A jövő évezred marhái – Gárdonyi Géza mesél és nevettet

 

 

 

 

Olvasta a búvár, hogy a Szent Anna-tó mélyén tündérek laknak, akik becsalják az embert a vízbe és a lelkét befőttes üvegbe fogva, elteszik.

A búvár ellátta magát tőrrel, revolverrel és leereszkedett a vizikirály palotájába.

Ott ül az öreg nagyszakálú, zöld világosságban az üvegfalu terem közepén. Nagy magányos­ság. Az öreg éppen a délutáni álmát szunyókálja. A búvár belépésére fölemeli a fejét.

– Uram – mondja a búvár –, azt olvastam, hogy nálad emberi lelkek vannak elrakva.

És a szemét dörzsölte, mert nem szokta még meg a vízben való nézést.

– Vannak – feleli a király bólogatva – vannak. Nézz körül. E palota fala föl a mennyezetig emberi lelkek gyűjteménye.

A búváron végig libabőrözött a borzalom.

– Mért gyűjtötted őket? – kérdezte utálattal.

A király vállat von:

– Hogy világítsanak.

– Hogy világítsanak? – kiáltotta égnek borzadó hajjal a búvár.

– Hogy világítsanak! – felelte nyugodtan az öreg. – Semmi sem érdekesebb, mint az emberi lélek. Mikor a lélek már el van válva a testtől, az olyan, mint mikor a gyémánt elválik a sártól. Aztán hát én meg is válogattam...

A búvár idegesen kiáltott közbe:

– Mindenkit idezártál, aki csak a kezedbe juthatott!

– Oh nem. Sok nyomorult vékony frátert kidobtam innen. Itt előkelő társaság van, csupa gazdag lélek, csupa világító lélek.

– Királyok?

– Király nincs egy se. Itt csak olyan lelkek vannak, akik világítanak, mint a szentjánosbogár, akikkel beszélni érdemes. Amelyikre szükségem van, csak előveszem. Világít nekem és társa­log vele naphosszat. Ma egyikkel, holnap másikkal: néha eggyel két hétig is, néha kettővel egy napon. Sírok és nevetek velök, napokon át s amikor már elfáradok, szavuk zenéjében hajtom álomra a fejemet.

– Tehát ezért gyűjtöd.

– Ezért. Magányos ember vagyok, s az állatokban már nem igen gyönyörködöm.

– Tehát emberi lelkek kellenek – szólt a búvár a fogát csikorgatva.

És elővette a revolverét.

– Szabadon kell bocsátanod valamennyit!

– Nem értelek – felelte a vizikirály.

– Meg van írva, hogy ha ezeket a befőttesüvegeket fölfordítják, a lelkek kiszabadulnak. Azonnal bocsásd el őket, vagy meghalsz!

A király elmosolyodva felelte:

– Mit beszélsz te a befőttes-üvegekről. Lám, mennyire más itt a mese! Menj csak közelebb a falhoz fiam. Nem befőttes-üvegek azok, hanem könyvek.

 

 

 

 

 

 

A tudós házasodni készült, de megbetegedett.

– Én Uram, Teremtőm – mondta nyögdécselve –, miért zártad az embert ily érzékeny húsba? Ha más anyagból volnék, nem fájna semmim.

Elaludt és azt álmodta, hogy valami port adott neki egy lélek, s attól a teste érzéketlenné vált.

Fölkel és megyen örömmel a menyasszonyához. A menyasszonyka megöleli, megcsókolja, s így szól:

– Miért nézel rám ilyen furcsán?

– Oh – szól a tudós –, mintha kútágas ölelt volna meg, mintha kapufélfa csókolt volna meg engem.

– Még mindig beteg vagy – szólt a menyasszony. – Nesze itt a tokaji, itt a jó csirkepecsenye. Egyél, igyál.

A tudós evett egy falatot.

– Hogy ízlik, lelkem? – kérdezte a menyasszony.

– Akárcsak taplót ennék.

- Hát igyál. Ez meghozza az étvágyadat.

