre gyõzelmeddel.
Fel, fel Dombrowski,
Zászlódat bontsd ki!
Ha te vagy vezérünk,
Népünkhöz elérünk.

Poznannal Czernieczki kardja
Mindent visszaszerzett,
Így szállunk majd mi is partra,
Hogyha hív a nemzet.
Fel, fel Dombrowski,
Zászlódat bontsd ki!
Ha te vagy vezérünk,
Népünkhöz elérünk.

Szólt a lányhoz az aggastyán
Szeme könnybe lábadt
- Figyelj, lánykám, még hallasz tán
Lengyel trombitákat.
Fel, fel Dombrowski,
Zászlódat bontsd ki!
Ha te vagy vezérünk,
Népünkhöz elérünk.

Cseng a hangunk, szabadság int,
Több türelmünk nincsen!
Velünk vannak jó kaszáink,
Kosciuskóval Isten!
Fel, fel Dombrowski,
Zászlódat bontsd ki!
Ha te vagy vezérünk,
Népünkhöz elérünk.

 

MONTENEGRÓ

Ó fényes májusi hajnal,
Anyánk Montenegró,
Szikláid fiai vagyunk
És becsületed őrzői.

Szeretünk, kemény hegyek
És ijesztő szorosaid,
Melyek soha nem ismerik meg
A láncok szégyenteljes rabszolgaságát.

Míg a lovćeni gondolatunknak
Összetartásunk ad szárnyat,
Büszke lesz, dicsőséges lesz
Kedves hazánk.

Hullámaink folyója fogja,
Két tengerbe ugorva,
Hang fogja óceánhoz vinni,
Hogy Montenegró örök.

 

ROMÁNIA

Ébredj román, ébredj halotti álmodból,
Melybe süllyesztettek barbár zsarnokok!
Most, vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot,
Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog!

Most vagy soha, bizonyítsd be a világnak
Hogy még folyik a római vér ereidben
És hogy szívünkben még őrzünk büszkén egy nevet
Csaták győztesét, egy nevet: Traianus

Nézzétek ti dicsö árnyak: Mihály, István, Mátyás király
Román nemzet, a ti dédunokáitok,
Felfegyverkezve, a ti tüzetekkel ereinkben
Mind azt kiáltjuk "Élet szabadon, vagy halál!"

Papok kereszttel az élen! Hisz a had keresztény,
A mottó a szabadság, a cél szent,
Inkább meghalunk csatában, teljes glóriában,
Mint hogy újból rabszolgák legyünk régi földünkön.

 

SZERBIA
(nyersfordítás)

Igazság Istene, 'ki megmentett
a pusztulástól eddig minket
halld továbbra is hangjainkat
s ezentul is légy megmentőnk.
Erős karral vezesd és óvd
a szerb hajó jövőjét.
Isten mentsd meg, Isten tápláld,
a szerb földeket s a szerb népet!

Kösd össze a drága szerb testvéreket
az új dicső tettekért,
az egység a sátán veszte
és a szerbség ereje lesz,
A szerb ágon ragyogjon
a testvériség arany termése.
Isten mentsd meg, Isten tápláld,
a szerb földeket s a szerb népet!

A tiszta szerb fejekre
ne küldd dühös villámidat,
áldd meg a szerbnek falvát,
mezejét, földjét, városát s otthonát!
Mikor eljönnek a harcok
győzelemig vezesd el őt!
Isten mentsd meg, Isten tápláld,
a szerb földeket s a szerb népet!

Felragyog a sötét sírból
a szerb korona új fénye,
új korszak köszöntött be,
új szerencsét adj Istenünk.
Óvd meg a szerb hazát
öt évszázados harc gyümölcsét
Isten ments meg, Isten táplálj,
kérlel téged a szerb nép!

 

SZLOVÁKIA

A Tátra fölött villám, vad mennydörgés csattan,
A Tátra fölött villám, vad mennydörgés csattan,
Állj meg testvér elmúlik a veszély, a szlovák újraéled.
Állj meg testvér elmúlik a veszély, a szlovák újraéled.

A mi Szlovákiánk oly sokáig aludt.
A mi Szlovákiánk oly sokáig aludt.
Villámok, dörgések ébresztik fel, hogy felkeljen már.
Villámok, dörgések ébresztik fel, hogy felkeljen már.

 

SZLOVÉNIA

Éljenek mind a népek,
kik várják a nagy napot,
mely a földkerekségnek
hoz békésebb virradatot.
Mennyi rab
lesz szabad
és jó szomszéd a nap alatt!

Fordította Tandori Dezső

 

UKRAJNA

Él még Ukrajnának dicsősége, szabadsága,
Jóra fordul az ukrán nép, testvéreink sorsa.
Elpusztulnak elleneink, mint harmat a napon,
Urak leszünk immár mi is a hazai tájon.

Szabadságunkért mi szívünk, lelkünk feláldozzuk.
Mutassuk meg, hogy kozákok gyermekei vagyunk!

Szjántól a Donig a szabadságunkért kiállunk,
Hazánkban senki fiát uralkodni nem hagyunk;
Örül a Fekete tenger, vén Dnyeperünk nevet,
Még szeretett Ukrajnánkban méltó sorsunk lehet.

Szabadságunkért...

Lelkesedés, serény munka gyümölcsét meghozza,
Ukrajna mezőit immár vidám ének járja,
Kárpátok bércein túlszáll, bejárja sztyeppéit,
Ukrán dicsőség riasztja gaz ellenségeit.

Szabadságunkért...

Fordította Dr. Majorossy István

 

*Az alábbi nemzetek himnuszát magyar fordítás hiányában eredeti nyelven közöljük

 

LETTORSZÁG

Dievs, svētī Latviju,
Mūs' dārgo tēviju,
Svētī jel Latviju,
Ak, svētī jel to!

Kur latvju meitas zied,
Kur latvju dēli dzied,
Laid mums tur laimē diet,
Mūs' Latvijā!

 

LITVÁNIA

Lietuva, Tėvyne mūsų,
Tu didvyrių žeme,
Iš praeities Tavo sūnūs
Te stiprybę semia.

Tegul Tavo vaikai eina
Vien takais dorybės,
Tegul dirba Tavo naudai
Ir žmonių gėrybei.

Tegul saulė Lietuvoj
Tamsumas prašalina,
Ir šviesa, ir tiesa
Mūs žingsnius telydi.

Tegul meilė Lietuvos
Dega mūsų širdyse,
Vardan tos Lietuvos
Vienybė težydi!