Isteni-ördögi színjáték

Létezik a politikánál sokkal elemibb szintje hatalom és szabadság kérdésének. Ha a test kiszolgáltatottá válik, az élet egész minősége a tét. Boldogabb országokban a segítségnyújtás, a gyógyítás modern rítusaiban épp olyan tisztelet mutatkozik meg, mint az orvosokhoz való viszonyban. A magyar egészségügy olyan, mint a romlott lelkű ember lábvize: az a szenny is beleázott már régen, ami belül van. Az orvosok többségében a frusztráció, a fásultság és a felsőbbrendűség hármassága alakítja azt a sajátos modort, amiért az esetek többségében kellemetlen a velük való társalgás. Még ha csak egy náthával is fordul valaki hozzájuk. Ám ha az ember egyszer a sorshúzáson egy olyan batyut kap a hátára, amit egy életen át vihet, és e rá szabott terhével kényszerül rendre alámerülni a az egészségügyi intézmények bugyraiban, akkor számíthat rá, hogy nem sok segítőre akad.

Tisztelet a kivételnek. A kivétel, nevezzük itt most Fehér professzornak, egy budapesti egyetem klinikai tömbjében dolgozik. Az immunológiát választotta szakterületének, amely semmilyen szempontból nem nevezhető hálás diszciplínának. A látványos sikerek, mindent egycsapásra megoldó gyógykezelések helyett inkább az apró lépések sivataga ez, az ember sokszor az orráig sem lát. Sem visszafelé: hol veszett el minden biztos pont; sem előre: vajon merre tovább. Hosszút távú együttaraszolás ez – a beteg úgy van gyógyítójára utalva, mint Dante a maga vezetőjére a Pokol köreiben:

„azért bölcs és hív Ügyelőm előrébb
jött és vállát ajánlá, gyámolítva.
Miként a vak követi vezetőjét,
hogy el ne tévedjen vagy oly dologba
mi fájna vagy tán ölne, ne ütődjék.”

Fehér professzor egészen korán reggel szokott megérkezni a munkahelyére, amikor a takarítóbrigád is csak a kávéját kortyolja, és előkészíti azokat a papírokat, amelyekkel az aznap érkező betegeinek segít lerövidíteni a bürokráciából fakadó várakozási időket. S általában, minden lépésnél a könnyítésen töri a fejét, mint jó kísérő a nehezen járható terepen: a lelket is tartja a testben. Ahogy a költő biztatja rá bízott utasát, amikor az úgy érzi: végleg elfogyott a levegője.

„»Most össze kell magadat szedned újra! –
 szólt mesterem - mert ülve párnaszékben
nem nyerhetsz hírt, se dunna közt lapulva«”

Fehér professzor oktat is az egyetemen, melynek klinikáján a betegeit kezeli, de tanítványaihoz és betegihez való viszonya minőségében nincs alapvető különbség. A szakvizsgájukra készülőket nem egyszer ülteti le betegeivel együtt a szobájában, abból a célból, hogy közvetlenül tőlük hallják a beszámolóikat, tapasztalataikat. Azokat is, amelyek a tankönyvekben nem szerepelnek, mert nem is szerepelhetnek: egy-egy nem sematizálható élet fordulatai állnak a szimptómák mögött. A tanítványok tanulnak a páciensektől.

Sokat szokott töprengeni ezen a professzor egyik betege, aki már tizenéve ballag le és föl három-négyhetente azon a budai domboldalon, amelyik a klinikához vezet. Hálás is a sorsnak minden alkalommal, hogy Fehér professzor személyében egy kicsit könnyített azért a batyun, amit hurcolnia kell. Mi több, arra az abszurd elgondolásra jutott, hogy ha ez az egész dolog nem történik vele, akkor bizonyosan nem találkozik ezzel a fajta gyógyítói attitűddel, amelyről azt gondolta, Lénárd Sándorral kiveszett a földről. A Magyarországról bécsi és római kitérővel Brazíliában letelepedett orvos-író Lénárd talán azon utolsó humanista volt, akiben az ember és a természet ismerete nem különölt el: a zene, az irodalom, a latinos műveltség, a gyógyítás, a házépítés benne mind-mind annak a titoknak a sejtése, már-már tudása volt (ezt persze ő hárította volna), hogy mindez egy és ugyanaz.

Talán nem is volt véletlen, hogy amikor Fehér professzor e betege egyszer egy Lénárd-kötetet ajándékozott neki, ő felcsillanó szemmel köszönte meg; csakhogy a könyv megvan otthon, mondta mosolyogva, többnyire az éjjeliszekrényén tartja a mindennapos olvasmányok között.

Mint ahogy az sem lehetett véletlen – miképp egyszer beavatta e „műhelytitokba” betegét – hogy tanítványaival a szemináriumokon rendszeresen Dantét olvas: közösen beszélik meg az Isteni színjátékot, hogy fogalmuk lehessen a szenvedés természetéről. A professzor ugyanis valójában irgalmat gyakorol betegeivel, s hiába mondjuk ezt ma szemérmesen inkább empátiának,  a klasszikus keresztényi fogalom sokkal jobban kifejezi azt a kívánatos magatartást, amely nélkül a tudás könnyen rideg hatalmi eszközzé válik gyakorlója kezében.

A test épsége vagy nyomorúsága mögött a legtöbbször nincsen, legalábbis számunkra felismerhetően, érdem vagy vétek. A szenvedésben azonossá válunk, lehetünk  gazdagok vagy szegények, vezérelhettek jó avagy rossz motivációk, járhattunk az élet mázán, vagy a mélyére merülhettünk – a vágyott cél végül csak ugyanaz: enyhülést találni és valamiféle könyörületet nyerni.  Dante remekművében ez még tisztán isteni kegyelem, de a lényege máig nem változott: visszaadja az ember igazi szabadságát.

„S hallám, hogy hangok békéért imádnak
Isten Bárányához, s szelid kegyéért,
ki elveszi büneit e világnak.
Azért bölcs és hív Ügyelőm előrébb
jött és vállát ajánlá, gyámolítva.”