Kizárólag az ottani tapasztalataim alapján számomra sem derült volna ki, hogy valamiféle „Nagy Játék” folyik. Mi vérhasban haldokló katonákat láttunk; orosz orvlövészeket meg az út szélén karóra tűzött, legyektől körüldongott, szakállas fejeket, éjszakánként pedig olyan hideg volt, hogy a sátrainkban megfagyott a víz.

 

VILÁGOK HARCA: A MARSI INVÁZIÓ UTÁN

GALÁNTAI ZOLTÁN REGÉNYE

III. RÉSZ

 

 

 

 

 

 

 

 

7. A Nagy Játék

Az még hónapokig tartott, amíg behajózhattunk, immár Kabul, mint úti cél felé. Az effajta utazásokat már jó néhányan megírták előttem a népszerű szerzők közül, mint amilyen Mr. Thomas Mayne Reid is, akit gyerekkoromban én is nagy élvezettel olvastam. De az igazság igencsak távol áll az ilyen szerzők által ábrázolt, majdhogynem idilli képtől, mely szerint új tájakat és kultúrákat megismerve és új élményeket megtapasztalva erős és rátermett férfiak között életre szóló barátságok szövődnek, és esténként alkalmasint a Birodalom sorsáról meg hasonlóan nemes eszmékről folytatnak diskurzust a tábortűz körül. A valóság ugyanis az állandóan káromkodó, ingerült altisztek, a bőgő hátasok meg az elmaradhatatlan trágyaszag volt; a már-már betegséggé fajuló kialvatlanság, a kapadohány torokkaparó füstje, a megfenyítésből kikötött részegek, a végeérhetetlennek tűnő várakozások a málhás zsák mellett állva hóban és esőben… És persze az állandó, tompa félelem, amely úgy sajgott bennünk, akár egy gyulladt fog, még álmunkban is.

Meg az áttekinthetetlennek tűnő helyzet bizonytalanságai, és itt nem is csak arra gondolok, hogy gyakran késve kaptuk meg a menetparancsot, és hogy arra is volt példa, hogy nem érkezett meg időben az utánpótlás, és ez nem egy szakasztársam életébe került. De hát mindezek vele járnak a háborúval.

Mindeközben nekünk legalább hozzávetőleges elképzeléseink voltak az egészről: kinek-kinek a saját műveltségi szintjén: hogy „a hazánkat”, esetleg a „Királynőt” védjük otthonunktól sok ezer mérföldre; vagy pedig, hogy egyszerűen politikáról van szó. A leginkább érintettek, a helyiek viszont vajmi keveset értettek az egészből. Az ő szemükkel nézve olyan lehetett, mint számunkra a marsiak támadása: teljesen érthetetlen, és ha voltak valamiféle bölcseik, akkor azok minden bizonnyal a legkülönbözőbb hipotéziseket állították fel azzal kapcsolatban, hogy mit akarunk tőlük. A sziklás-sivatagos, terméketlen földjeiket? Vérbosszút állni az oroszokon egy rég elfeledett eset miatt? Egy vallási parancsolatnak engedelmeskedünk? Ki tudja.

Persze az is igaz, hogy kizárólag az ottani tapasztalataim alapján számomra sem derült volna ki, hogy valamiféle „Nagy Játék” folyik. Egyszerűen lehetetlen lett volna következtetni rá. Mi vérhasban haldokló katonákat láttunk; orosz orvlövészeket meg az út szélén karóra tűzött, legyektől körüldongott, szakállas fejeket, éjszakánként pedig olyan hideg volt, hogy a sátrainkban megfagyott a víz.

És nem csak ők nem értettek minket. Voltak ugyan tolmácsaink, akik szerencsés esetben még a pastu nyelv helyi dialektusát is beszélték, de ennek ellenére is képtelenek voltunk kiismerni egy olyan hadúr viselkedését, aki számára az összecsapás célja nem a győzelem kivívása, hanem valamiféle harci dicsőség volt – függetlenül attól, hogy ez hány áldozatot követel az ő és a szövetségesei oldalán.