A tudós ivott.

– Hogy ízlik?

– Akárcsak homokot ittam volna.

A menyasszony ekkor a tudós kezére pillantott és fölsikoltott.

– Elvágtad a kezedet!

A tudós akkor vette észre, hogy a csirkecombhoz hozzáfaragta az egyik ujját.

Bekötötték és a kandallóhoz ültették. Itt nagy szomorúan szunyókált. Arra ébredt föl, hogy nagy a kiabálás körülötte.

Hát az történt, hogy alvás közben kinyújtotta a lábát, mégpedig bele a kandallóba. Elégett a lába tövig.

 

 

 

 

 

 

Egy téli napon összeültek a vakondokok és beszélgettek.

Arról beszélgettek főképpen, hogy mi lesz a halál után? Mert mióta föld van a világon bizo­nyos, hogy mindig voltak vakondokok is, de lám, még egy vakondok se mondhatta magáról, hogy: száz esztendős vagyok.

Egy öreg vakondok szól vele ekképpen:

– Hát az bizonyos, hogy meghalunk. És azt hiszem, hogy ha meghalunk, lelkünk új testbe költözik. Én azt hiszem, emberek leszünk, a mi új körünk lesz a mennyország.

– Mi az az ember? – kérdezték egyszerre mindnyájan a vakondokok.

– Nem tudom én se – felelte az öreg –, csak annyit hallottam, hogy a legtökéletesebb teremtés a világon. A földnek minden java az emberé.

A vakondok-nép áhítattal néz az öregre.

Az egyik fölkiáltott:

– Mily bölcs vagy, öreg! Mennyivel följebb tud emelkedni a te értelmed, mint a miénk!

Aztán fölvidámultak.

– Ejnye de jó lesz – szólt az egyik vakondok. – Ha ember leszek, aranyperecet csináltatok az orromra, ekeformát; oszt olyan hosszú lyukat fúrok, hogy az a szembántó cudar napfény soha el nem ér.

– Én meg vaslapátot csináltatok a lábamra – szólt a másik –, és akkora túrásokat csinálok, hogy az eget is elsötétíti.

– Én egyebet se teszek, ha a mennyországba jutok – szólt a harmadik –, csak belefekszem egy giliszta-halomba és reggeltől estig azt zabálom.

Az öreg újból megszólalt:

– Hátha emberkorunkban nem vájunk földet, nem túrunk halmokat és nem eszünk gilisztát? Hátha semmi se lesz úgy, mint ti gondoljátok?

A vakondok összedugták a fejüket és csöndesen suttogták:

– Vén szamár!

 

 

 

 

 

 

 

 

Jönni fog (mert jönni kell) egy jobb kor, a megregényezett jövő évezred, a midőn a marhák egészségi állapotára a kifejlett marhatenyésztés nagyobb gondot fog fordítani.

Akkorra a csordások akadémiájából művelt csordászok, marhászok, ökrészek, borjászok és tehenészek fognak előkerülni.

Ezek diplomás emberek lesznek. Cvikkert, cilindert és frakkot fognak viselni és így őrzik a jelenleg marháknak nevezett hasznos négylábú urakat és asszonyságokat.

A marhák istállói akkor a következő neveken lesznek ismeretesek:

Az ökrök szabadon fognak járni, mint most, azonban a bikák a tehenektől erkölcsi szempontból el lesznek különítve.

Minden lakosztály szalma helyett bársonykanapékkal lesz aljazva. A marhák még csecsemőkorukban megtanulják, hogy a lábaikat ezekre a kanapékra fölrakni nem illik.

A tehenek étkező jászola fölött velencei tükrök fognak állani és pedig nem azért, mintha a gazdának a szépnem iránt való gyöngéd figyelmét jeleznék, hanem azért, hogy a fejés nagyobb eredménnyel történjék. Fejés alatt t. i. ezeket a tükröket leleplezik s a tejelő jószág ismert hiúságánál fogva könnyebben leadja a tejet.

