„A kortárs irodalomban szinte mindenki sárvári”

INTERJÚ

Nagy Gábor költőt, irodalomtörténészt, szerkesztőt kérdeztük József Attila-díja apropóján az online világról, Adyról, Baka Istvánról, a sárvári táborokról, a slam poetryről és a legfiatalabb költőgenerációról.

„A kortárs irodalomban szinte mindenki

sárvári”

Néhány éve a Tokaji Írótáborban nagyon leegyszerűsítve azon vitatkoztunk, hogy mennyire életképesek és milyen értéket képviselnek hosszú távon az online irodalmi folyóiratok. Te akkor elég kritikus voltál az internetes világgal szemben. Változott azóta a véleményed?

Azt is elmondtam akkor, hogy én is rá vagyok utalva ezekre a fórumokra, ha az irodalmi eseményekről hírt akarok kapni. Továbbra is úgy látom azonban, hogy az internet nem a nyelvi igényesség és alapos szöveggondozás terepe. Természetéből következően nem lehet az. A névtelen kommentelők pedig gyakran azt is tönkreteszik, ami érték: beköpik, mint húst a legyek. Az irodalmijelen.hu összeállítása a díjazottakról – még ha itt-ott vitatható hangnemű is volt – fontos információs funkciót töltött be; ám mindig felmerülnek a habokból a kloáka-perspektívájúak, akik az irigység és gyűlölet árjában sodródnak honlapról honlapra. Egyikük rólam vélte fontosnak közölni, hogy valamelyik politikai kompániája kloákáján küzdöttem fel magam. Én, akit ugyanennek a kormányzatnak idején kétszer húztak ki a kuratórium által megszavazottak közül… De nincs ezen mit bosszankodni, az internet is csak egy eszköz, lehet használni erre is, arra is, virtuális otthona lehet űrkutatónak, gyöngyfűző csodabogárnak, a szellemi emelkedettség távlatosságának és az erkölcsi toprongyok kloáka-perspektívájának.

Ahhoz képest elég komolyan vezeted a honlapodat, amely antológia is egyben. Miért érzed fontosnak, hogy verseidet ilyen formában is közöld?

Valóban, van egy egyszerű, statikus honlapom. Azt látom, véletlenszerűen is olvasóra tehet így szert az ember. Van, aki a „nimfa papagály (sic!) betegségei” keresőszóval kerül az oldalamra, s aztán kíváncsiságból bele-belenézeget, elolvas esetleg egy-két verset is. Fiatal költők is keresnek meg a honlapom alapján, az utóbbi időben így bukkantam két ígéretes tehetségre is. Nem várok sokat egy honlaptól; ez is csak egy eszköz, ne várjunk tőle csodákat, szerény célokra azonban jól használható.

Nagy Gábor (Fotó: - szj -)

Ha az olvasónak egyetlen Nagy Gábor-kötetre lenne ideje, melyiket ajánlanád? Miért éppen azt?

Erre szinte mindig az éppen utolsót szokás mondani. Ám én nem csak azért ajánlanám a novemberben megjelent Héthatár című kötetemet, mert nemrég vágtuk el a köldökzsinórt – a Parnasszus Kiadónál jött világra –, hanem mert komolyan úgy gondolom, hogy sok szempontból a legfontosabb könyvem. Az előzőek közül az Átok, balzsam és az Angyalaid mind repülni tudnak többféle oldalamat mutatja meg, ehhez képest a Héthatár kevésbé változatos, egyneműbb kötet, de számomra fontos poétikai alakulások, változások foglalata.
Ja, és röpke másfél óra alatt elolvasható…

Egyik hozzászóló sérelmezte, hogy rögtönzött antológiánkba az Új évszázad Hunniája című versedet válogattuk be, amelyben Ady Endrét ébresztgeted. Nekem azért is érdekes ez a versed, mert a „kúnfajta, nagyszemű legény”-ről eléggé megfeledkeztek a rendszerváltás után. Most viszont nyomokban kezd újra előkerülni. Van-e reális esélye egy Ady-reneszánsznak? Egyáltalán jelent-e bármit a kortárs költészetben Ady öröksége?

Ady Endre ébresztése címmel jelent meg, még az Angyalaid mind repülni tudnak kötetemben, egy ciklusnyi versem. A politikai, társadalmi folyamatok kétségbeejtő irányt vettek akkoriban, s kézenfekvőnek tűnt Adyhoz fordulnom: nem a politikailag meglehetősen elvakult és olykor szélkakas publicista Adyhoz, hanem Ady költészetéhez. Mások is megtették ezt, hasonló helyzetekben: „Nekem Ady Endre ostora tetszik”, írta Nagy László majd négy évtizede. Térey János költészete is sok szálon kapcsolódik Adyéhoz. Minden jelentős művészi teljesítménynek van esélye reneszánszra: időről időre újraolvassuk, újrafogalmazzuk a nagy művekhez fűződő viszonyunkat – e nélkül nem maradnának meg értéknek. Mondhatni, ez a művészetek, az irodalom létmódja. Nem tudom, mennyire hat elevenen Ady öröksége a legfiatalabbaknál – nemzedékem nem egy költője számára fontos. És fontos lesz más nemzedékek számára is, minden bizonnyal másképpen és más okból.

