8 égtáj/ Átiratok – Molnár Lamos Krisztina: Galambszürke kosztüm / Deák Csillag: A kék kosztüm

ÁTIRATOK (3.)

Molnár Lamos Krisztina - Deák Csillag

MOLNÁR LAMOS KRISZTINA

GALAMBSZÜRKE KOSZTÜM

Felülne az ágyon. Keze a kapaszkodót keresi, vastag kötél, közötte keresztben kisebb rudak, olyan, mint egy létra. Rendszerint az ágy végére van erősítve, a paplanra szokták fektetni, hogy elérje, azzal húzza fel magát, fektéből ülő helyzetbe, de most már nincs ott. Nyitott tenyerével végigsimít a combján, a lábait felhúzta térdben, a takaró alatt olyan, mint a hegy. Két hegy van. A másik a hasa. Ezen elmosolyodik. Térkép e táj. Domborzati. Viszket az orra, a bal orrlyuka, a cső, amit szondának neveznek, már hat hete benne van az orrában, lenyomták egész a gyomráig, ott az egyik vége, a másik vége meg egy műanyag zacskóban. Az átlátszó csövet a közepén vékony gézszalaggal rögzítették, átvezet az arcán, és a füle mögött, ott van hátrakötve, ott is viszket, de nem szabad piszkálni, tudja, nem nyúl hozzá. A szonda, a gyomra és a zacskó együtt zárt rendszert képez.  Sajnos mégis büdös. Csatornabűz. Felül az ágyon, legalább képzeletben. Inna. A cső a garatban halad hátra, lefelé, mégsem akadályozza az ivásban, nyugodtan tudna nyelni tőle, de nem lehet. Megengedik az egy korty hideg vizet, az orvos is megengedte, de nem lehet, nincs értelme, már kitapasztalta az elmúlt hetek alatt. Egy korty, két másodperc, és már hány is, nem éri meg. Az éjjeliszekrényhez nyúl, maga felé húzza, az asztallapon ott a bögre, benne spatula, rajta vatta, vizes citromos lében ázik, azzal nedvesíti meg a száját. A hányinger így is elkerülhetetlen, de legalább nem öklendezik. Bejön a nővér, segít. Mandarin kifacsart levét csepegteti a szájára. Kérdezi finom-e. Mint a római egyes, olyan, mondja neki, de a nővér nem érti. Tegeződnek. Mit nem értesz ezen, kérdezi tőle. Tudod, hogy a római egyes milyen, nem? Egyenes, feleli a nővér, és ő látja, hogy tényleg nem érti. Persze neki könnyű, ő könyvelő volt, neki mindent a számok fejeznek ki, régóta tudja. Hát majd most elmagyarázza. Kezével, mutatóujjával egy függőleges és két vízszintes vonalat rajzol a levegőbe. Alá és fölé. Látod? Így. A római egyes szép. A számok közül a legszebb. A nővér elmegy, furcsán csillog a szeme, miközben azt mondja, majd nemsokára visszajön. Mostanában mindenki sír. Álmában az anyját is sírni látta, az anyja hangosan zokogott, pedig már évek óta halott, most mégis élt, nagyon is, és befelé hívta őt a házba, hogy feküdjön mellé. Hangosan sírt, de csak azért, hogy mennyire sajnálja őt, amiért ennyit kell szenvednie. És mondta neki, hogy várja. A barátnője is sírt, a Kati, amikor tegnap itt volt, hozott neki rózsát, cserépben, leült a székre, elhozta a temetéssel kapcsolatos papírokat a paptól, meg a végrendeletet a közjegyzőtől, amit neki már csak alá kellett írnia, és miközben a táskájában a tollért kotorászott sírni kezdett. Szerette volna, ha mielőbb abbahagyja. Végül is semmi rossz nem történik, mondta neki. Már minden ki van fizetve. Szép lesz a temetés, Dunakeszin a görög katolikus templomban lesz, odalent a pincében, az urnacsarnokban, most épül, ott fog heverészni, por alakban.  Kati azt mondta, ne legyen már ilyen morbid. Sosem volt az, de mégis mit kellene tennie? Álmában a férjét is látta, szürke öltönyben volt, Sándor is meghalt már több mint tíz éve, még azelőtt, hogy nyugdíjba ment volna, most olyan csinos volt, messzebb állt, egy vasúti töltés túloldalán onnan integetett, és mondta, hogy várja őt. Nem is volt a Sándornak soha szürke öltönye, valaki már odaát vette neki, elegáns, gondolta magában, hát miért kellene félnie, vagy szomorkodnia? Majd én is kapok egy kosztümöt. Galambszürkét - mondta Katinak, de az persze nem értette. Akkor adott neki feladatot, hogy hozzon egy Blikket a büféből, végül ezzel nyugtatta meg. Mindig mindenkit neki kellett megvigasztalnia. Még