És történtek még ennél is érthetetlenebb dolgok. Ott van például az, amit talán én sem hinnék el, ha nem lettem volna ott, de azért elmondom, mert jól példázza, hogy olykor még az egyik földi civilizáció számára is tökéletesen érthetetlen lehet a másik viselkedése, noha evolúciósan azonos az eredetünk, és mindannyian ugyanahhoz a fajhoz tartozunk. Egy alkalommal egy olyan összecsapás után ugyanis, melyről nem tudtuk eldönteni, hogy megnyertük-e, vagy vereséget szenvedtünk, és minden második szikla mögött halottak hevertek, visszavonulás közben egy hegyi falun haladtunk keresztül: mindössze egy szakasznyian voltunk, és addigra rá kellett döbbennünk, hogy reménytelenül eltévedtünk. Nem tudtuk, hogy a helyiek ellenségeiknek tekintenek-e majd minket vagy barátaiknak, és az igazság az, hogy ma sem tudom.

„Tartsátok a lépést”, mondta a szakaszvezetőnk. „Hadd lássa mindenki, hogy jövünk. Hadd lássák, hogy a Királynő katonái nem félnek”, de ez persze nem volt igaz. A falu főterén, a ki tudja miféle ókori hatalom által emelt, csonkaságában is monumentális, több ember magas kőfal mellé sárból és szalmából épített, düledező házak között ott várt minket egy szakadt ruhás, középkorú férfi a köréje tömörülő, legfeljebb egy tucatnyi, kovaköves puskával felfegyverzett hegylakóval együtt, és egy nagyméretű, feltűnően éles kést tartott a kezében. Akár kardnak is beillett volna. Amikor a mellékutcából kikanyarodva megláttuk, megtorpantunk. Nem messze tőlünk birkák legeltek. A szakaszvezetőnk utasított minket, hogy tartsuk készen a fegyvereink, „de semmi elhamarkodott mozdulat”.

A férfi tett néhány lépést felénk, és beszélni kezdett, a többi hegylakó pedig némán állt. Egyetlen szavát sem értettük. A felhők szürkésfehéren és hótól terhesen olyan közelinek tűntek a fejem felett, hogy kinyújtott karommal mintha csak megérinthettem volna. Teljesen oda nem illően az jutott az eszembe, hogy ez a kőfal még akkor is itt lesz a göcsörtös törpefenyőkkel meg a sziklákra tapadó, valószínűtlen formájú és sárga, kék meg zöld zuzmókkal benőve, amikor már régen nem lesz sem Brit, sem pedig Orosz vagy bármilyen más Birodalom. Talán már emberi faj sem lesz addigra. De aztán felrezzentett gondolataimból, hogy a férfi hirtelen elhallgatott, és én gondolkodás nélkül a puska ravaszára csúsztattam a kezem. A fém olyan hideg volt, hogy szinte égette az ujjbegyemet.

Egy kiáltás: „ne lőj!”, a závárzat csattanása, „várj még, az istenít, amíg parancsot adok”, a levegőben fehéren gomolygó leheletünk, és a szakaszvezetőnk mozdulata, amint a szemem sarkából láttam, hogy elkezdi előhúzni a kardját. Még a színes kardbojtokra is pontosan emlékszem a markolat körül. Aztán a mellettem álló katonatársam felhördült, és hátralépett, az arca hirtelen egészen fehér lett, és miközben a férfi még mindig álló testének a keze továbbra is a kést szorongatta, a fej felénk gurult. A szeme még nyitva volt, a nyakából spriccelt az ebben a tompa és fojtott színű magashegyi világban valószínűtlenül élénkvörösnek ható vér. A szakállába szalmaszál ragadt.

Aztán a test elvágódott a földön. A birkák zavartalanul tépkedték tovább a száraz és élettelen füvet.

