„Bizonyára összetéveszt valakivel.” A férfi megvonta a vállát. „Nem, mi magáért jöttünk, dr. Wells.” Most már láttam, hogy az utca sarkán, a kocsma előtt fél tucat társa álldogál zsebre dugott kézzel.

 

 

 

GALÁNTAI ZOLTÁN

 

 

 

 

 

tudományos románc – első rész

Kínoz a vágy egy olyan teljesítmény után,
amely felülemelkedik képességeimen.
(H. G. Wells)

Az Univerzum nem csak furcsább, mint
feltételezzük, de még annál is furcsább,
mint amit egyáltalán fel tudunk tételezni.
(J. B. S. Haldane)

Mint a rulett golyója, forgunk, mert egyre sarkall
a Kíváncsiság: lelkünk álmában sem leli
tőle nyugtát, úgy verdes, akár a dühödt Angyal,
ki a bolygók búgóit korbáccsal pörgeti.
(Baudelaire: Az utazás. Faludy György fordítása)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1. 1899 nyara

„Ugye, nem maga szokta kihordani az újságot?”, kérdeztem, amikor wokingi házam lépcsőin lemenve megpillantottam az idegen férfit. Élénk mintájú, könnyű hálóköntöst viseltem, melyet a feleségem, Jane vett a születésnapomra, és a kezemben még ott volt a tollam, mert miként oly sok honfitársamat, a marsiak inváziója óta engem is rémálmok gyötörtek. Aznap hajnalban forgolódtam egy ideig, de végül attól tartva, hogy ismét álmodni fogok, inkább felkeltem: azt terveztem, hogy ha már így alakult, akkor befejezem egy cikkemet. Aztán meghallottam, hogy itt az újságkihordó.

Odakint a nap még nem kelt fel, de már érezni lehetett, hogy megint kánikula lesz, és megcsapott a szántóföldek, az aratás meg a nyár illata. Az utca túloldalán álló valahai vegyes bolt romjai ezekben a percekben egészen valószínűtlennek tűntek vörös fűvel benőve a halvány derengésben: mintha csak egy idegen bolygóról kerültek volna ide. Az a férfi pedig, aki a kertkapunál állt, izmosabb volt, mint az újságkihordó, és bár ugyanúgy öltözködött, közelebbről nézve nem nagyon hasonlított rá. „Még sosem láttam magát”, mondtam tehát neki. Majd meglehetősen sután azt is hozzátettem: „Ki maga?” Eddig azt gondoltam, hogy ilyesmit csak azok a rikító borítójú ponyvaregények főszereplői szoktak kérdezni, amelyeket a londoni pályaudvarokon láttam kirakva a pultra, nem pedig hús-vér emberek. De hát ezekben a fércművekben a jó törvényszerűen győz a végén, tehát miért is várnám, hogy bármi közük legyen a valósághoz.

