kiskarácsony – Homo in fabula – Kalász István, Deák Csillag és Kölüs Lajos novellái

 

 

 

Két nappal szenteste előtt jött a kisbusz. Szeles nap volt, hideg szürkület, a gyerekek lassan másztak kifelé, két nevelő kísérte őket az otthonból. Három fiút, három lányt. Nyolc- és kilencévesek voltak és a hét év körüli kisebb fiú. A fiúk fent, a tetőtérben aludtak felfújható matracokon, a kisfiú egészen a sarokban, a fal mellett, a lányok az első emeleten, egymás mellé tett ágyon, heverőn. D., a férfi néha felkiabált, hogy minden rendben van-e fönt, a gyerekek nevettek, a nő közben főzött. Tésztát. Nem szabad, hogy kövérek legyenek, de elesettek sem lehetnek, mondta a nő. A kisfiú sírt éjjel, D. felkelt, megvigasztalta, nem kell félni, minden rendben, jó helyen vagy. Reggel hátravitte a kisfiút az udvarba, ki a tákolt épülethez, mutatta a kutyát a ketrecben, befogadott állat, elkóborolt, mit tudja ő, de erre a pár napra választhatja magának, elviheti sétálni. A gyerekek törökülésben nézték a tévét, rajzfilm ment, a lányok vihogtak, sutyorogtak. Délután a nő, G. elvitte őket a faluba, megmutatta a falu végén a struccfarmot az összefagyott madarakkal, a bezárt mozit, az emlékművet, a polgármester házát, este a gyerekek rajzoltak, milyen karácsonyt szeretnél, és a lapokat kitették a nappaliban. D. mondta, hogy mindenki nagyon ügyes, és holnap legyenek kedvesek. Mosolyogjanak. 

A kertben fenyőfa állt a fonnyadt bokrok előtt, D. tűzött rá égősort, szalagot, díszeket egy dobozból, az élő fa a legszebb, mondta nevetve. Szenteste reggelén szemerkélt a hó a kékes égből, a gyerekek a nappaliban ültek, a fiúkon fehér ing, pulóver, a lányok blúzban, a hajukban csat. D., a férfi le-föl járkált, aztán zúgás hallatszott, autó állt meg az utcán, súlyos terepjáró. Nő és férfi jöttek be, köszöntek, a gyerekek ültek-álltak a fal előtt, a két ember mosolygott, az idegen férfi pralinés dobozzal járt körbe, belga csoki, tessék, vegyél csak, az nugátos, abban marcipán van, mutatta a csokikat, a gyerekek a férfire néztek, D. bólintott, vegyetek csak, persze. G. mosolygott, a nő mellette állt, majd kimentek az előszobába, halkan beszéltek, aztán G. visszajött, és azt mondta, hogy a szőke kislány, igen, te, aranyom, gyere. A kislány állt, a többiek is álltak mozdulatlanul, a kisfiú is, G. intett, gyere már, ne kelljen…, a szőke lány elindult, lassan kiment az ajtón, G. behúzta utána, a szobában csönd volt. Aztán jött D., mondta, hogy vegyenek még a pralinéból, amit a kedves úr hozott, ne féljenek, mindenki jó helyre kerül, lesz fa, vacsora, kapnak ajándékot, csak jobb, mint az otthonban, nem? 

Senki sem szólt. 

