A hónap költője – Fölmutatok, nem oktatok – Távoli beszélgetés Fodor Ákossal
FODOR ÁKOS
Budapest, 1945. május 17.
Költő, műfordító
Legújabb kötetei:
Még: mindig, versek, Fabyen Kiadó, 2006
Pontok, válogatott versek, Napkút Kiadó, 2008
Gonghangok, versek, Fekete Sas Kiadó, 2009
Gongklänge. Miniaturen. Wieser Verlag, Klagenfurt, 2010
Képtelenkönyv, versek Rózsa Edit képeivel, Móra Kiadó, 1986 , 2010
Kis téli-zene, versek, Fekete Sas Kiadó, 2013
FÖLMUTATOK, NEM OKTATOK
Távoli beszélgetés Fodor Ákossal
Az életrajzodról keveset tudni. Csak néhány adat nyilvános, és a ritka interjúkban is elhárítod az arra utaló kérdéseket. Már a Kettőspont borítóján leszögezed: a hivatást „jobbnak látom gyakorolni, mint értelmezni.” Mindez összefügg-e azzal, hogy továbbtanulni a Zeneművészeti Főiskolára mentél a bölcsészkar helyett?
Az alkotói életrajz szerintem semmire sem mentség, sem magyarázat, legföljebb érdektelen, vagy szánalmas magyarázkodás. Sosem éreztem úgy, hogy bármelyikre is rászorulnék. Amit életemből fontosnak találok, azt megírom – már amikor és amennyire sikerül. „Élettörténetem” tulajdonképpen nincs is, vagy alig van. „Születtem Magyarországon, a huszadik század közepetájt, Szálasi és Rákosi között: 1945. májusában. 3 és ½ éves koromtól olvasok és írok, 6 éves koromban kezdtem zongorázni. Első teljes szerelmemet 16 éves koromtól élhettem meg. Biológiai családomat, amint csak tehettem, »elbocsátottam«; Választott Családom viszont akár népesnek is mondható. A többi: mintegy 3 évtizednyi munkahelyi praxis; lektor-szerkesztői, műfordítói stb.” – Ennyi. Óhatatlanul komi-tragikusnak érzem, ha épp egy író kezd el önéletéről fecserészni, hiszen lényegében két lehetőség áll előtte: vagy azt mondja el fölhígítva, aminek lényegét már megírta, vagy azt, amit megírnia nem sikerült…
Ez a rejtőző karakter nem gyakori a magyar irodalomban – amelyhez amúgy is kevés szállal kapcsolódsz. Nem, vagy csak ritkán idézel, nem illeszkedsz irodalmi folyamatokba, az ismert költői szerepeket nem vállalod. Úgy érzem, mintha hangszer volnál, melyet egy láthatatlan játékos szólaltat meg. Tudod-e, ki ez a Mester?
Nem „rejtőzöm”. Egyszerűen nevetségesnek és kontraproduktívnak tartom, ha a festő a képe és annak Lehetséges Nézői közé áll és hadonászik. – Más közelítésben: Hamlet ne menjen a szünetben a nézőtérre, vicceket mesélni! Varázs-törés. – Találónak találom, amit mondasz: valóban hangszer-szerűnek érzem magamat és működésemet; olyannak persze, amelynek magának kell gondoskodnia arról, hogy jól-hangolt (wohltempeiert) módon, tisztán és ne Játékosának szándékától eltérően szóljon. – Játékosomat/Játékosaimat megnevezni nem tudom.
E magatartás – ha nem is legfontosabb – „első mozgatója” a lemondás, pontosabban: a leválás. Minden körülmény elhárítása, ami megzavarja a csöndet. A hang, a hangzás a csöndből növekszik dallammá – és oda is ível vissza. Ekként tehát: a költészet nem a megszólítás művészete, hanem a megszólalás misztériuma?
Igen. – A megszólalást és a megszólítást azonban nem választanám külön, hiszen egymásért vannak.
A magyar líra nagyon szereti a metaforát. Ragaszkodik a képpé tömörített hasonlathoz, melyet az olvasó kibonthat, magára vonatkoztathat, benne feloldódhat. Te ezt a hagyományt sem követed. Nem felmutatsz képeket, kimutatsz összefüggéseket, sugallsz jelentéseket, hanem mintha csak rátalálnál valamire, ami a Mindenségben nélküled is ott van, akár a kavics, a fűszál – vagy egy madár röpte, a teremtés harmóniája. Mi késztet erre? A Távol-Kelet hívása? Vagy éppenséggel a korai középkoré?
Sem-sem. Egyik „egzotikum” sem vonz különösebben, s épp csak meg-megérintjük egymást, mint eszköz és használója. Az élvezhető pontosságra törekszem; magakellető szépelgések (ill. „csúnyolgások”) helyett.
Jellegzetes műformád a haiku. Már az első kötetedben is gyakori, noha ott még a műfajt nem nevesítetted (Tandori is „villanásnyi verseket” említ). De a japán tájszimbolika helyét már a kezdetektől az emberi léthelyzetek megragadása tölti ki. Az erkölcsi, közéleti, vallási parancs, tiltás, vagy akár figyelmeztetés azonban nem jellemzi őket (noha a hasonlóképpen tömörítő európai műfajokat ez élteti). Bölcsesség tanítás nélkül? Tanítás korlátozás nélkül?
Igen. Fölmutatok, nem oktatok. Kínálok, nem unszolok. – A Mű, szerintem: szabadon választható, ugyanígy elutasítható viszony Alkotó és Befogadó között.
Irónia, humor, groteszk, „fanyar látszatparadoxonok” (Tandori) telítik a verseidet. A játék a szemlélődés része, sajátja, vagy már beavatkozás a felfedezésbe – az értelmezés kényszerének jelzése?
A JÁTÉK az egyetlen Igazán Komoly Dolog számomra. A győzelem-éhes „játszmáktól”, a bármilyen pátoszba panírozott harci hercehurcáktól (és az ezekkel szervesen együtt-termő „indulat- és panaszkultúrától” legenyhébben szólva is: idegenkedem.
Az a „képzeletbeli Shakespeare-színmű”, amelynek részleteit már olvashattuk, egy készülő kötetre utal? A korábbi ciklusok (madrigálok, színművekhez írt dalszövegek és mások) és a könyvek kompozíció-szerkesztése azt sugallja, hogy a rendszerteremtő szándék legalább is nem hiányzik belőled…
Az Eleven Rendet szeretem és keresem; a rendszereket életszerűtlennek, sőt: életellenesnek tartom. Nincsenek előregyártott koncepcióim. Mindenkor engedem, sőt igénylem, hogy:
„Vers-Lelkecske, dönts:
milyen testbe bújnál s az
milyen ruhába?”
Mányoki Endre
Az oldalhoz Kabai Márton videóversét társítottuk Fodor Ákos Xéniák (1) című művéből.
