Magyar multikulti vuduregény?
Kun Árpád az ELTE BTK magyar-történelem szakán végzett 1991-ben, majd egy évet tanult a Sorbonne-on, 1996-tól esztétikát hallgatott Budapesten. Első könyve Ilion címmel 1989-ben jelent meg, ezt követően még öt verseskötetet és egy regényt (Esőkönyv, 1995) publikált 2011-ig. Új nagyprózája, a Boldog Észak több kritikus szerint is az idei év legjobb műve. Kun családjával 2008 óta él Norvégiában, a helyszín és az itt tapasztaltak inspirálták a könyv megírásában.
Alcímként a következőt olvashatjuk: Aimé Billion mesél. Az elbeszélő a szerző állításai szerint egy létező karakter, akinek élettörténete az íróban érlelődő mű tökéletes alapjául szolgált. Aimé ereiben vietnámi, benini és francia vér folyik, családjában egyaránt található hugenottáktól származó francia értelmiségi, és dahomeyi alkormányzóból lett vudu gyógyító, „aki a vudu Luther Mártonja lehetett volna, ha fűti némi becsvágy.” Ez a kulturális sokszínűség teszi a karaktert problematikussá, hiszen nincs releváns értékrendje, melyen keresztül a világot szemlélhetné. A támpont nélküliség vagy inkább a túl sok kulturális hatás miatt a karakter ijesztően őszintévé válik. Például részletesen beszámol feléledő szexuális vágyairól:„Gyakorlatlan kézzel megmarkoltam a fitymámat, és óvatosan elkezdtem fel-le húzkodni a makkomon. Nem kellett hosszasan erőlködnöm. Néhány rántás elég volt hozzá, hogy kilövelljek. Felszakadó, tiszta öröm kísérte a magömlést.” Ápoltjainak gondozását a lehető legnaturalisztikusabban ábrázolja:„Annyi folyadék és olyan gyorsan távozott Arve székletében, hogy azt a vattás bélés nem bírta mind magába szívni, körbefutó, gumírozott pánt viszont szivárgásmentesen megállította. A pelenkanyitás ettől olyan volt, mintha zsilipet húztak volna fel. A felgyűlt béliszap fröcsögve tört magának utat. Ami nem rögtön a földre zúdult belőle, az végigömlött Arve lábszárán, egyenesen bele lehúzott nadrágjába, eláztatta a zokniját, szempillantás alatt csurig töltötte az edzőcipőjét, majd egyesült a lenti tócsával, amely több ágra szakadva terült szét közben a fürdő márványpadlóján.”
Ilyen mértékű nyíltság mellett aligha kételkedhetünk a mesélő szavahihetőségében, ám itt is csak egy szerzői játékba futunk bele, melyre az epilógusban találunk utalást. „A sok nyelvet beszélő, számtalan kultúrát ismerő Aimé egyik jellemző tulajdonsága, hogy szellemileg nyitott és hajlékony. Ennek ellenére esetenként érzelmi alapon gyermeki makacssággal tudott ragaszkodni egy-egy tévedéséhez. Ennek érzékeltetésére írtam bele a könyvbe azt a mókás szamárságot, amit állítólag egy útikönyvben olvasott, és nem lehetett róla lebeszélni: szerinte a norvég házigazda bizalmi kérdést csinál abból, hogy vajon a vendége elfogadja-e vagy sem a számára felkínált papucsot…”Ez és sok hasonló részlet az elbeszélő hitelességének kérdését vetheti fel, ahogy arra már Bán Zoltán András is utalt.
Aimében egyszerre társalognak, küzdenek és kompromisszumra lépnek olyan kulturális elemek , a vudu megidézte szellemek, melyek más esetben csak komikus színjátékká vedlenének. A regényben természetesen erre a félresikerült ábrázolásra is találunk példát: Madame Bettyt, a cotonoui alpolgármester feleségét, aki a marxizmus után a vudu híve lett, ám fiát elcsábította Mamy Wata a szirén, egy félvér diáklány alakjában. A lány kiszipolyozta a fiút, és a párizsi metró hajléktalanjává tette. Anyja „akkor már nem a vudu szellemekhez könyörgött, hanem, mivel felháborodásában katolizált, a cotonou-i püspökkel mondatott miséket…”. A történet végén pedig „Madame Betty kibékült a vudu szellemekkel, de jóban maradt a püspökkel is” – legalábbis Aimé szájából így hangzik a történet.