A fejés egyébiránt szintén udvariasabb módon fog történni. Most ugyanis úgy fejnek, hogy durva barbársággal megfogják hol az egyik, hol a másik bájnyúlványát a tehéni kebelnek, kihúzzák félméternyire is, mint a gumielásztikumot, s így erőszakolják ki azt az egészséges folyadékot, a melynek tej a neve. A finomérzésű állat fájdalommal veszi ezt tudomásul s néha minden türelmét elvesztve fölrúgja a fejődézsát a szénapadlásig.

A jövő században ez nem így lesz: mindenekelőtt megkérdik a borjúnöveldében a kiképzett tehéntől, hogy nincs-e kifogása a tejcsordítás ellen? Ha a tehén bőg és a fejét csóválja, akkor nem bántják, mert akkor tudvalevő lesz, hogy rossz hangulatban van és a teje egészségtelenné válik: de ha kedélyesen mosolyogva bólint a fejével, akkor kaucsukcsapokat alkalmaznak a tejtömlőjéhez és egy segédbojtárokból összeállított férfinégyes előadása mellett végzik az ú.n. eltejeltetést.

Mindez annyi gyöngédséggel és oly udvariassággal történik, a minő csak a jövő század fejlettebb ízlésű és finomabb érzésű nemzedékeitől várható.

A borjúnevelő-intézetben, mondanunk sem kell, kiváló gond lesz fordítva a különböző tantárgyak között a borjúnyelvre. Az intézet udvarán tágas hely lesz a borjútermészet ficánkolásaira, a mely szintén a műveltebb viszonyoknak megfelelőleg, szabályok szerint fog történni.

A ficánkolások ugyanis zenei ütemben fognak történni s akkorra már egészen új zeneirodalmi ág fog virágzani «Borjúkeringők» címen.

Hogy ez a tánc illemesen történjék, a borjúk farkára súlyt kötnek.

Mellőzve a többi osztályokat, szólunk még az ökörkörről.

Az ökröket a jövő században egész’ más célokra fogják használni, mint most. Akkor az ökrök a teheneket fogják őrizni és a borjúkat fogják nevelni.

Tekintve azt, hogy az úgynevezett ökörbőgés a kellő zenei művelés után szép baritonelőadásokban fog nyilatkozhatni, minden dalárda fog a saját céljaira kiképezni néhány kiváló hangú ökröt.

Az ilyen kiváló hangú ökrök minden évben országos bőgőversenyt tartanak s ilyenkor egy-kettő bekerül az operaházba is.

Egyébiránt az ökrök komolyságuknál fogva különösen alkalmasak lesznek a marhaifjúság nevelésére és a közerkölcsiség előmozdítására.

Már, hogy akkor több ökör lesz-e a világon, mint most van, azt voltaképen senki sem tudhatja előre, de tekintve azt, hogy a civilizáció történelmében az ökrök mindig szerepeltek, nincs okunk kételkedni azon, hogy amíg a civilizáció emelkedik, addig az ökrök is szaporodnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, nem bizonyos, hogy volt, az sem bizonyos, hogy nem volt, de az bizonyos, hogy még az Óperenciás tengeren is túl volt…

Én ugyan azt sem tudom, hol volt az Óperenciás tenger, sőt a mappacsinálók sem tudják, de a kik szeretik a meséket, azok már kétségen kívül ismerik ezt a tengert, a melyet bizonyosan valami h... német födözött föl, s titokban is tartotta örökre, hogy hol fekszik.

A geográfiára kétségen kívül sajnálatos ennek a tengernek a titokban maradása, de a mesekomponálókra nézve nagyon is örvendetes, mert senki sem járhat utána, hogy igaz-e, a mit elbeszéltek.

Tehát, hogy a mesémet folytassam:

Ezen a nagyszerű Óperenciás tengeren túl volt egy aranyerdő, ebben az aranyerdőben egy ezüstkastély, ebben az ezüstkastélyban egy tündérszépségű királyleány.