Egy tudományos tanulmányt persze nem lehetne ilyesmivel kezdeni, de hát mindaz, amit most elmondok, nem csupán a váratlanságból adódó kapkodás jegyeit viseli magán, hanem különben is nélkülözi az egzaktságot. Ugyanis bár engem is foglalkoztat a fizika, a matematika és különösképpen a darwini evolúciós elmélet, amely magyarázatul szolgál az értelem kifejlődésére is akár itt, akár a Világmindenségben bárhol másutt, azért nem vagyok tudós. Így aztán most sem próbálok mást tenni, mint egyszerűen lejegyezni mindazt, ami az utóbbi időben velem történt, illetve aminek a szem- és fültanúja voltam, és eközben ahhoz hasonlóan járok el, mint a Világok harca megírásakor, amely miatt aztán belesodródtam ezekbe az eseményekbe is. Ha a következményeit előre láttam volna (mint ahogy nem), akkor talán bele sem kezdek ebbe a váratlanul és, bízvást állíthatom, érdemein felül sikeresnek bizonyuló könyvbe, amelyben a nekem címzett levelek szerint az események leírása szerencsétlenül, de olvasóim számára nagyon is meggyőzően keveredett a személyes sorsommal. Meg azzal, hogy mi történt az olyan, hozzám közel álló emberekkel, mint a feleségem... És hasonlóképpen keveredett bizonyos, általam akkoriban jól-rosszul megértett tudományos elméletekkel is. És ennél többet nem is lehetett tőlem várni, hiszen a „tulajdonképpeni szaktudományom a spekulatív filozófia”. Nem történész vagyok, hanem filozófus, aki a marsiak támadásakor éppen egy olyan munkán dolgozott, „mely az erkölcsi felfogás valószínű fejlődésével foglalkozott, a civilizáció haladásával kapcsolatban”. Ennek az utolsó, félbehagyott mondata az volt, hogy „körülbelül kétszáz év múlva várhatjuk...”, de arra már nem emlékszem, hogy mivel akartam folytatni – és talán nem is tudtam már akkor sem. Lehetséges. Talán ezért is álltam fel annak idején az íróasztalom mellől, a munkámat odahagyva, és mentem le, „hogy átvegyem az újságkihordótól a Daily Chronicle-emet”, amely mindig is megbízhatóan számolt be az eseményekről, legyen bár szó brit korona katonai egységének akcióiról a Hindukus csúcsai között, vagy a marsiak támadásáról, és ironikus módon most, a második esetben is ezzel kezdődött a történet. Azzal, hogy hiába próbáltam dolgozni, nem tudtam igazán odafigyelni, mert állandóan visszatértek a gondolataim a meglehetősen nyugtalanító politikai helyzethez. Azon tűnődtem, hogy lesz-e polgárháború, és amikor meghallottam a lépteket a házunk előtt, akkor inkább fel is adtam a hiábavaló küzdelmet, és lementem ajtót nyitni.

Szombat reggel volt, 1899. július 22-e.

És aztán szembe találtam magam az ismeretlen férfival.

Pontosan emlékszem, hogy milyen valószínűtlennek éreztem az egészet, ahogy ott álltam a sötétkék ég alatt, a még néptelen utcán, a házam előtt, amit nemrégiben festettem újra vidám színekkel, mert azt reméltem, hogy így könnyebben fogjuk feledni mindazokat a szörnyűségeket, amelyeken a feleségemmel keresztülmentünk, és amelyek egy részét a kiadóm, William Heinemann végül kihagyta a Világok harcából, mert úgy ítélte meg, hogy túlságosan rémisztő és felkavaró, és túlságosan rossz fényt vet az emberi nemre. És itt nem is csak a gonosztevők által elkövetett rémtettekre gondolok, bár azokból is volt jó néhány. Írás közben azt mondogattam Jane-nek, vagy talán nem is annyira neki, mint inkább magamnak, hogy mindannyian gyarló emberek vagyunk, de a könyvem első, végül ki nem adott változatába azért belekerültek olyan szörnyűségek is, amelyeket nem mentegethetünk ezzel. Volt olyan anya, aki a saját gyermekét nyújtotta oda, amikor a marsi a tekergőző csápjaival őt akarta elragadni, Readingben pedig, amikor egy farm istállójának falai közé szorult be egy házaspár, és a tripodok miatt nem mertek előjönni, akkor egymás után mindhárom lányukat megették, és amikor rájuk találtak a mentőcsapatok, még mindig ott lógott a keresztgerendán a gondosan megfüstölt hús maradéka. A férfi amúgy egy szatócsboltot vezetett Walingfordban, a felesége pedig komorna volt. A tárgyaláson a feldühödött tömeg meg akarta lincselni őket. És bár igaz, hogy a marsiak érzéketlenek voltak velünk és egész civilizációnkkal szemben, a Világok harca megjelenése idején legalábbis kérdésesnek tűnt föl számomra, hogy vajon egymással szemben is ugyanolyan érzéketlenek-e, mint amilyenek időnként mi vagyunk fajtársainkkal, sőt, véreinkkel.