És ismét a szakaszparancsnok hangja, amint azt kiáltja, hogy „zárt alakzatban, azonnal visszavonulunk. Most rögtön”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

8. Kutyák

De vannak első látásra kevésbé drámai történeteim is azokból a hónapokból. Ezek csak a későbbiek: a marsi inváziót követően nyertek értelmet a számomra, és ilyen többek között az is, hogy néhány hónappal a hegyi faluban történtek után egy délután, mivel nem voltam szolgálatban, a sátram előtt ültem, és egy tudományos románcot próbáltam olvasni. Egy W. Hamilton Green nevű szerző írta, akivel utóbb dolgoztam is együtt. Azt reméltem, hogy a regény, melynek cselekményét egy rokonszenves, ám a valóságot nem mindig pontosan megítélni képes mellékszereplő szemszögéből ismerhettem meg, majd segít elterelni a figyelmemet a helyzetemről és arról, hogy milyen elképzelhetetlenül távol vagyok a szeretett nőtől. Azóta megtanultam, hogy az ilyen mesélőt nevezik megbízhatatlan narrátornak. Maga a könyv pedig arról szólt, hogy az emberiség miként vág neki a kezdeti botladozások után az egész Világmindenség meghódításának, miközben, ahogyan W. H. Green az előszóban kissé dagályos stílusban kijelenti, „mivel az értelem a Földbolygó felszínén csak egy szempillantással korábban jelent meg, ezért a Világmindenség pusztulásáig előttünk álló mérhetetlen idő alatt olyan lények is fel fognak emelkedni az öntudat ma még elképzelhetetlen fokára, melyekről ma még nem tételeznénk ezt fel. Méghozzá feltehetően azok, melyek magasabb rendűek, társas életet élnek, és mintegy szimbiózisban vannak velünk, hogy eltanulhassák, amit érdemes, és eközben természetesen az emberi faj sem marad ugyanaz, mint korábban volt”.

Az ég ugyan felhőtlen volt, de így is fáztam, hiába burkolóztam be a durva szövésű katona köpenyembe, és majdnem felnevettem, amikor rájöttem, hogy Green a kutyákra gondol, és innentől kezdve persze nem vettem komolyan. Ehelyett azon kezdtem tűnődni, hogy jó lenne forró vízben megfürödni, de ez csak a tiszteknek adatott meg, akik kényelméről a szolgáik gondoskodtak.

És most éppen egy ilyen tiszti szolga vonta el a figyelmemet, aki elhatározta, hogy megöl egyet a táborunk körül állandóan ott lézengő korcsok közül, és megfőzi. Talán a hulladékok vonzották ezeket a szerencsétlen teremtményeket ide, talán az emberi társaság iránti vágy, nem tudom. A tiszti szolga mindenesetre úgy gondolta, hogy még mindig ízletesebb lesz, mint amit a világ másik felén, Poole kikötőjében hajóra raknak a számunkra élelemként, és végül sikerült is sarokba szorítania egyet, amely talán csak az utolsó pillanatban jött rá, hogy mire megy ki a játék, amikor az ember rávetette magát, és bár az állat csúnyán megharapta, azért gyorsan végzett vele. Ahogy azonban felállt volna, egy katonatársam rugdosni meg ütlegelni kezdte. Talán mert felháborította a viselkedése; talán részeg volt: nem kérdeztem meg tőle, hogy miért. Végül nekem kellett a tiszti szolga védelmére kelnem, bár egyáltalán nem tetszett, amit csinált.

