A vesszőtől a párbeszédig

Esterházy Péter író, illetve Mészáros Sándor, a Szépírók Társaságának elnöke, irodalomtörténész, szerkesztő és a házigazda, Murányi Sándor Olivér író részvételével folyt le Székelyudvarhelyen, a G. kávéházban az Át-jár-hatás című kerekasztal-beszélgetés, amelyet a Palló Imre Művészeti Líceum hegedű szakos diákjai Mozart-darabokkal foglaltak keretbe.

A vesszőtől a párbeszédig

Esterházy Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat  című könyvének megjelenése alkalmából járt Székelyudvarhelyen. Mészáros Sándor remek felvetései révén képet alkothattunk a posztmodern irodalmat képviselő író műveivel kapcsolatos kérdésekről és a lehetséges válaszokról. Természetesen magától az írótól. Szokványos beszámoló helyett ezért inkább azokból a gondolatokból idézünk, amelyeket Esterházy Péter megosztott hallgatóságával.

                                                                                     Barabás Blanka

Kommunizmus, halott mondatok

Ugyan nem volt könnyebb a diktatúrában írni, nem volt szabadság, de voltak szabadságok, az erkölcsi helyzet pedig pontos volt. Az emberrel szemben a hatalom állt, mint gonoszság. Kéz a kézben voltunk az olvasóval, szolidárisak egymáshoz, s velünk szemben állt a gonosz hatalom. Tiszta, de nem irodalmi helyzet – az irodalom értelemszerűen a szabadságot, mint utolsó mentsvárat jelentette. Az irodalomnak megvan az a lehetősége, hogy akkor is tud beszélni szabadon, mikor nem lehet beszélni szabadon. Pontosan tud hallgatni valamiről, konkrétan valamiről. Ennek van veszélye, mert kialakul egy metaforikus nyelv, mikor a sorok közt olvasunk. A nyolcvanas években, vagy kicsit előbb, az embereknek elege lett az utalásos beszédből. Példa: ha török kori regényről volt szó, mindenki tudta, hogy a ruszkikat értjük rajta. Javasoltam akkor, hogy fordítsuk meg, olyan regényt kell írni, amiben oroszokról van szó, de sunyi utalások vannak II. Szulejmánra. Bizonyos mondatok azért voltak leírva, mert nem lehetett leírni, tiltott volt, és nem azért, mert az irodalom, vagy a szöveg, vagy az Úristen úgy akarta. Ha valami csak azért létezik, hogy opponáljon valamivel, a világi hatalommal, akkor a hatalomnak függvénye lesz, akkor is, ha éppen nemet mond rá. Az irodalom pedig nem igenekből és nemekből áll, hanem talánokból. Nyilván kérdés, van-e más lehetősége? Időnként nincsen. Hát akkor, ez van. Mikor megszűnik ez a hatalom, akkor minden olyan mondat, amely legitimitását abból nyerte, hogy ezt a hatalmat opponálja, meghal. Regényeink kilencven előtt tele vannak halott mondatokkal, gyakorlatilag halott könyvek vannak. Az irodalomnak szembe kell nézni azzal, hogy az elhallgatás nem működik. Kiderült, szabadságunk nemcsak a politikai szabadságból adódik, ettől nem leszünk boldogok, holott előtte azt hittük, hogy politikai szabadságunkkal boldogságot veszünk.

Nyolcvanas évek – zéró önirónia

A magyar irodalom erős hagyománya a komolyság hagyománya, és ez szép, mert tulajdonképpen valóságosan komolynak lenni nem egyszerű. De többfajta hagyomány van, és ez nem valamilyen szép tárgy, amit időnként megnézünk, és úgy tekintünk rá, mintha ez lenne az összetartó erő. A hagyomány munka, dolgozás. Nem olyasmi, amiből ki lehetne lépni, ebbe az ember beleszületik, s kezd vele valamit, ha tud. Például a móriczi hagyomány folytatása, komolyan vétele az lenne, ha megnéznénk, mit tenne ma Móricz, hogy írna, hogy rúgná szét a lehetőségeket, mibe menne bele. Vagy Ady mondjuk a korai Téreyvel rappelne, vagy laptoppal mászkálna... a nők után.

Örülni!

A Termelési-regényt 26 évesen írtam, a legutolsót 62 évesen, hogy bölcsebb lennék, nem lehet ezzel engem vádolni. A korral az ember mást lát, mást remél, mást tud. Ennek a regénynek az első és utolsó szava az, hogy örülni! Fölszólítás, imperatívusz. Programként nem lehet örülni – kicsit debilen lehet mosolyogni. Ez a fölszólítás a hiányból van, valamit a világról mond. Kafka jut eszembe, azt mondja, örömöt kikaparni, valahogy a másikból, nem mondja, hogy a kéjt, de hogy ezekért mind meg kell küzdeni.