Ha már most az Óperenciás tengeren is volna zónatarifa, kétségen kívül rögtön utaznátok álmos hallgatóim, hogy nehány méter fát szállítsatok haza abból az aranyerdőből és legalább egy küszöböt elemeljetek az ezüstkastélyból; dehát mit tehetek én arról, hogy az Óperenciás tengeren Baross Gábor nem uralkodik!

Persze, így a tündérszépségű királyleány iránt nagyobb lesz a figyelem.

A mesecsináló nem is foglalkozik Jutkával, Böskével, hanem mindig csak királykisasszonyokkal, a kik, mintha mind egy anya szülte volna, mind tündérszépségűek.

Ez a tündérszépségű királykisasszony lakott ott az aranyerdő közepén levő ezüstkastélyban.

Hogy miért lakott ott a tündérszép királykisasszony, azt is elmondom.

Hát bizony nem a maga jószántából: egy sárkány vitte oda.

Abban az időben nagyban grasszáltak a sárkányok; minden városnak megvolt a saját külön hétfejű sárkánya, a mely rettenetesen ordított, rúgott, kapált és évenkint néhány szűz leányt megevett.

Az én sárkányom azonban minden sárkányokat fölülmúlt: igazi telivér sárkány volt, oldalági rokonságban állt a híres Behemothtal, azonban a sárkánypasszusa elveszett és így a tulajdonképpeni származásáról mit sem tudok.

Csupán egy hű kabinet-fénykép után írhatom le ezt a szörnyű fenevadat.

E szerint ez is hétfejű volt. Minden fején tüzes tarajt viselt és monoklit, de borotválkozni nem borotválkozott, mert nem akadt olyan borbély, a ki meg merte volna borotválni. A lábai tele voltak köszörült nagy körmökkel, a háta közepén pedig árbócszerűen fölálló hegyes sörték voltak. A szeme akkora volt, mint egy tésztástál, a nyakát olyan hosszúra föl tudta nyújtani, hogy esténkint nyalogathatta a gönczölszekér kerekéről az olajat s a fiastyúk egy-egy csirkéjét elkaphatta.

Nagyon természetes, hogy egy ilyen kolosszális barom nem volt képes becsületesen megélni: legelni méltóságán alulinak tartotta, pecsenyéhez pedig nem juthatott mindig, mert minden jóravaló ember féltette tőle a veséjét, velőjét.

De nem hiába volt ám hét feje az én sárkányomnak, ki is eszelte nagy furfanggal, hogyan juthasson ő fáradság nélkül emberpecsenyéhez; belopódzott ugyanis egy király udvarába, kiemelte a királykisasszonyt az ágyából és elvitte abba a bizonyos aranyerdőbe, ezüstkastélyba, a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

A király persze nagyon megijedt, mikor meghallotta, hogy a leánya eltűnt; azonnal elküldötte az inasát a rendőrségre, a mely rögtön intézkedett, hogy a lapok napi újdonságok között hozzák a következő sorokat:

 

Közhírül adatik, hogy ő felsége 77-ik Torontárius király kárára egy leányt elloptak, minek okáért elrendeltetett ennek országos körözése.

• Neve: Lybamilla;
• születéshelye: Pinkócz;
• kora: 17 éves és 6 napos;
• vallása: délnyugati g. kath.;
• állapota: nős;
• foglalkozása: királykisasszony;
• nagysága: 160 cm.;
• testalkata: takaros;
• arcza: gö-gö-gö-gö-gömbölyű;
• arczszine: mikor puderos, fehér, mikor nem puderos, akkor rózsaszinü;
• haja: szőke, föl van sütve;
• szemei: hamisak;
• orra: divatos;
• bajusza: nincs;
• ajkai: csókratermettek;
• beszél: virágnyelven, legyezőnyelven, zsebkendőnyelven és bélyegnyelven;
• ruházata: egy fehér úszónadrág, ibolyaszínű harisnya és ribizliszínű harisnyakötő.
• Különös ismertető-jele: mikor hátat fordít, arcát nem lehet látni.

Nevezett személyre ezen körözőlevél kiadatván, fölhívatnak az ország összes rendőrhatóságai, hogy területeiken nyomozzák, s föltalálás esetén hazaszállítsák.

