Szőke Imre Mátyás – Selfie 1–3.

 

 

 

 

Talán ez lehetne az első kép, melyet megosztok magamról: hatalmas, világoskékre festett bárpult belső oldalán, egy hűvös, alagútszerű pincében állok, kissé görnyedt testtartásban, mutatóujjam a laptop érintőpadján. Éjjel egy óra van. Ez itt a saját kocsmám. Nemrég kísértem fel a lépcsőn utolsó vendégemet, egy dülöngélő barna hajú lányt; együtt kukucskáltunk a bejárati ajtónál, vajon a korábban távozó pasast, aki nála is sokkalta részegebb volt, elviszi-e a taxi. Elvitte. Bevállalósok a taxisok! Nevettünk, azután Csilla átölelt búcsúzóul.

Most már tényleg haza kell mennem, közölte.

Nyugodtan maradj, ha akarsz, pihenhetsz itt a kanapén, feleltem.

Nem, rázta meg a fejét. Ha már sikerült feljönnöm a lépcsőn! Olcsó édes bor szagát osztva meg velem lassan elengedett. Várakoztam, mi történhet még. Esetleg magához ránt, és teljes erőből a bal karomba harap, mint előző éjjel Viola?

 

De nézzük meg jobban a kimerevített képet. Két méter magas, eléggé keskeny vállú férfi szerepel rajta. Nyaka hosszú, és perverz szögben áll, gerince túlontúl egyenesnek látszik. Háta mögül, a raktárból szűrődik ki némi fehér fény, szemből a laptop kéken világítja meg az arcát, egyébként sötétség és csend veszi körül. Alighogy egyedül maradt, kikapcsolta a zenét, eloltotta a lámpákat. Elárulom, hogy hónapok óta él ebben a pincében, és nem is vágyakozik a felszín után. Koponyája nem elég tojásdad, hátul inkább lapos, profilja jellegtelen. Ódivatúan, sőt inkább szedett-vedetten öltözködik. A sárga különböző árnyalatait viseli éppen: galléros Adidas pólót, tükörsimára nyűtt drapp színű kordnadrágot. Springfield. Előtte a képernyőn megannyi kéretlenül megosztott, unalmas portré, amelyeket elbűvölve, cinkos mosollyal nézeget. Már tudja, hogy nemsokára „selfie”-ket fog írni, sőt, már kialakult benne a meggyőződés, hogy valójában, öntudatlanul mindig is ezt csinálta. Megkönnyebbülés tükröződik az arcán. Az elmúlt hónapokban bénító terhet jelentett számára, hogy itt meg ott, erre meg arra íróként mutatták be, szövegeket, sőt, regényeket vártak tőle. Pedig ő csak egy kamera nélküli fotós. Szerinte. Autodidakta. Önmagára fókuszált. Rögeszmés.

 

Amikor legutóbb íróként mutattak be, kényelmes karosszékben ültem egy alapítvány csöppnyi klubjában, nem messze az Árpád hídtól. Csupa ölbe tett kezű, nagyon szelíd ember vett körül - pszichiátriai kezeltek. Büszkén meséltem nekik, hogy magam is voltam pszichiátriai kezelt, azután felolvastam néhány novellát, amelyek valószínűleg rontottak az állapotunkon. Közben rájöttem, hogy soha többé nem akarok ilyen novellákat írni. Mikor végeztem az utolsóval is, a moderátor biztatóan nézett a közönségre, és mondta, hogy nyugodtan tegyenek fel kérdéseket. Nagyon szelíden, szomorúan néztek vissza ránk. Egy idős nő, aki addig rendületlenül sálat vagy pulóvert kötött, kezdte elpakolni a tűket. Többen elindultak kifelé. Végül egy kopaszodó, sovány férfi visszafordult az ajtóból, és fölöttébb tisztelettudóan ezt kérdezte: akkor az utolsó történetben, ha jól értettem, mert hát olyan sejtelmesen lett ez megírva, az a kutyás férfi kiirtotta a családját? 

Mosolyogva bólintottam. Igen, kiirtotta.

 

 

 

Szerintem az a normális, ha mindjárt a második bejegyzésben ellentmondok az elsőnek. Valójában az vagyok, ami ellen hiába tiltakozom; ami akkor is jól áll nekem, ha nem mosom, nem vasalom, és még igazgatnom sem kell, mikor megállok benne a tükör előtt. Sohasem volt ilyen ruhám. Sem munkám, sem hobbim, de még a nemi identitásom sem ennyire stabil. Csak ez a kurva írás, tényleg az egyetlen. Függetlenül attól, hogy éppen jól csinálom vagy rosszul. Ha megtagadom, ha elfelejtem, ha ezerszer inkább nézek tévét, eszem fényt, követek el öngyilkosságot; ha a város főterén hirdetem ki, hogy soha többé egyetlen sort, hogy nem vagyok más, csak egyszerű, közönséges, szadista férj, szerzetes, hallgatag, meleg zsaru, analfabéta fémcsiszoló, elefántcsont-kereskedő, képeslapárus, vagy épp lecsövesedett buddhista kocsmáros: ez újra és megint ott van. Felüti a fejét. Kiújul, mint egy krónikus betegség. Tudom, hogy rengetegen vannak így zenével, festéssel, matematikával, de hadd mondjam el, hogy tavaly novemberben megismertem egy szőrös kézfejű, fiatal férfit, akinek legalább ennyire természetes, örökölt élvezetet jelentett: a bontás.