Amikor lezárult az incidens, visszatértem volna az olvasmányomhoz, de a rövid délután máris estébe fordult. A Nap lebukott egy közeli csúcs mögött, amelyen túl mind az angol, mind az orosz csapatok számára meghódíthatatlan, hóval fedett vidékek kezdődtek a sziklákkal és a tüdőt perzselő, ritka levegővel meg olyan törzsekkel, melyekhez képest az úgynevezett szövetségeseink mintha csak az európai kultúra megtestesítői lettek volna. Hamarosan teljesen besötétedett; feltámadt a szél, és noha akkoriban még „szerettem az éjszakai mennyboltozatra feltekinteni”, egy pillanatra nagyon egyedül éreztem magam. Egy részeg katona, amint a szomszéd sátorban motyog valami trágárságot, aztán visszaalszik, és tovább álmodja zavaros álmait. Egy egészen halk nesz: esetleg csak egy kutya motoz a szemétgödör körül. Vagy egy éjszakai állat, és az is lehet, hogy egy orgyilkos az oroszok közül. A testem akaratlanul is megfeszült, de a nesz nem sokkal később abbamaradt, és nem kezdődött újra. Az őrtüzek lángjai aprónak és távolinak tűntek, körülöttük pedig a sötétség és a fagy mindenütt; és odafent, a fejem felett az üres és idegen világtér, ahol majdhogynem végtelen ideig tart eljutni az egyik, a tér mélységeiben keringő magányos hőforrás-csillagtól a másikig, és közben nincs semmi, csak a csend és a tintaszínű éjszaka, amely mérhetetlenül több veszélyt rejteget a számunkra, mint a Hindukus görgetegköves völgyei. Nagyon is másmilyen valóság volt ez, mint amit tudományoptimizmusától hajtva W. H. Green leírt, és én azon tűnődtem, hogy vajon ugyanúgy emelkednek fel és tűnnek-e el az egyik pillanatról a másikra a civilizációk odakint is nyomtalanul, mint ahogy az is nyomtalanul tűnt el, amely valaha azokat a kőfalakat építette abban a bizonyos afgán faluban, és aznap este sátramban takaróim szorosan magam köré csavarva még mindig ez járt a fejemben, amikor hallottam, hogy valaki szólít.

Felkeltem, és a bejárat előtt ott találtam a tiszti szolgát. Egy konzerves dobozt nyújtott felém. A szürke lében húsdarabok úszkáltak. „Egyék az úr”, motyogta lehajtott fejjel, „egyék”. Olyan erős tájszólással beszélt, hogy először alig értettem, mit akar. „Finom. Jóízű”, én pedig viszolyogva próbáltam elhárítani a kínálást, és egy pillanatra talán még azt is megbántam, hogy a segítségére siettem. Ami a kelleténél többet árul el nem csupán az én jellemem, de általában véve az emberi jellem ingatagságáról is. Persze számomra, mint filozófus számára így utólag kérdéses, hogy valójában szégyellni való-e az ilyesmi, hiszen ugyanúgy biologikumunkból fakad, mint az a vágyunk is, hogy a kis gyermekeket megóvjuk, vagy éppen a szép nők iránti vonzalmunk.

És innentől kezdve jó lenne tudni, hogy mi fakad az olyan idegen lények biológikumából, mint amilyenek a marsiak.
De maradjunk még egy rövid ideig a kutyáknál. Ugyanis évekkel Afganisztán után, a marsiak támadásának idején egy Sheen-i ház mosókonyhájában rejtőztem több mint két hétig egy tiszteletessel együtt, aki menekülés közben csapódott hozzám. A konyhában ennivalót találtunk: ürühúst, palackozott sört, kenyeret. Aztán az épületet még az első éjszaka iszonyatos csattanással és zöldes fekete fényjelenséggel kísérve egy marsi henger becsapódása döntötte romba, és mivel lényegében csapdába estünk, ugyanis a támadóink valamiféle bázist építtettek itt ki, itt figyelhettem meg egészen közelről egy marsi munkagépet is. Erre korábban senkinek nem nyílt lehetősége. „Eleinte valami ércpók benyomását tette reám, amelynek öt csuklós, könnyen mozgó lába és számtalan tagozott emelője és rúdja van; testéből pedig tapogatószervek nyúlnak ki... Mozgása annyira gyors, bonyolult és annyira tökéletes volt, hogy eleinte, bár ércfényben csillámlott, nem is tartottam gépezetnek”.

Ugyanez elmondható a tripodokról is: mintha csak éltek volna. A robbanáshoz vezető ealingi kísérletek során pedig lehet, hogy ott követtük el a hibát, hogy a marsi halálsugár-vető készüléket úgy kezeltük, mintha ugyanolyan fegyver lenne, akár egy puska: meghúzom a ravaszt, és az elsül. Nem pedig úgy, mintha a kutyánkkal mennénk vadászni, amelyet előbb meg kell tanítanunk arra, hogy mit tegyen. Mert máskülönben nem fog engedelmeskedni, hanem esetleg a kezünkbe mar.