az orvost is. Hogy ne bánkódjon, istenem, hát alig hatvan éves, olyan beteg, hogy nem tudnak segíteni rajta, ő is tudja, most mit csináljanak, hát ez van. Nem, ő tényleg nem fél, csak a fájdalomtól tartott egy kicsit, meg attól, hogy nem tudta mi hogyan fog történni, de most már ez sem érdekli. Mióta a morfint injekcióban kapja, azóta nem érez fájdalmat, a hasa sem feszül, a lába is hiába van megdagadva, már nem zavarja, csak ez az állandó hányás kellemetlen egy picit. A nővér visszajön, meg akarja mosdatni. Kéri, hogy halasszák el ezt a műveletet reggelig, beleegyezik. A nővérek megértőek itt, néha idegesítően azok, ahogy állnak felette, várakoznak és néznek a nagy szemeikkel, hogy mit segíthetnének, az nagyon idegesítő. Amikor pedig hányni kezd, tüsténkednek, megemelik, oldalra fordítják, de közben is látja, ahogyan elsápad a bőr az arcukon, szemmel láthatóan rosszul lesznek tőle, viszont ügyesek, leplezni tudják ezt is, mint a szánalmat, na ezért hálás nekik leginkább. Most a nővér leül mellé a székre. Azt mondja, már végzett a munkájával, és ha akarja, itt marad vele egy darabig. Az jó lesz. Ez az egy, amit szeretne, hogy ne legyen teljesen egyedül. Nem fél, csak jobban esik. Ha valaki mégis itt lesz. Egészen a végéig. Elmosolyodik. Reméli, hogy az arcán a mosoly nem groteszk, mert őszintének szánja, de már nem tudja kontrollálni, és egyébként sem nézett tükörbe, legalább egy hete. A nővér visszamosolyog, megsimogatja az arcát, felkapcsolja az éjszakai lámpát, kéken világít. A mennyezeten rés nyílik, ott a fény sárga. Szép és gyengéd, mint a karácsonyi fények, hol haloványak, hol erősebbek, azután a sok fény összegyűlik egybe. Olyan szép! – suttogja. Egy út nyílik, lépcsősor, igen, egy lépcsőn áll, ez érdekes. El is meséli a nővérnek. Lépni kell felfelé, de lassan megy, nem mindig lehet, van, amikor ott egy fal, láthatatlan, ami megállítja és csak pár perc múlva léphet a következő fokra. Nem tudja, mitől függ. Megkérdezi a nővért, ő sem tudja. Úgy a lépcső közepén elég sokáig ácsorog. Mire várunk még? – kérdezi, nem válaszol senki. De egyszerre csak valaki hátulról megtámasztja a derekát, és lassan, óvatosan felülteti, megemeli, a karjába veszi, az utolsó lépéseket már nem neki kell megtennie. Valaki az ölében viszi, egyenesen fel. A fény felé. Hogy ki az, nem tudja, az arcát nem látja, talán egy férfi, nagy, magas és erős, meleg van a karjaiban, homlokát a mellkasának dönti, hallja a szívverését ütemesen dobban, nagyon halkan. És megpihen. Odafent egy zsámolyra ültetik, a háttámla puha, egy tálcán kristálypohárban vizet hoznak neki, a jégkockák az üveg falának koccannak, jól esik a hűvös, már a tenyerében is, a szájához emeli, iszik kortyonként, kényelmesen lassan. A gyomorszonda hiánya nem is tűnik fel első pillanatban, csak később, amikor a poharat a tálcára óvatosan visszateszi, és megtörli magát egy szalvétával. A hasához nyúl, lapos. A szürke gyapjúkosztüm kabátkája szorosan begombolva, hajtókáján kitűző, a neve, virágformában, aranybetűkkel írva: Emma. A lábára pillant, már nem dagadt, nem lila és csupasz, fényes harisnya van rajta, és kényelmes puha bőr balerina - cipő, éppen olyan, amilyet nyár elején szeretett volna magának és nézegetett a kirakatokban. A padló tükörfényes, üveg, átlátni rajta. Alant egy fehér szobát lát, kórházi ággyal, mellette egy nővér üldögél, most éppen feláll, villanyt gyújt. Az ágyban egy test, csuklóján pulzust számolnak, a nyakát érintik szorosan, ott is, majd lemossák, tisztába teszik, felcímkézik és lepedővel letakarják. Hallja, ahogy felhívják Katit, és az orvos a hozzátartozókat. Kati sír, a nővér is szipog, pár percre még az orvos is elvonul a mosdóba. Azután behozzák a sötétkék műanyag zsákokat, a szekrényből mindent abba csomagolnak, és egy sárga füzetbe írják ingóságait. Megkönnyebbülten hátradől, és nem jut eszébe semmi más, csak az, milyen jó, hogy vége van.