Kelt Pinkóczon. Krisztus előtt 10 ezer esztendővel, Szent Genovéva napján, éjjel 12 órakor.

 

A főkapitány fürdőnlétében:
Báró Kendermagvölgyhasadéki Kendermagvölgyhasadékky Pukk,
kir. rendőr-középkapitány, mint h. főkapitány.

 

Daczára annak, hogy ez a körözés minden lapban megjelent, s hogy a rendőrök tömérdek szőke kofát és egyéb hölgyeket összefogdostak a királykisasszony helyett, úgy eltünt ez, mintha csak a föld nyelte volna el.

Végre félév mulva a Hölgyek Lapjának rózsaszínű borítékja vezette nyomra a keresőket.

A borítékon ugyanis a következő szellemes kérdések jelentek meg a «Társalgó» rovatnak «Kérdések» című csoportjában:

Ki tudna nekem fölvilágosítást adni a következő kérdésekre:

1. Illik-e egy hölgynek piros pecsétet használni levélre?

2. Ki írta a «Boci-boci tarka» kezdetű dalt és hogyan van ez a dal tovább?

3. Tojnak-e a kappanok, és ha tojnak, miért tojnak titkon?

4. Miről tudhatja meg egy hölgy azt, hogy migrainje van?

5. Miként lehet a baracklekvárt megóvni a penésztől, és Beethoven írta-e a «Nyomorultak» című regényt?

6. Kell-e pirulni a szűz leánynak, ha egyedül van?

 

Mikor ezt a néhány sort elolvasta a király, akkorát ugrott örömében, hogy a koronája csücske letörött a mestergerendában.

Azonnal elküldöttek a Hölgyek Lapja szerkesztőségébe és ott, miután 19 papírkosárnak a tartalmát vasvillával széthányták, rá is akadtak arra a borítékra, a melyen rajta volt a keresett postabélyeg.

 

 

 

Ebből azután megtudták, hogy sárkány ragadta el a királykisasszonyt és hogy a sárkányvár az országon kívül, az Óperenciás tengeren túl van.

A király gyászruhát szabatott magának és újra beletétette a lapokba a leánya személyleirását és azt is hozzácsatolta a közleményhez, hogy azé lesz a tündérszép Lybamilla, a ki haza birja hozni.

Persze, nagy lett a riadalom az ország vitézei között. Különféle ifjak: katholikus ifjak, pereces ifjak, jogász ifjak, kefekötő ifjak és minden rendű-rangú ifjak siettek az Óperenciás tengerre. Tutajok, ladikok, szandolinok, bárkák, úszóhólyagok és más egyéb vízi tárgyak segélyével igyekeztek áthatolni a tengeren s fölkeresni a sárkányvárat.

Természetesen a sárkánynak éppen csak ez kellett, hogy ne ő neki kelljen az emberek után járni, hanem ezek menjenek őhozzá.

A csalétek a királykisasszony volt.

Ettől a naptól fogva a sárkány úgy nyeldeste az ifjúságot, mint a ludak a cserebogarakat.

Megette őket bugyogóstul, frakkostul, legföljebb azt köpte vissza, a melyik olyan sovány volt, mint én.

A tündérszép királykisasszony egyedül bolyongott ezalatt a kastélyban; néha strimpfliket stoppolt, néha szonátákat játszott, néha pedig a Hölgyek Lapját olvasta és lekvárt főzött, mint ezt a kérdéseiből már előbb is kivehettük.

Sok vitéz és deli ifjú elvérzett ezen idő alatt a kapu előtt.

Hiába próbálták a sárkányt karddal megölni, megette a lovagokat kardostul, sarkantyústul, lovastul együtt; hiába próbálták Ucháciussal lelőni: azt hitte svájci labdacsokat lődöznek feléje s lenyeldeste az ágyúgolyókat is; hiába raktak alá dinamitokat: egyet ugrott s csak ennyit szólt a robbantásra:

– Ejnye teremtette!