De mivel a kiadómnak minden bizonnyal igaza volt abban, hogy jobb nem közzétenni az emberi önzés és kíméletlenség bizonyos eseteit, a további példák helyett térjünk is inkább vissza az idegen férfihoz meg ahhoz a nyári reggelhez, amikor az életem váratlan fordulatot vett, miközben a házam előtt álló almafa ágai között ott trillázott egy feketerigó. Tavasz óta figyeltem, amint fészket épít és rovarokkal meg férgekkel táplálja a kicsinyeit. Az ő világegyetemében mintha soha sor sem került volna a marsi támadásra, és számára az egész szörnyűséges rombolás nem sokban különbözött attól, mint amikor kivágom a fát, ahol eddig a menedéke volt, hogy deszkát gyártsak belőle a könyvespolcomhoz, vagy házat építsek a helyén. Vagy csak azért, mert már nem hoz elegendő termést. Jane pedig eközben fent aludt az emeleten. Ha felébredt volna, és kinéz az ablakon, akkor láthatja, amint az idegen férfi közelebb lép hozzám. „Nem a Daily Chronicle-t hoztam. Azért jöttem, hogy megkérjem, jöjjön velem.” „Szeretnék valami papírt látni”. Igyekeztem nyugodt maradni, de éreztem, hogy vadul kalapál a szívem. „Bizonyára összetéveszt valakivel.” A férfi megvonta a vállát. „Nem, mi magáért jöttünk, dr. Wells.” Most már láttam, hogy az utca sarkán, a kocsma előtt fél tucat társa álldogál zsebre dugott kézzel. A vonásaikat a távolság miatt nem tudtam kivenni. Ezt a kocsmát egy bizonyos G. B. Malleson kapitány tartotta fenn, és a nyári délutánokon én is szívesen megittam nála egy korsó sört a kerthelyiség fölé kifeszített piros vászontető árnyékában, egy lócán üldögélve. Malleson ugyanúgy afganisztáni veterán volt, mint én, és így eléggé jól ismertem. Ghazni mellett, a Kabul felé vezető úton egy szakaszban is harcoltunk, és a kocsma mottója is ezekből az évekből származott.

Az volt kiírva az ajtó fölé, hogy „Ahol erőszak van, ott erőszak van”.

„Akkor menjünk”, mondtam némi habozás után.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2. Edisonáda a Mars ellen

Mielőtt elindultunk volna, megengedték, hogy a földszinti szobában átöltözzem, és írjak néhány sort Jane-nek, de borotválkozásra már nem jutott időm. „Ugye, nem akar ostobaságot csinálni?”, kérdezte az idegen férfi. „Az a feleségének sem lenne jó. Hadd aludjon.” Az előtérben álló apró, csontberakásos asztalon hagytam az üzenetet. „Nemsokára itthon vagyok”, ígértem, de nem magyaráztam meg, hogy hová megyek, hiszen én sem tudtam. Aztán beszálltunk egy, a sarkon túl várakozó kocsiba, melynek helyenként már erősen megkopott a festése; valaha fekete lehetett. Nem volt semmi feltűnő rajta, és kétségem se volt afelől, hogy ha megpróbálok ellenállni, erőszakkal is magukkal visznek. Bár a filléres regényekben a főszereplő ilyenkor „ökölharcba” szokott keveredni a támadóival, és káprázatos küzdelem meg az ezt taglaló, részletes leírás után legfeljebb a túlerő gyűri le ideiglenesen, ez legalább annyira különbözött attól, ahogy én viselkedtem, mint Garrett P. Serviss amerikai újságíró könyve a marsiak támadását követő valóságtól; ő még tavaly megírta a Világok harca folytatását Edison hadjárata a Mars ellen címmel.