Én akkor vagyok jól, ha bontunk, mondta. Megfeledkezek mindenről. Megyek előre. Múltkor is, jöttek a Sanyiék, és kérdezték, mi van veled, te nem is mentél el ebédelni. Kezemben a pajszer meg a kalapács. De még rágyújtani is elfelejtettem. Alig hagytam nekik munkát. Az van, hogy én, ha mindig bontanánk, hazamenni is elfelejtenék. Mehetne tőlem éjjel-nappal, csak hozzanak néha sört. Bólintott és köpött egyet jobb felé. Csak sajnos, nem mindig bontunk.

Ezen a második képen formaruhát viselek. Fekete nadrágot, bakancsot, kék pulóvert. Őriznem kell a Gutenberg téri játszóteret, este kilenc óra van, szokatlanul meleg idő. Bal kezemben papírfedelű könyv, a címe: Vadnyugati történetek. Már abbahagytam az olvasást, amikor három hazafelé tartó munkás odajött hozzám beszélgetni. Körbevesznek, lazítanak, dobozos söröket isznak. Még nekem is hoztak egy jó cukros kávét, melyet a sarkon található, Boldog Kft. által üzemeltetett éjjel-nappali közértben vásároltak meg. Kávézom. Egyik lábammal lazán fellépek a padra: ezen szoktak a csövesek pihenni, de most – miattam – másik helyet keresgélnek valahol a Kőfaragó utcában. Mosolyogva nézek a fiatal férfira, aki oly plasztikusan írta le előttem a bontás művészetét. Egyik szőrös, húsos kézfejét gondosan bekötözték, de ezt a sérülést, kivételesen, nem munka közben szerezte. Hanem, amikor legutóbb leütött valakit, épp a szétnyíló szájat, épp a metszőfogakat találta el, és sajnos, elfertőződött a seb. Túl vagyok rajta, mondja. Tetanuszt is kaptam. Semmi gáz.

 

 

 

Mondták, hogy ma az Ősemberrel fogok járőrözni.

Melyik az Ősember, kérdeztem.

Hát. Az a nagydarab fickó, aki mindig olyan sokat pofázik.

Ne már. Ezoterikus izékről? Aki hisz a gondolat erejében?

Ja. Nehéz napod lesz.

Vállat vontam. Majdnem mindegyik felügyelő nagydarab volt és sokat pofázott. Erről vagy arról. Akármelyiküket hívhatták volna Ősembernek. 

Felőlem!

Vasból készült öltözőszekrények. Fosbarnára festett, szögletes és hallgatag lemezfakkok, amilyeneket régen a Szerszámgépgyárban láthattam, vagy gázolajszagú Volán-telepeken, vagy bármilyen homályos, lélekzabáló térben, amit melósok számára jelöltek ki öltözőnek. A cég, a gyár, a vállalat méreteitől függően lehettek ezek a helyiségek akár tornateremhez vagy egérlyukhoz hasonlók, és lehettek a bádogfakkok színesek, zöldek, barnák, számomra mindig ugyanaz a hangulat áradt belőlük: a megnyugtató reménytelenségé. Megérkeztél haver, vedd le a ruhádat. Vedd fel a miénket. Aki ezt nagyvonalúan tudomásul vette, már ragaszthatta is az első szép csöcsű, darázsderekú nő képét a szekrényajtó belső oldalára, mintha kitűzte volna a zászlót: íme, elfoglaltam, ez az enyém, a birtokom, e helyütt fogok én öltözni-vetkőzni, hülyülni, termelni, szopatni és szopni, amíg csak meg nem döglök. Illetve nyugdíjazásomig. Köszönöm szépen, jobb nem jutott eszembe.

És amint azt vállalatbirodalmak vezetőitől, de a nép minden rendű és rangú tanítóitól egyébként is tudni lehet: hülyülni, termelni, szopatni és szopni jó. A tisztességes ember életen át tartó elfoglaltsága, mely minden nemzetgazdaság stabil alapját képezi. Konzervatív közelítésben: „Imádkozzál és dolgozzál!” Szocialista verzióban: dolgozzál imádság nélkül.

Álldogálok a szekrényajtó előtt, kezemben a kulcs. Nemrég hívtak fel telefonon, és mondták, hogy véglegesítettek. Morzsolgatom magamban a szót: végleges. Azután lenn az udvaron megszólít a raktáros, kérdezi, hogy van-e már szekrényem. Válaszolom, hogy nem tudom.

Nem tudod? Mi a faszom az, hogy nem tudod? 

Úgy értettem, hogy …

Van vagy nincs. Úristen, kiket vesznek fel ide mostanában! Gyere, megmutatom az új helyed!

Álldogálok, és nem akarok a szekrénybe tenni semmit. Nem akarok az ajtajára ragasztani meztelen nőket, se nyertes tipp-mix szelvényt. Csak bámulok a frissen festett, fémszagú szürkeségbe, és örömmel tölt el, hogy számít rám, megint befogadott a munka világa. De szekrény nekem nem kell. Akármennyire végleges vagyok is, biztosan tudom, hogy nem maradhatok sokáig. Addig viszont – kint a bejáratnál – vár rám az Ősember – meg a többi felügyelő.