Később, amikor még mindig a mosókonyhában lapultam, de immár egyedül, mert a tiszteletest legalább részben az én hibámból magukkal ragadták a marsiak, akkor egy kutya tévedt a közelembe, és én habozás nélkül megpróbáltam elkapni. „Kutyuskám”, hívogattam halkan, mert „arra gondoltam, hogy ha valamiképpen szépszerével be tudom csalni, talán képes leszek megölni és megenni”. Meg arra, hogy „megölni mindenesetre tanácsos volna, hogy magára ne vonja a marsbeliek figyelmét. Ám az állat ahelyett, hogy közelebb jött volna, elfutott, nekem pedig az is átfutott az agyamon, hogy ennél mélyebbre legfeljebb akkor süllyedhetnék, ha emberevésre vetemednék. Úgyhogy a mosókonyha padlóján, a törött edények és földet borító faldarabok között, a gyorsan növő vörösfű mindent vérszínbe borító homályában megfogadtam, hogy ez soha nem fordulhat elő.

De persze túlságosan korlátozott volt a fantáziám.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

9. Találkozás egy ismerőssel

Még utóbb ugyanis elkövetkezett az a pillanat is, amikor az idegen hódítóktól immár megszabadult Londonban összefutottam egy Frank Harris nevű ismerősömmel. Tavaszi kora délután volt, és én a Waterloo Bridge-en keresztülsétálva az újjáépítést figyeltem. Az egyik lerombolt emeletes házból folyamatosan munkások sorjáztak kifelé, téglákkal megrakott talicskáikat tolva: olyan szabályosan és összehangoltan mozogtak, akár a hangyák vagy egy mechanikus gépezet alkatrészei. Akár azt is képzelhettem volna, hogy valamiféle közös értelem irányítja őket. Egy ficsúr jött velem szembe: az ízlésemnek kissé túlságosan is színesen öltözködött, és ajkát csücsörítve a népszerű „ulla, ulla tánc” dallamát fütyülte, miközben vetett rám egy pillantást. Egyes nők pedig kimondottan extrém divatot követtek: úgynevezett „marsi frizurájuk” volt, amelynek alakja támadóinkhoz hasonlított, de voltak ennél sokkalta perverzebb kedvelések is akkoriban. Egy nyitott ablakból női nevetés hallatszott ki; a kocsisok vidám trágárságokat kiáltoztak egymásnak, és az út mellett álló platánok levelein még ott csillognak a délelőtti zápor cseppjei.

Harrissal elég jól ismertük egymást, bár nem voltunk barátok. Annak idején többször láttam Henderson, a londoni újságíró társaságában is, aki aztán úgy halt meg, hogy az első marsi henger lezuhanása után Ogilvvyvel meg Stent királyi csillagásszal együtt, fehér zászlóval a kezében indult a betolakodók felé, mert úgy vélték, hogy azok „visszataszító külsejük mellett is nyilvánvalóan értelmes teremtmények… tudomásukra kell hozni, hogy mi is értelmes lények vagyunk.”

Harris viszont úgy vélte, hogy ez nagyon is naiv, sőt óvatlan lépés volt, és ez azt is elárulja, hogy milyen gyámoltalan is tud lenni az ember. Sőt, hogy minden felsőbbrendűségi tudata ellenére is jóvátehetetlenül ostoba, és ha valaki ezt a megállapítását sértőnek találta, akkor csak nevetett és a vállát vonogatta. Mindig azt hangoztatta ugyanis, hogy nem sokat ad a társadalmi konvenciókra, és elvárja, hogy ezt mások is figyelembe vegyék. Amúgy pedig Oscar Wilde egyik művének is a szerkesztője volt, és nem csupán szókimondásáról volt ismert, melybe belefért szexuális kalandjainak nyílt kiteregetése, de különös érdeklődési köréről is. Ez bizonyos mértékig még imponált is nekem, és amikor meghívott ebédelni a klubjába, akkor nem mondtam nemet.