A többségnek persze ez is tetszett, mert a sebek még frissek voltak, és végre úgy érezhették, hogy valaki bosszút áll helyettük, de engem eléggé kellemetlen és feszengő érzés fogott el, amikor végigolvastam a dezintegrációs halálsugártól meg a hasonló ostobaságoktól hemzsegő könyvet. Volt benne földi és marsi űrhajók csatája; és az emberek diadalmas támadásai a marsiak ellen immár odaát, a Vörös Bolygó felszínén, a korábbi civilizációk romvárosai felett. Az égő ellenséges gépezetek képe a marsi csatornák ezüst vizében tükröződött vissza, és ha én olyan lényekről írtam, mert ezt gondoltam igaznak, „akiknek szelleme úgy aránylik a mi szellemünkhöz, mint a mienk a veszendő barmokéhoz”, akkor Serviss visszájára fordította a képletet. Nála az Edison vezette földiek úgy mészárolták le a marsiakat, mintha azok holmi tasmánok lennének, akik bármiféle ellenállásra képtelenek a fehér ember magasabb rendű civilizációjával szemben. Én arra emlékeztettem olvasóimat, hogy mielőtt ítéletet mondanánk a marslakókról, „jusson eszünkbe, mily szörnyű kegyetlenséggel pusztította saját nemünk nemcsak az állatokat, mint a most már ki is pusztult bölényt és a dodómadarat, hanem még saját alsóbb rendű fajtáit is”. Serviss-nek viszont semmi ilyesmi nem jutott az eszébe. Ehelyett felvonultatta Röntgent, az X-sugár felfedezőjét csakúgy, mint lord Kelvint meg néhány más tudományos hírességet. Nekem is juttatott egy kisebb szerepet rögtön az edisonáda elején, amikor is az amerikai feltaláló összehívja a „világ legragyogóbb elméit és legkiválóbb koponyáit” a Sziklás-hegységben lévő titkos támaszpontjára, ahol a föld alatti kazamatarendszerben annyi élelmiszer, víz és minden egyéb van felhalmozva, hogy itt akár azt is túl lehetne élni, ha a marsiak hosszú évekre megszállnák a bolygónkat és nekünk gerillaháborút kellene viselnünk ellenük.

Úgy gondolom, ez utóbbi például olyan téma, amelyet egy jó író biztosan kiaknázna. Hiszen nagyon is érzékletes képet lehetne festeni arról, amint London sötétségbe borult sikátoraiban, a kezünkben bombává alakított kerozinos palackkal lopózunk egy marsi tripod felé valahol a British Museum közelében. (Nekem pedig az jut az eszembe: vajon a marsiaknak is vannak-e természethistóriai gyűjteményeik, ahol a többi leigázott és kiirtott fajjal együtt belőlünk is kiállítanak majd néhány példányt. Talán egy férfit meg egy nőt: egy utolsó Ádámot és Évát.) Aztán megállunk, hogy lélegzetünket visszafojtva hallgatózzunk, és előttünk egyszerre csak felhangzik a kockaköveken súrlódó fém zaja és a marsi gépezetek duhogása a számukra szokatlanul nagy földi gravitációban. Meg egy másik embercsoport neszei is, egy elsuttogott kérdés: „meddig kell még…” „Ne csapj zajt, te idióta” – egy halk és elharapott káromkodás, és nekünk összeszorul a gyomrunk, amikor rádöbbenünk, hogy a marsiakkal kollaborálók egy csoportja les ránk a sarkon túl. Mert mint ahogy egy invázió idején mindig vannak, akiknek semmi más nem számít, csak a saját túlélésük, és bármilyen galádságra képesek, hasonlóképpen a megszállás is mindig kitermeli a maga árulóit.

Serviss azonban ahelyett, hogy ilyesmikről írna, inkább azt fejtegeti meglehetősen közhelyesen, hogy „szakavatott tollra van szükség”, hogy „valaki megörökítse mindazon hihetetlen eseményeket, melyeknek tanúi leszünk, miközben az egész emberiség sorsa eldől”, és a történetéből megtudhatjuk azt is, hogy az emberek a világűrben „levegőtartó ruhát” viselnek; és hogy a földi űrhajók zászló- vagy fényjelekkel kommunikálnak. Serviss persze a jelrendszert is részletekbe menően és idegesítő pedantériával ismerteti. Noha a marsiaknak nincs szükségük ilyen megoldásokra, hiszen telepatikus képességekkel bírnak.

Nemsokára, miként majd el is mondom, kénytelen voltam együtt dolgozni vele, de akkor sem tudtam megkedvelni. Annak bizonyult, aminek mindig is tartottam: nagydarab és nagyhangú, üresfejű, okoskodó jenki, aki rendelkezik némi csillagászati ismerettel is, de semmi több. Ő biztosan valamilyen fantasztikus történetet kerekített volna ennek a reggelnek meg az ezt követőknek az eseményeiből, amikor akaratom ellenére oda kellett hagynom wokingi otthonomat.