Kiket tartasz legfontosabb mestereidnek? Olyan értelemben, mint író- vagy költőelőd, és olyan értelemben, mint a klasszikus mesterfigura, akivel néha leülhetsz vagy leülhettél beszélgetni.

Az én hihetetlen szerencsém az volt, hogy gyerekkoromban megismerkedtem Baka Istvánnal. Mesteremnek nevezhetem, miközben – bár apám-korú – barátom volt. Halála után Görömbei András és Nagy Gáspár voltak szellemi iránymutatóim. Sokat tanultam Oláh Jánostól, Mezey Katalintól, Pécsi Györgyitől. És hosszan sorolhatnám még. Manapság például Kiss Benedek, Jánosi Zoltán vagy Ágh István egy-egy elejtett szava, tanácsa jelent visszaigazolást, útmutatást.

Meghatározó klasszikusként nehéz néhányat kiemelni. Indulásomkor József Attila, Nagy László és Weöres Sándor voltak számomra a legfontosabbak. Nemrégiben Szabó Lőrinc volt rám váratlanul erős hatással, most éppen Szécsi Margit, Hervay Gizella köteteit veszem elő újra meg újra.

Elsősorban azonban regényolvasó vagyok. Jókai Mór, Mikszáth, Móricz, Szilágyi István, Tunström, Maalouf, Akszjonov, Márquez, Vargas Llosa stb. – és mindenekelőtt Dosztojevszkij, Dosztojevszkij, és mindenekfelett az Ördögök…

Nagy Gáspár sírjánál (balra Léka Géza, középen Nagy Gábor, jobbra N. Pál József; fotó: Papp Endre)

A doktori disszertációdat Baka István költészetéről írtad. Miért éppen a szegedi költőre esett a választásod?

Erre részben már válaszoltam is; az persze kevés lett volna, hogy mint embert ismerem és szeretem: a motiváció lényege az volt, hogy a kilencvenes évtized egyik legnagyobb költőjének tartottam, tartom ma is. Sajnos csak az első két tanulmánykísérletemet ismerhette, még a szakdolgozatomat sem olvashatta már…

Úgy érzem, ma Baka István költészetének recepciója hullámvölgyben van. Az évenként megrendezett szavalóversenyen kívül ritkán fordul elő mottókban, tanulmányokban, beszélgetésekben. Hogyan tartható fenn egy kiváló, de feledésben lévő költő emlékezete?

Ez nagyon összetett kérdés, még az irodalmi intézményrendszer működésén is túlmutat. Baka István esetében ki kell hogy egészítselek: van évente egy Baka István Alkotótábor, ahol kisdiákok ismerkednek a művészetekkel – egy ízben magam is vezettem egy költőcsoportot –, volt középiskolás tanulmányíró-verseny a műveiből, én magam több rá emlékező konferencián vettem részt, a Tiszatáj életműkiadást szentelt neki, Borsodi L. László disszertációt ír a költészetéről…

Az írók hátramaradó családja többnyire megteszi, amennyit a lehetőségek megengednek. A többi? Pénzkérdés, gazdasági kérdés, mondhatnánk, de még több múlik a kultúrában dolgozók odafigyelésén. A Nagy Megoldó azonban végül is az idő: az olyan elsőrangú költői – és prózai! – életművek, mint a Bakáé is, nem avulnak el, legfeljebb olykor a háttérbe húzódnak, hogy aztán újra felragyogjanak. Mondhatni, ez meg – a rájuk irányuló figyelem váltakozása, hullámzása – a műalkotások, az irodalmi művek természetes létmódja.

Nagy Gábor egy rendhagyó irodalomórán Szegeden 2008-ban (Fotó: Baka Ágnes)

Gyakran részt veszel a fiataloknak szóló sárvári írótábor szervezésében, zsűrizésében. A költészet egyik megújulását sokan az úgynevezett slam poetry-ben látják, ami „újra szexivé tette a költészetet”. Te hogyan viszonyulsz a slam poetryhez?