Mindez 1899. március 24-én történt, és erre a dátumra azért emlékszem ilyen pontosan, mert aznap este a British Museumban kellett előadást tartanom arról, hogy mi minden következik abból, ha a Marson értelmes lények élnek.
Harrist az ilyen témák persze egy cseppet nem kötötték volna le.”Nem”, mondta, „nem leszek ott”, amikor rákérdeztem. Leültünk az ablak mellett álló asztalhoz, és a pincér felvette a rendelést. Az utcai ragyogáshoz képest idebent majdhogynem sötét volt: az árnyékok puhává és tompává tették a székek vörös plüssét, a tapéta élénk, de kissé komor színeit meg a falakon lógó rézmetszetek arcvonásait. A közelünkben itt is, ott is jól öltözött férfiak ültek az asztaloknál: a félhomályban csak egy fehér kézelő, egy szakállas vagy borotvált, sápadt arc; a szivarjaikból a mennyezet felé gomolygó füst látszott belőlük.

Harris pedig mintegy negyed órán át a legújabb hódításairól mesélt. Egy ismert újságíró nő valamelyik szélsőséges nacionalista laptól, talán a Vér és Földtől, ha jól emlékszem: ez mintegy az Invázió ellenhatásaként minden korábbinál elszántabban hangoztatta az európai és ezen belül az angol faj felsőbbrendűségét. A Covent Garden környékén volt a székházuk. „Eszeveszett, szélsőséges bolondok. Rosszabbak, mint a szocialisták meg a szüfrazsettek együtt”, jegyzetem meg.

„Persze, ez a mostani helyzet mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. De attól, hogy egy nőnek ilyen ostoba munkája van, még lehet vonzó”, mondta Harris. „Azok a szemek és az a finom arcbőr…”, aztán folytatta a felsorolást. Egy színésznőcske, aki Wilde darabjaiban lépett fel; egy ismert kékharisnya, akinek a férje jelentős pozíciót tölt be a hadügyminisztériumban, és akinél nem mondott nevet... „De nem akarok úgy tenni”, tette hozzá szinte mentegetőzve, „mintha előttem, fogalmazzunk talán úgy, hogy minden nő szíve kitárulna”, és amikor firtatni kezdtem a részleteket, akkor kissé zavartan vallotta be, hogy „hát igen, hát ott van az a Davison nőszemély. Mármint a szüfrazsett Christine Davison, tudja, Emily Davison testvére. Amennyire vadóc, éppen annyira ellenállhatatlan, és el kell ismernem, hogy eredetien is gondolkodik, bár a toalettje nem mindig tökéletes. Ő viszont korántsem talált ellenállhatatlannak engem”, és a halkéssel babrálva azt is elismerte, hogy bár ezt most könnyedén adja elő, nem is olyan régen még annyira megviselte, hogy éjszakánként álmatlanul forgolódott.

„Ez teljesen természetes”, mondtam. „Ezzel mindenki így lenne. Darwin is azon az állásponton van, hogy az evolúció belénk oltotta annak az érzését, hogy a fajfenntartás, melyhez a testi szerelem vezet el, az egyik legfontosabb dolog, és az ilyenkor érzett lelki fájdalom nyomatékos figyelmeztetés számunkra, hogy legközelebb ne kövessünk el ugyanazt a hibát a szerelmi életünkben. És hol találkozott vele?”

„Evolúció? Szóval ilyen, ha a tudomány tényleg szerepet játszik az életünkben, ahogy a tudományos románcírók mondanák? Na persze érthetjük így is.”

Harris felnevetett, ám nem tűnt igazán vidámnak. „ De hogy a kérdésére válaszoljak, először természetesen egy szüfrazsett-gyűlésen, a Hyde-parkban. Járok én különb helyekre is. Szerintem minden férfinak érdemes lenne elmennie egy ilyenre: sehol nem gyűlik össze ennyi csinos nő egyszerre anélkül, hogy más férfiak nyüzsögnének a közelükben. És akárki akármit is mond, szép dolog ugyan az ideológia, de az teljesen más kérdés, hogy merre hajtja a nőket a vérük.”

„Chritine Davisont is?”, kérdeztem némiképp gonoszkodva.

„Hát persze, őt is. Csak úgy látszik, hogy nem én vagyok az a férfi, aki előtt behódol. De fogadni mernék, hogy lesz ilyen.”

„Nos, majd talán kiderül”.

 

 

 

 

 

 

Grafika: Szabó J. Gergely

 

Előzmények:

Első rész

Második rész