A regény három részre bontható: az első a családi gyökerek elvesztésének a története. „Meghaltak sorban nagyapám, apám, anyám. Mindhárom ember, akihez egyáltalán valami közöm volt. A haláluk kellett hozzá, hogy újrakezdődjön az életem, és elutazzam Beninből.” Aimé Afrikában európainak érzi magát, mivel a cotonou-i, az egykori francia gyarmaton található nemzetközi iskolában nevelkedett: „Az iskola kerítése lyuggatott betonfal volt, amelyet minden évkezdés előtt ragyogó fehérre meszeltek. Ezen a kerítésen kívül kezdődött számomra Afrika, amit olyan idegenkedéssel tudtam szemlélni, mint valami távoli egzotikus kontinenst…”. A fekete kontinensen európai értékekről és a történelemről tanult, ami vágyott és idillikus képet alakított ki benne Európáról. „Amikor az utolsó iskolaévem első történelemóráján a tanárunk levetítette azt a jelenetet, ahol Helmut Kohl és François Mitterrand kézen fogva állnak a verduni csatatéren, könnyeztem hazafias megrendülésemben a német-francia megbékélés láttán.”. Később, azonban szembesülnie kell azzal, hogy az európai toposznak vannak árnyoldalai, és a vízumkérelmi bürokrácián is csak megvesztegetésekkel lehet túljutni. A francia nemzetiség végül csak egy lényegtelen címke lesz Aimé alakuló identitásában, mégis garancia európai mivoltára.
A második rész az útkeresés története, amelyen keresztül Aimé eljut Norvégiába, és ott találkozik egy meglehetősen zárt és tőle szokatlanul idegen világgal. A skandináv szociális ellátó rendszer teljes valójában és meglehetősen árnyaltan tárul fel az olvasó előtt. A norvégok távolságtartása ezen a téren kimagasló professzionalizmussal társul. Az ellátottak iránti empatikus megnyilvánulást egyedül csak Aiméinél lehet tapasztalni. „Búcsúzáskor arra számítottam, hogy olyan észrevétlenül fogok távozni, mint ahogy ez a norvégok között szokás, de Oddvar elkapta a kezemet és hosszan szorongatta.” Aimé felfogásában az időskori demencia, a mentális sérülések mind szellemi eredetűek, eleinte belenyugvó az elesettek sorsával szemben, hiszen arcukon látja Legba, a vudu legfőbb és elérhetetlen istenének csillogó mosolygását. Egy páciensnél azonban (idősebb Knut Bolond) Aimé titokban alkalmazza nagyapja csodaszerét, melyet különböző gyógyszerekből kever ki. A betegnek a szertől kitisztul az elméje, ráébred saját öregkori tehetetlenségére, és ennek hatására halál utáni vágya felerősödik. Az elbeszélő így szembesül a nyugati kultúra halálfélelmével. A betegeken keresztül precízen jellemzi a sokszor méltatlan helyzeteket teremtő időskori rászorultságot, de érdekes módon ezt soha nem kérdőjelezi meg.
A harmadik rész a szerelem bemutatása köré szövődik, melynek során Aimé megtalálja az otthonát és a helyét a világban. A történet érdekessége, hogy Aimé asszimilációjának első lényeges lépcsőfoka egy szakmai tabu átlépésével kezdődik. Egy ápoltjával kerül szerelmi viszonyba, aki egy (valószínűleg) kitalált betegségben, a Szinyakov-szindrómában szenved. Grété karaktere Aimé számára a beilleszkedés kulcsa, ám ehhez le kell vonnia, azt az egyszerre előnyös és mégis ijesztő végkövetkeztetést, hogy idegensége valójában senkit nem érdekel, őt leszámítva. Ez magában hordozza az újrakezdés tökéletes lehetőségét, de jelenti egyben a környezete érdektelenségét és annak a veszélyét, hogy afrikai múltja, kultúrája csak számára lesz elérhető, és tovább nem örökíthető.