DEÁK CSILLAG

A KÉK KOSZTÜM

Legszívesebben fel sem kelne, de nem teheti. Várják a betegek és a fizetéskiesést sem engedheti meg magának, itt a sok kifizetetlen számla. Lassan öltözik, mintha ezzel késleltethetné az elkerülhetetlent. Késni nem lehet, az azonnali elbocsátással járna, főleg most, hogy olyan kevesen maradtak az osztályon. 

Nézi magát a tükörben, a rossz álom még ott ül a szemében, haja csapzott, de nem ritkás, csigákban omlik vállára, melle feszes, finom domborzatok, toscanai táj is lehetne, mosolyodik el, de megműveletlen terület, fut át az agyán és mosolya kényszeredetté válik. Nem néz a saját szemébe, tovább vizsgálgatja testét, derekán egy plusz gramm se látszik, lába formás.

Nem bír reggelizni, émelyíti a citrom illata, még a narancsra sem tud ránézni, azt kell cikkenként adagolnia a betegeinek, amit nagyrészt hányás követ. De próbálkozni kell, akárcsak a citromos vízzel, még egy kortyocskát Piri néni, csak megnedvesítem Kati néni ajkát a citromos kendővel, és közben árad a bűz a szondából. Csatornaszag. Erről a patkányok jutnak az eszébe. Menekülés. Nem foghatja be az orrát, kell egy kis idő, míg megszokja. A szagot igen, de a többit nem. Teáscsészéjét a mosogatóba teszi.

Harmadik hónapja, hogy áthelyezték a kardiológiáról. Nem akarta vállalni, de nem volt más választása. Minden nap nehezebb, és amikor feltűnik egy-egy mosoly a szenvedő arcokon, attól teljesen kiborul. Inkább jajgatna Piri néni, vagy sírna, de nem, azt hajtogatja, vele semmi rossz nem történik. Miután beadja neki a morfiumot már beszélgetni se kell vele, valahol repül, messze, magasan, megbékélten, vagy magában beszél, hosszú tirádákat, nem vár választ, ilyenkor mosdatni se engedi magát. Ha bejön Piri néni barátnője, Kati, az majdnem végig zokog, Piri vigasztalja. Ezt se bírja hallgatni, azt a szelíd belenyugvást, ilyenkor úgy néz a betegre, mint egy földönkívülire, ott a sok műanyag cső, szonda, a felpuffadt test, félig kopasz fej, és minden csak romlik, napról-napra. Ő gyógyítani szeretne. Fel kell mondania, mielőtt el nem követ valami nagy hibát.