Elgondolhatja akárki is, hogy az összes ifjúság kétségbe volt már esve, s utolsó kísérletül fogadta el egy zenetanárnak azt az ajánlatát, hogy próbáljanak kiváló műkedvelők egy hangversenyt adni a sárkánynak. Talán így megjuhodik és el engedi vinni a tündérszép királykisasszonyt.

Tömérdek műkedvelő ajánlotta föl erre a tehetségét: üsttel, dobbal, citerával, hegedűvel, gitárral, dudával, cimbalommal, furulyával, zongorával és okarinával rohantak mind a zenetanárhoz, hogy szerepeljenek a hangversenyen, de a zenetanár csak 24-et fogadott el közülök; ezek között volt egy kisbőgőművész, egy nagybőgőművész, egy dorombművész, egy pikulaművész, két baritonista, egy tenorista és egy szóló-bassista. A többiek hegedűn és zongorán játszottak.

Mielőtt azonban elindultak volna, illendőség szerint egy nagy programmot nyomattak és elküldték azt a sárkánynak.

A sárkány meg volt hatva. Különösen meghatotta pedig az a figyelem, hogy a helyárakról szó sem volt a programmon, s így nem kellett neki átrepülni az Óperenciást, hogy zálogba tegye az ezüstkastélynak valamelyik kilincsét.

A hangversenyzők megérkeztek hozzá és kört foglaltak előtte.

Legelőször a dorombművész játszotta el a «Tévedt nő» nyitányát.

A sárkány nyugodtan hallgatta, mert valószínűleg semmit sem hallott belőle.

Azután egy hegedűművész játszott Paganinitől valami ábrándot.

A sárkány nyugtalankodni kezdett.

Következett egy duett nagybőgőre és okarinára: előadták Wagner Lohengrinjét.

A sárkány az egyik fülét betapasztotta sárral.

Azután egy vonónégyes játszott Bachtól.

A sárkány kijelentette, hogy nem hallgatja végig.

Ebből aztán már látszik, milyen nagy barom volt: nem tudta, hogy a műkedvelő hangversenyt muszáj meghallgatni.

A vonónégyes olyan hosszan muzsikált, hogy a többi műkedvelők sem birták bevárni a végét; kiki a maga szerszámán hozzálátott a kontrához, primhez, szekundhoz és basszushoz és forte-fortissime egyik előbb, másik hátrább egy taktussal, húzták a szonátákat.

A sárkány ordított.

A műkedvelők nem hallgattak.

A sárkány ugrált dühében és a fogait csattogtatta.

A műkedvelők helyükön maradtak és bőszülten játszottak.

A sárkány közéjük ugrott és szétvágta őket a farkával.

A műkedvelők széthemperedtek a gyöpön és fekve játszottak tovább.

A sárkány őrülten forgott, ordított ekkor; a földet hányta, kávéházi habot fujt és rakétákat eregetett az orrából, végre neki ugrott a bandának és enni kezdte őket.

A műkedvelőket még ez sem zavarta meg: tovább játszottak a szájában, a pikulás benn a sárkány gyomrában pikulázta a primet, a cimbalmos a sárkány hátán cimbalmozott, a violinista a szájában hegedült, a nagybőgős félig lenyelve, félig kihajolva a sárkány szájából húzta a bassust.

Végre a sárkány egy óriási, föllegeket érő ugrással beleöngyilkolta magát az Operenciás tengerbe.

A műkedvelők közül néhány életben maradt. Ezek őrülten húzták még azután is.

Csupán egy süket kisbőgőművésznek jutott eszébe, hogy kivezesse a királykisasszonyt a kastélyból és haza vigye.

A király neki adta az országát és tündérszép leányát, a műkedvelő kisbőgős pedig nászajándékul lemondott a kisbőgőn való művészkedésről.

Az életben maradt műkedvelőket az «Fátum» nevű teherhajón hazaszállították, de a józan észt soha sem tudták nekik visszaadni. Még most is élnek, ha meg nem haltak és hangversenyeznek veszettül.