Jobb lenni, mint nem lenni. A nemlét drámai, tragikusabb a létnél. Olyan is, hogy ki miről tud írni. Ha nézem a Nádast, Kertészt, azt mondom, drámában jobbak. A lét szakadékairól Kertész többet tud talán néhányunknál. Kertésszel van egy ilyen közös könyvünk, az Egy történet című, ott látszik, hogy mi az, amit egyik író, mi az, amit a másik író tud. Az irodalom közös vállalkozás, mindig együtt vagyunk. Például, aki itt él, az mást tud. Szoktuk mondani, hogy a magyar, az kis nyelv – ez azt jelenti, hogy ha az ember 200 kilométert megy, akkor idegenben van, kiszáll a vonatból, s nem ért egy szót se, de ez egy orosszal nem fordul elő. Nekünk ez más viszonyt jelent a világban. Bárhova menjünk mi, magyarok, és ebből a szempontból szép, egységes nemzet vagyunk, sokat tudunk az idegenségről. Ez adomány, ez fantasztikus dolog, mert olyat tudunk a világról, amit a nagy népek kultúrája nem. Lehet ezen sápítozni, de ennek van haszna, vagy lehet ez áldás is, szerencse, hogy megtudtunk magunkról, az emberről valamit. Ezzel kell valamit kezdeni. Mondják, hogy pechesek vagyunk, frusztráltak, de nem ez a kérdés, hanem hogy mit kezdünk ezzel. Egy művész, egy író ebből dolgozik. Föl lehet építeni ebből valamit, mint Ady, aki sértődős, riszálós izé volt, de alig tudunk a nyomába érni. Magánemberként lehet hülyének lenni, de papíron nem lehet. Szóval ott is ...

Moralizálás, önsajnálat – és 89 után?

A diktatúrának az a nagy haszna, hogy nincs benne felelősség. Ha az ember így szocializálódik, s a helyzet megváltozik, akkor az történik, hogy ha valamit megcsinálok, megvan, ha nem, nem. Kicsit még szidhatom a komcsikat, de utána csak saját magamat. Ez nehéz, bele kell szokni, vagy ilyesmi, de tulajdonképpen a szabadság nehéz.

Egyszerű-e az egyszerű?

Parodizálom is, és komolyan is veszem, hogy írjak egyszerű történetet, de nincs definiálva, mit jelent az egyszerű. Szép dolog, ha ezt valaki tudja. Ezt irigyeljük Móricztól, a 19. század regényeitől. A cím is, a könyv is mutatja, hogy nem lesz ez egyszerű, mert valóban úgy van, hogy amit én írni szoktam, az többnyire nem egyszerű – ha egyszerű, az nem történet, ha történet, akkor nem száz oldal. A címben csak a vessző a tuti, arra lehet támaszkodni. Nem csak paródiának gondoltam, hanem teszek ez ügyben erőfeszítéseket, a könyvben látszanak az erőfeszítések, és látszanak a csőd pontos helyei.

Mindent a dialógusért

(Murányihoz)

Én az olvasót sosem akarom dolgoztatni, az a fixa ideám, hogy az olvasó szereti, élvezi, amit olvas. Hogy nehéz lenne, köztünk szólva, sosem hiszem el. A Termelési-regény írja önmagát, itt pedig a regény, amint olvassa önmagát, ez most történik. A fordításban nincs ez a jelenidejűség, ez kényes pontja a fordításoknak. Nincs didaktikus szándékom, csak jót akarok az olvasónak, azt viszont lehet mondani, hogy nem törődöm vele, de az olvasó és könyvem közti párbeszédet komolyan veszem. A dialógusért megteszek mindent, avval vagyok udvarias, hogy pontosan figyelem a szövegem kívánságait. Hogy a dialógus létrejön-e, az szerencse kérdése.

Nevezzük nevén!

A magyar irodalmi hagyományok erősek a szemérmességben. A komolyság, ismét, nagy érték, a szemérmesség is az, és ennek semmi köze nincs a keresztény, új hazudozáshoz. Szemérmesnek lenni fantasztikus hagyomány. Van hátránya is. A magyar regények nem mondtak semmit a testről. Ha nézzük a klasszikus regényeinket, a szereplők testetlenek, van fejük, nyakuk és lábuk, meg közte sok értékes gondolat. Az olvasó viszont tudja, hogy nem így van. Az írás szempontjából ez problematikus. A nevén nevezés, ha akarjuk, fölrúgja, fölrobbantja a szöveget, de ha nem robbantani akarunk, csak szóvá tenni a dolgokat, és menni tovább, akkor ez problematikus lesz ott, ahol nincsen erre hagyomány. Evvel számolni kell, mindennel számolni kell. Ha az ember leír egy mondatot, akkor kell tudni, mit írt Pázmány Péter, mert amit leírok, az a Pázmány mondata és a te mondatod között helyezkedik el. Ha a hagyományunk olyan, amilyen, akkor olyan – ehhez képest fogjuk hallani a mondatot. Ha az ember tele van ezekre vonatkozó hazugságokkal, akkor kialakul egy ellenkezés, ami borít. Hogy a világ egyensúlyba kerüljön, olykor négybetűs szavakat mondok, de különbséget tennék a káromkodás és a csúnya beszéd közt, leírtam káromkodást, mert kellett oda, de fölolvasásnál nem olvastam föl.

A gazdasági cenzúra

A pénz mindent befolyásol, az irodalomban is. Nehezen tudunk lassan különbséget tenni a sikeres és jó között. Azt tudjuk mondani, hogy sikeres, de nem jó. Keveset tudunk azonban olyat mondani, amit jónak tartunk, és sikeres is. A magyar nyelvű irodalomban, mint az angolszászban is, látszik a pénz felé való fordulás, vagy, hogy ez fontos dolog. A magyar irodalom külföldi elismertsége az utóbbi 20 év jelensége. A komoly hozzáállás saját dolgainkhoz, nem önmagunk felpuffasztott tudomásulvétele meglátszik a regényeinken, és nyugati kultúrtérben erősen kezdenek sugározni. Kulturális hivatkozásainkat, az utalásokat nem értik, de valami más kezd ott működni. Egy könyv igazi arca az, amit a fordítások is hozzáadnak, a sok arcból lesz a valódi. Egy jó könyv viszont soha nem megismerhető.