A regényben végigkövethető egy kettőség és szimmetria. Ennek egyik szintje a földi és a szellemi világ párhuzama, melyet csak vékony függöny választ el egymástól. „A szellemek világába több út is vezet. Az egyik a látóhatár függönyén keresztül, ami az egyszerű halandó előtt, aki mindig csak közeledik feléje, anélkül, hogy valaha elérné, fokozatosan húzódik félre az újabb és újabb táj elől, de soha nem nyílik meg. Egyedül a javasemberek képesek hirtelen felrántani.” Ez a szellemi sík végigkíséri Aimé történetét, és nemcsak a vuduval átitatott Afrikában van jelen, hanem Norvégiában is. Aimé maga is felismeri a két eltérő kultúra azonos elemeit: „[a] vízesés körül a hegyoldal máskor semmiben sem különbözött a táj többi részétől, de most a jég halványkék, csalóka függönye mögött más világgá változott. Azt gyanítottam, hogy, ha Norvégiában lennének javasemberek, azok valószínűleg nem a horizont függönyét elrántva, ahogy nagyapám szokta volt annak idején, hanem ilyenfajta befagyott vízeséseken át lépnének be a szellemek világába.” Ilyenfajta hasonlóságot érzékel az európaiak világfája és az afrikaiak dassa-zouméi nagy baobabfája között.
A Boldog Északban megjelenő másik kettőséget Benin és Norvégia jelenti. A két teret különös miszticizmus öleli körül. Benin esetében ez természetes, hiszen a vudu, a mágia itt az emberek mindennapjainak a részét képezi, szoros összhangban élnek a szellemvilággal. Ezt a környezetet pedig érdekes mellékszálakkal egészíti ki a szerző, mint például a cselekménybe beékelődő fiktív, renegát sivatagi népcsoport, a bnokimók történetével, akiket a földjük alatt található kőolajért majdnem kiirtanak. „Azok a ritka bnokimók, akik túléltek mindent, és elmenekültek, ma csádi menekülttáborokban tengődnek. A CNN onnan leadott tudósításaiban a riporter mögött időnként feltűnik egy-egy meztelen, csillogó anyaggal kifestett táborlakó.”
Norvégiában, Hamuvölgy és Kakashalom környékén (nem tudni, valós helyszínek-e) folytatódik a történet. A térség furcsán zárt világ, az itt élő családok évszázadok óta egymás között házasodnak. Ez egyfelől magyarázat Aimé számára az itt élők néha bizarr és érthetetlen viselkedésére, másfelől ez is ellentétet képez közöttük. Az elbeszélő folytonosan nagy szerepet tulajdonít saját idegenségének és bőrszínének, melyre stigmaként tekint. „Valamelyik ritka szellem árnyéka vetült rám, mert az jutott eszembe, hogy csak a tökéletesen fehér, tejszínű ember lehet igazán boldog.”Az idegenség érzését felerősítik benne az eltérő szokások. A beniniek közvetlensége és empátiája élesen szemben áll a norvégok távolságtartásával és szűkszavúságával. Mindezt a regény végén csak a házasság, a „gyökerek növesztése” lesz képes feloldani.
A regény legnagyobb erőssége, hogy a véleményalkotást az olvasóra bízza. Aimé hangjának őszintesége zavarba ejtő, ám mégse láthatunk teljesen szavai mögé. Sajnos a műből erősen kirí az elenyésző számú szerzői megnyilatkozás, például az író saját élménybeszámolója egy elhagyott bőröndről. A mű hibái makro és mikro szinten megegyeznek. A történet egyes elemei, ahogy arra már BabiczkyHYPERLINK "http://nol.hu/lap/konyvszemle/20131221-norveg_mintha" Tibor felhívta figyelmet, nem vezetnek sehova, nem teljesednek ki. Néhol a végletekig precíz, ám túl részletező és ezért terjengős mondatok lassítják az olvasásélményét. Ezért a 434 oldalas regény kitűnő alappal dolgozik, de néha nem használja ki a történetben rejlő lehetőségeket.
Kun Árpád: Boldog Észak. Magvető, 2013.
Garaczi Zoltán