Nekem nem áll a szándékomban ilyesmit tenni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3. Szüfrazsettek, önbíráskodók, szocialisták

Mint ahogy a Staines-upon-Thamesig tartó útról sincs különösebben sok mondanivalóm. A kocsi függönyei be voltak húzva, a levegő poros és meleg volt. Éreztem az ülések lószőrszagát. Időnként lakott helyen haladtunk keresztül: hallottam egy tejesember kiáltozását és amint egy cseléd veszekszik valakivel. Magamban azt találgattam, hogy ez Ottershaw vagy Chobham lehet-e.
Aztán már kint is voltunk megint az országúton.

Velem szemben egész idő alatt ott ült az állítólagos újságkihordó, de hiába kérdezgettem. „Majd úgyis megtudja, dr. Wells, miről van szó. Nem az én dolgom bármit is megmagyarázni”. Amikor kértem, hogy álljunk meg, hadd igyak valamit, csak annyit válaszolt, hogy hamarosan úgyis ott leszünk. De azt nem mondta meg, hol. Én pedig azon töprengtem, vajon kinek dolgozhat. Azt a hipotézist hamar elvetettem, hogy meg akarnának ölni, bár az újságok teli voltak terrorcselekmények híreivel.

A szüfrazsettek például úgy érezték, hogy a labilis politikai helyzet soha vissza nem térő alkalmat kínál nekik, és vadabbul szervezkedtek, mint valaha. A hajukat egészen rövidre vágatták, és nadrágot viseltek széles övvel, amelyen volt hely a revolvertoknak is; valami okból a német pisztolyokat részesítették előnyben. Akadtak közöttük, akik kezelni is tudták, de mindenképpen riasztó volt, ha magányos férfiként egyszerre csak szembe találtuk magunkat hat-nyolc ilyen felfegyverzett amazonnal, akik között ugyanúgy voltak ordenáré, kötözködő alakok, mint ahogy a férfiak között is találni ilyet. Bizonyos értelemben persze meg tudom érteni őket: mindig is sokra becsültem a női nemet, de ebből egyáltalán nem következik, hogy a férfi meg a nő ugyanolyan lenne. Az evolúciós elmélet szerint ennek nem is lenne értelme, hiszen annyira eltérő dolgokra szolgálunk. Baráti körben szeretem azt mondogatni, hogy a nők szerencsére másmilyenek, mint mi, és így is gondolom. Hogy másmilyen (a finomabb és kellemesebb anatómiai felépítésük mellett) az agyszerkezetük is, mint a miénk, és ez kiegyensúlyozhatja a nehézkesebb férfitermészetet.

De a szüfrazsettek mindenben hasonulni akartak hozzánk. Az egyetemet végzett Emily Davison például, feleségem egyik távoli unokatestvére, aki ott volt az esküvőnkön is, és össze is szólalkozott velem, két zászlóval a kezében a király lova elé ugrott az epsomi derbin, hogy így hívja fel a figyelmet a nők választójogának fontosságára. A zsoké, nem tudván kikerülni, keresztülgázolt rajta, és ő néhány nap múlva bele is halt a sérüléseibe. Pedig nem akart mártír lenni, akármit állítsanak is a szüfrazsettek utólag: a zsebében ott lapult a visszaútra szóló vonatjegy.

És ez csak egy volt a számos szomorú és groteszk történet közül, mert ezek a nők adott esetben nem riadtak vissza attól sem, hogy a miniszterelnök háza ellen bombatámadást hajtsanak végre, templomokat gyújtsanak fel Hamsted Gardenben, vagy megpróbálják a levegőbe repíteni a Daily Chronicle egyik londoni irodáját, mivel a lap nem értett egyet velük. Mint ahogy én sem, és ennek számos esetben hangot is adtam a cikkeimben; többek között olyanokban is, amelyek a Daily Chronicle-ben jelentek meg. Tehát a szüfrazsettek valószínűleg nem elrabolni, hanem megölni akartak volna, és amikor erre gondoltam a behúzott függönyű kocsiban, teljesen kiszáradt a szám.