Nem tudtam, hogy a megújuláshoz szexinek kell lenni… Komolyra fordítva a szót: a ma ismert és elismert középgeneráció nagy része megfordult Sárváron. A kortárs irodalomban szinte mindenki sárvári… Jó érzés látni, hogy mennyi tehetséges diák van a középiskolások között. S közülük a legjobbak, ha komolyan veszik magukat, az évek során költővé, íróvá válnak. A szlemmerek nem veszik magukat annyira komolyan, de ez nem is az a műfaj. Engem egyébként hidegen hagy a slam (a poetryt méltatlannak tartom az attrakció megnevezéséhez). Cirkuszi mutatvány, bűvészkedés. Homokba rajzolás. Jó játék, biztosan, sokaknak tán szellemi kielégülést is nyújt, és ez nem baj. Az egyik szlemmert, Simon Marcit még diákkorából, Sárvárról ismerem. S olvastam az első verseskötetét: ígéretes indulás. Ha valaki jó költő, teljesen mellékes, hogy szabadidejében dalszövegeket ír, punkzenekarban ugrabugrál vagy éppen megtanul visszafelé beszélni.

Egy ideig az Írók Szakszervezetének titkára voltál. Olyan ez a testület, mint valami fantomszervezet. Nem nagyon hallani róla, a tetteiről sem, de néha egy-egy kormány elleni petíción feltűnik a nevük. Mesélnél arról, hogy titkárságod idején hogyan képviselte a szervezet az írók érdekeit?

Az Írók Szakszervezetét a kultúrpolitika próbálta hosszú éveken át fantomszervezetté tenni: sokáig egy fillérrel sem támogatták pályázatait. De ne feledjük: (részben) az Írók Szakszervezete égisze alatt jön létre a sárvári pályázat és tábor. Tehát fontos szerepet tölt be a tehetséggondozásban. Anyagi lehetőségeinek maradékát nehéz sorsú írók egyszeri támogatására, megsegítésére fordítja. Alkalmanként konferenciák szervezésébe is besegít. A majdnem-semmiből talán elért a szervezet olykor majdnem-valamit.

2011 augusztusáig a Tokaji Írótábor kuratóriumának tagja voltál. A tábor évről évre egyre kevesebb fiatalt vonz, egyre belterjesebbé válik. Hogyan kerültél ki a kuratóriumból? Milyen reformelképzeléseid vannak a táborról – immár inkább kívülről, nem pedig szervezőként?

A kuratóriumból ugyanúgy kerültem ki, mint a szakszervezet titkári pozíciójából és a Magyar Írószövetség választmányából: lemondtam. Részben belső intézményi konfliktusok miatt, részben magánéleti okokból. A „belterjesség” furcsa kifejezés; nem minden irodalmi tábor ilyen egy picit: belterjes, „nekünk-való”? Hogy a fiatalokat mi vonzza és mi nem, hová és hová nem, van róla valamennyi elképzelésem, de a mai pösze-píszí világban, vagy más kifejezéssel a hallgatási spirál divatja idején inkább nem próbálom meg kifejteni. A táborral kapcsolatos reformötleteléshez meg, a lemondás után, úgy érzem, nincs jogom.

A Hitel szerkesztőjeként milyen értékek mentén válogatsz a szövegek között?

Én a Szemle rovatot szerkesztem, tehát főként kritikákkal, olykor tanulmányokkal foglalkozom. Elsősorban a Hitel hagyományaihoz kötődő írók könyveiről, másodsorban minden, számunkra valamilyen szempontból érdekes vagy értékes szerzőről vagy könyvről igyekszünk írni, még akkor is, ha a szerző nálunk nem publikál. És kitekintünk az irodalom szűk köreiből a társadalomtudomány több ágára is. A Hitel számára fontos értékeket nem nagyon kellett újrafogalmaznunk; Illyés Gyula lakásán született meg a lap indításának gondolata, s az egyik alapító, Csoóri Sándor máig főszerkesztőnk. Illyés, Németh László, Nagy László, Sütő András, Görömbei András, Csoóri Sándor, hogy csak néhány nevet soroljak: aki az életművüket, esszéikben megfogalmazott gondolataikat ismeri, az a Hitel értékrendszerét is bemérheti nagyjából.

Csíkszeredában egy Baka István-előadáson 2008-ban (Fotó: Baka Ágnes)

A legfiatalabb költőgeneráció közül kik azok, akikre érdemes figyelnünk? Miért éppen rájuk?

A legfiatalabbak közül – amennyire időnk engedi – mindenkire érdemes figyelni. Mert ilyenkor még nem tudni, kiből lesz író. Sárvár révén én szinte mindenkit a kezdetek kezdetétől ismerek, Györe Boritól, Bajtai Andrástól Krusovszky Dénesen át Lázár Bence Andrásig, Kerber Balázsig. De hogy kiből mi lesz, kiből lesz igazi költő, író, többnyire huszonöt, harminc tájékán dől csak el. Hadd említsek most csupán két nevet: Falusi Márton költőt és Csender Levente írót nagyra tartom. Beváltották a hozzájuk fűzött reményeket.

A bevezetőben található képet Csapody Kinga készítette.

Boldog Zoltán