Weiner Sennyey Tibor

A Békássy-ügy – Egy nyomozás margójára – Vasárnapi levelek 138.

2010. február. 22. - 13:38

2005-ben jelent meg első verseskötetem, melyről azt gondoltam, hogy ez az egyetlen lesz, ugyanis valószínűtlennek tűnt, hogy olyan költészetet, irodalmat lehet megélni és megírni itt, mint amilyet én képzeltem el. Azóta kiderült, hogy ebben szerencsére tévedtem. Lydiával utaztunk az Őrségbe, Őriszentpéterre Virágzásnapokra, egy gyönyörű tavaszi napon. Visszafelé beugrottunk Zsennyébe, családom ősi fészkébe, amiről bár tudtam, még soha nem jártam ott. Bekopogtattunk, nem kevés szerénytelenséggel kifejtettem, hogy én az egyik utolsó Sennyey vagyok, s hogy itt a könyvem, a verseim, jönnénk a kastélyba, amikor lehet. Szerencsére a ház vezetőinek (alkotóház képzőművészeknek) volt humoruk, s lehetőséget adtak a visszatérésre. Egy hetet tölthettünk ott nyáron. Felejthetetlen egy hetet, amiért máig hálás vagyok Zsennyének és Lydiának, mert nekem pénzem nem volt, de még különösebb elképzelésem sem, hogy írásaimból, hogyan lehetne megélni. Az első éjszakán, mint egy sámán, úgy meredtem a sötétség mögött rejlő különös fényekre, világítóbogarak kísértek az ösvényeken, az erdő megnyílt előttem, a kastély falai régmúlt suttogásokat visszhangoztak, a lépcsőkön halott emberek lépései nyikorogtak vissza a messzi múltból, s a kerten a Nagy Pán szelleme szaladt át. Azt álmodtam, hogy a kastély fala mellett rengeteg könyv hever egy kupacban, s egyet felemelek, melyben verseket olvasok, gyönyörű és nagyon ismerős verseket. Másnap körbejártunk mindent, s felkeltette érdeklődésünket a kicsiny emlékmű és lélekharang, melyet Békássy Ferencnek állítottak derék emberek. Érdeklődésem után megkaptunk néhányat azokból a másolatokból, melyekben az ő verseit, prózáit, esszéit olvashattuk. Ugyanazokat a verseket, melyek előző éjszaka álmomban megjelentek.

Visszatérve a szegedi egyetemre, heves levelezésbe kezdtem, s az akkor még Cambridge-ben tanító Gömöri György, és az oxfordi magyar társaság vezetője, Kati Evans nagy segítségemre volt, hogy további szövegeket, tanulmányokat szedhessek össze az ügyben. A detektívnek elsősorban bizonyítékokra van szüksége, aztán vallomásokra – melyek fedhetik néha egymást –, melyek ez esetben a témával akár csak érintőlegesen is foglalkozó szekunder dolgozatok voltak. Fél év telt el mire valamennyi fellelhető anyag hozzám került, izgalmas levelezésekben rajzolódott ki még néhány fontos dokumentum, melyet csak sejtettünk, hogy merre lehetnek. Közben felvettem a kapcsolatot a badacsonyi Békássy családdal is, akik nagyon előzékenyek, kedvesek, és segítőkészek voltak velem szemben. Ekkor írtam meg első dolgozatomat Békássyról – megjelent az Életünk című lapban „A zsennyei angol költő” címmel. A dolgozatomnak jó visszhangja volt, de az egyetemen is leadtam egyik professzoromnak félévvégi záró-anyagként. Ezt nem kellett volna. Eltanácsolt. Szerinte túlértékeltem Békássyt, megállapításaim hamisak stb. Vitába szálltam vele, s ez volt a legnagyobb hibám. Fél évig egyetem nélkül, megírtam a „Versek a kisházból” című kötetet. Közben nagyon rendes barátaim segítségével (Lőrincz Gergely, Kocsi Lajos, Stenszky Cecília) begépeltük az összes szöveget, majd másokkal (Gál Emese, Balogi Virág, Szőcs Géza, Gömöri György, Gyukics Gábor) lefordítottuk a Virginia Woolf által kiadott Adriatica and other poems kötetet.

Közben elég sok minden történt velem, sokszoros fordulatok és utazások után megváltozott életem, mialatt kiderült, hogy a gödöllői Nagy Sándor festőművész kilenc képet is festett Békássy soha meg nem valósuló kápolnájához (ezért hála Pirint Andreának). Vagy hogy létezik, ugyan csak nyomokban az egykor a bevonuló orosz hadsereg által elégetett csodálatos zsennyei könyvtárból némi töredék, melyet én a Láthatatlan könyvtárnak neveztem el (hála Prejczer Paulának). Vagy így került elő (Sumonyi Papp Zoltán és Görgey Gábor jóvoltából) a katonasírból kiásott Békássy-notesz. Miután az OSZK levéltára és a hadsereg levéltára is segített, végre megírtam a teljes Békássy-életrajzot, amely részben szakdolgozatom volt, s amelyet szűkebb pátriájában, a Vasi Szemlében közöltek először, s amelyre Nívó-díjat is kaptam. Közben igen rendes építész barátaim kifundálták az Aranymadár Alapítványt, amely támogatást tudott szerezni ennek a teljes munkának a kinyomtatására. A könyv elég sok oldal, ezért sajnos sok pénzbe kerül. Bár többször és több helyre pályáztam ezalatt a kutatás alatt ösztöndíjra, soha sem kaptam semmit a Nívó-díjon kívül. Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy a nyomozást azért tudtam ilyen nyugodtan, időt és energiát nem kímélve végezni, mert – barátaim és munkatársaim – az Irodalmi Jelennél mindvégig mögöttem voltak, segítettek.

Továbbá egykori professzorom, akinél végül magyar szakon szakdolgozatomat írtam, Szörényi László tanúr úr mindvégig támogatott kutatásomban. És még sokan, akiket most nem említhetek, s akiknek fontos volt, hogy a Békássy-ügy végre felszínre jöjjön, megjelenjen. El kell mondanom azt is, hogy több nagy könyvkiadónak felajánlottam a teljes anyagot, de választ sehonnan nem kaptam. Ezt is, mint kirúgásomat a komparatisztika szakról saját személyes varázsomnak tulajdonítom – nem Békássy Ferenc írásainak minőségéről volt tehát szó. Utólag jobbnak látom így, ahogy történt. A könyvet betördelni, kinyomtatni az Aranymadár Alapítvány és Takács Tamás barátom segített, terjeszteni az Irodalmi Jelen fogja, továbbá érkezett segítség más külsős cégektől, és a zsennyei illetőségű Cicelle Aranyháromszög társaságtól is. Mindezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy nagyon sokan és sokféleképpen segítettek a Békássy-ügy megoldásában. Köszönet nekik.

Most pedig itthon vagyok, és várok. Ez az a pont, amikor a nappaliban összegyűlnek a szereplők, és a nyomozó kifejti lépésről-lépésre mi történt, kiről mi minden derült ki, s ki volt a tettes. Ezek a legfeszültebb pillanatok. Várakozásom minden perce évezredekre nyúlik ki, olyan vagyok, mint egy mosolygós detektív egy különleges ügyének utolsó fejezete előtt.