És még nem is ők voltak a legrosszabbak, mert őket legalább valamilyen eszme hevítette – még ha téves is. De ott voltak azok is, akik egyszerűen ki akarták használni, hogy mire az utolsó „ulla, ulla” jajongás is elhalt Dél-Kensingtonban, és a marsiakat kipusztította egy földi kór, addigra a kormány is jóvátehetetlenül meggyengült. A távíró-összeköttetés megszakadt a vidéki városokkal, ahol időlegesen banditák meg felfegyverzett önbíráskodók vették át a hatalmat: Farnborough-nál a népiskolai tanító vezetésével még úttorlaszokat is állítottak, és a reguláris csapatok csak hónapok múlva, magukat házról házra előre küzdve tudták visszafoglalni a városkát, ahol a pincék tele voltak az addigra éhen haltak tetemeivel. De hát Londonnak nem csak itt, de másutt sem volt könnyű dolga: a marsi tripodok sok helyütt lerombolták a vasútvonalakat, a katonaság legjobbjai pedig odavesztek a velük folytatott harcban. A fosztogatókkal a szüfrazsettek egységei valóságos háborút vívtak Darford közelében, egy elhagyatott szövetraktárnál, a Temze partján, és a foglyaikat egy, a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb formálisnak nevezhető tárgyalás után a helyszínen agyonlőtték. Állítólag olyan is akadt, akit kivégzése előtt férfiasságában megalázva borzalmasan megcsonkítottak: egészen, mintha Afganisztánban lennénk.

És akkor a vallási fanatikusokat, akik isten figyelmeztetését látták a marsiak inváziójában, még nem is említettem, mint ahogy a szocialistákat sem, akik egyetlen éjszaka alatt vörös betűs plakátokkal ragasztották tele London belvárosát. „A kapitalizmus halálra van ítélve”, hirdette a szöveg, és eközben egy Marx nevű obskúrus és kevesek által ismert filozófusra hivatkoztak, aki, miként később megtudtam, itt van eltemetve Londonban. Meg arra, hogy „a Föld ugyanúgy az elsivatagosodás útjára fog lépni, mint idősebb bolygótestvére, a Mars”, aztán rövid és zavaros fejtegetés következett az evolúcióról és a geológia eredményeiről, meg arról, hogy odaát egészen biztosan a szocializmus az uralkodó társadalmi forma, mert hosszú távon egyedül az életképes. Tehát „nekünk sem marad más választásunk, ha meg akarjuk védeni magunkat: a tűz ellen tűzzel kell harcolni”. És még olyan is akadt az ismerőseim közt, aki meggyőzőnek találta ezt az érvelést. Természetesen nem azért tudom a fentebbieket szó szerint idézni, mert emlékszem rá. Éppen ellenkezőleg: „az agy, amelyre tapasztalataim íródtak, nem valami különösen jó”, de ezt ellensúlyozandó, rendszeresen feljegyzéseket készítek minden engem foglalkoztató témáról, és az egyik plakátot el is tettem.

Mint ahogy arról is őrzök egy újságkivágást, hogy amikor Ealingben megpróbáltuk megfejteni a marsiak által használt halálsugár működési elvét, az egész laboratórium a levegőbe repült: a részletek máig sem világosak, bár lehetett olyan szóbeszédet is hallani, mely szerint egy külföldi titkosszolgálat áll a tragédia mögött. Az újságok sosem merészkedtek túl a homályos célzásokon, de az általános meggyőződés az volt, hogy valószínűleg a németeké.

 

Megjegyzés: a szövegben dőlt betűvel szereplő idézetek Wells műveiből származnak. Elsősorban természetesen a Világok harcából, de van egy mondat az Önéletrajzából; a továbbiakban pedig átemelek majd az Időgépből és egyebekből is.

 

Előzmény: A tudományos románc a 21. században

A folytatásban:
A léghajó fedélzetén – a Villám csatahajó összecsapása a marsiak harci gépezetével – gondolatok az emlékműnél – jelentkezni a Hadseregbe

 

Grafika: Szabó J. Gergely