Piri néni ágyáról ma leszerelték a kapaszkodót. Talán Piri néni is tudja, ez mit jelent és csak néz vizenyős szemével, nincs benne könny, kezét csuklóból nyújtja felé. A nővér úgy tesz, mintha nem látná, de aztán erőt vesz magán és megfogja a sovány, erőtlen ujjakat. Nem tud mit mondani, gombóc van a torkában, nem mer felállni az ágy mellől, kimegy minden erő belőle, mintha ő lenne a beteg, néha úgy érzi, ő fekszik kiszolgáltatva az ágyban. Halkan szól, mennie kell a másik kórterembe, közben a felmondására gondol, nem tudja ő ezt tovább csinálni.

Az anyját sokáig ápolta, ő folyton jajgatott, elégedetlenkedett, kiütötte kezéből a levessel teli tányért, kanalat, mindenkire haragudott, aki egészséges. Úgy halt meg, hogy senki se fogta a kezét. Talán az utolsó órákban tudtak volna beszélgetni, elbúcsúzni, de ő nem sietett a betegágyához, kifogásokat keresett és talált. Míg túl késő lett.

Piri néni int a fejével az éjjeliszekrény felé, ott egy füzetecske. Kinyitja, fényképek vannak benne. Mosolygó fiatal lány áll egy épület előtt, magas sarkú cipőben, galambszürke kosztümben, kezében laptop táska. Szép lány, préseli ki a szavakat magából. Piri szeme sötétül, és milyen elegáns, teszi hozzá. A nővér már csukná be a füzetet, amikor a beteg nyelve megered, a kinevezésére kapta a lánya ezt a kosztümöt, és a balesetkor is ezt viselte. Amikor a tűzoltók kivették a kocsiból, erről ismertem fel, mondja, cafatokban lógott rajta.  Ha még egyszer láthatnám úgy, ahogy indult a munkába, csak egyszer látnám. Álmomban is csak az a balesetes kép jelenik meg, nem nézhettem meg az arcát sem, szétroncsolódott. A múltkoriban fekete ruhában állt az ágyam mellett, kit gyászolsz, kérdeztem és ő sírva fakadt. Hol van a galambszürke kosztüm, kérdeztem, de ő csak sírt. Nem tudtam tőle elbúcsúzni. Csak egyszer láthatnám még úgy felöltözve és mosolyogva. Piri néni kapkodva lélegzik, a citromos vizet ellöki, bár nem ivott belőle, mégis öklendezik, majd hányni kezd, ebből a nővér köpenyére is megy. Még szerencse, hogy nem a galambszürke kosztüm van rajtad, mondja alig érthető hangon, majd mereven nézi a plafont.

A nővér kimegy a kórteremből, gyomra felfordult, szíve össze-vissza ver, a felmondó levélre gondol, amit este megír. A közértben vacsorát vásárol, nincs nála szatyor, sötétkék zacskót adnak a pénztárnál, erről eszébe jut a zsák, amibe a halottak holmiját teszik, nem bír az élelemre nézni, bedobja zacskóstól a házuk előtti kukába.

Otthon étlen-szomjan ül az ágya szélén és a galambszürke kosztümös lányt látja maga előtt. Galambszürke. Mindig a kék volt a kedvence, stewardess szeretett volna lenni, de nem taníttatták nyelvekre. Legyél nővér, azokra mindig szükség van, még háborúban is, mondta az anyja. Galambszürke. A halottak arca is ilyen. A galambokat ki nem állhatja. Fertőznek, mindenhova oda szarnak.  Galambszürke. A férjének volt ilyen színű zakója, csak egy fél évig éltek együtt. A galambszürke kosztüm nem neki való. Talán a kék sem.

Másnap csak délben kellett kezdenie a műszakot, mégis korán elindult otthonról. A haját rendbe szedette a fodrásznál, onnan a bevásárlóközpontba ment. Több kosztümöt felpróbált, sok időbe telt, míg megtalálta a megfelelőt. Amikor a pénztárnál be akarták csomagolni, csak annyit mondott, nem szükséges, felveszem.

Az oldalt Frida Kahlo For Henry Ford Hospital című képeinek részleteivel illusztráltuk.