Megint jött egy autó, két nő és egy férfi, hangosan beszéltek, álltak a szoba közepén, a gyerekeket magukhoz intették, mi a neved, hány éves vagy, hol születtél, honnan jössz, nem érted, hogy mi a falu neve, na, a fiúk alig válaszoltak, a lányok elpirultak, az idősebb nő az egyik szőke fiút választotta. G. megsimogatta a fiú haját, ügyes gyerek, ért a komputerhez, mérnök lesz, rendes, tiszta, a férfi nevetett, a fiút elvitték, D. a kapuból kiabálta, hogy jó utat, boldog ünnepet, várják vissza őket karácsony utolsó napján, négy és öt óra között. Megint jött egy házaspár, a nőn bunda volt, a férfi zihált, D. és G. mosolyogtak, egymásba karoltak, a házaspár bámulta az eléjük tolt gyerekeket, értem, mondta a nő, ő focizik, ő szépen énekel, de olyan laposan néznek. D. nevetett, a zavar, kérem, a zavar, ismételte, a nő mosolygott, a férfi kiment, a kertben dohányzott, telefonált. Végül csak a kisfiú maradt, ő, aki első este sírt. Ült a nappaliban, ette a csokit, nézte a tévét, gazellák rohantak gepárdok elől, D. a konyhában magyarázott, hogy többen nem jöttek el, pedig megígérték, francba, ilyenek az emberek, ő mondta nekik, hogy ez nem piac, itt gyerekek vannak, karácsonyra családot kell nekik találni. D. telefonált, nem vették fel, a férfi káromkodott, nem tartják be a szerződést, a kisfiú ekkor mondta, hogy kimenne, elvinné az egyik kutyát sétálni. A nő a konyhában ült, pénzt számolt, sötét van, azért csak menj. De ne maradj sokáig. A kisfiú kivette a foltos kutyát a ketrecből, rátette a pórázt, kiment a vaskapun az utcára, a kutya jött mellette, vékonyka agárra emlékeztető állat volt, a teste reszketett. A párás, hideg levegő körülvette őket, az út fénylett, a vegyesbolt kirakatában likőrösüvegek, pudingporos zacskók álltak a girlandok közt, a gyerek megsimogatta a kutyát. A kutya felmordult. És megharapta a kezét. Belemart a húsba, a fiú nem kiabált, nézte a feltépett, véres bőrt. A kutya elszaladt, nyakában a pórázzal, a kisfiú elindult vissza az úton, az üres utcán, a szél fújt az arcába, a vér csöpögött a kezéből, aztán elérkezett a házhoz. A ház előtt autó állt, D. és G. egy nővel beszéltek, igen, mondta a nő, most ért ide, D. azt felelte, ez őket nem érdekli, telefonálhatott volna, meg egyedül jött, úgy nem adják ki a gyereket. Csak pároknak, ezt is mondták előre, a nő rágyújtott, így alakult, a férje már nem…, a munkahelyén gond van, de eljött. Ebbe a faluba. Sietett. A gyerekért. És többet is fizet, ha ez kell. Karácsony van. D. azt mondta, nem így megy ez, menjen haza. A nő állt, várt. A kisfiú ekkor ért oda. Mi történt, kérdezte G., a kisfiú mutatta a kezét, a kutya harapta meg, pedig nem bántotta, és most vérzik. A nő a kocsi ülése alól elsősegélydobozt vett elő, feltépte a csomagot, G. szólt, előbb fertőtleníteni kell, a nő bólintott, táskájából parfümös üveget húzott elő, ráfújta a sebre, égett, a fiú nem kiabált, a nő törölte, kötözte a sebet, és ekkor bukkant fel a sötétből a kutya. Nyakában a sáros pórázzal. Állt, nézte az embereket, aztán leült. Visszajött, mondta a kisfiú, megharapott, de visszajött. Nem értem. A nő megkérdezte, kapott-e oltást a kutya. Veszettség ellen? D. a vállát vonta, a nő kiabálni kezdett, hogy D. azt sem tudja, beoltották-e kutyát, ez felelőtlenség, közben gyerekekkel kereskedik, illegális ez itt, és… D. is kiabált, a nő üljön be az autójába, menjen vissza a városba, ez nem rabszolgapiac, ők segítenek. 

Hagyják abba! Hagy-ják-ab-ba! Kiabált közbe kisfiú. Otthon is ez volt. Elég! A kutya ekkor a fiú mellé ült. Ült, várt. A három felnőtt nézte a gyereket, ő pedig folytatta, hogy el akar menni most, akar igazi karácsonyfát, vinni akarja a kutyát, szeretne csöndben lenni. És most beül az autóba. 

A nő kinyitotta a kocsiajtót, a kutya beugrott, a kisfiú beszállt. D. nem szólt, a nő zavartan mondta, hogy visszahozza a fiút holnapután, itt van, tessék, átadott egy borítékot, D. megtapogatta, a nő beült a kocsiba, indult, lassan áthajtott a falun, aztán kint a feketeségben, a földek között megállt az országúton, hátrafordult, hogy megkérdezze, fáj-e még a sebe, meg a nevét is tudni akarta, mert hát semmit sem tudott a gyerekről. A kisfiú aludt az ülésen, a feje félrelógott. A sovány kutya feküdt mellette, halkan dorombolt. Úgy, mint egy macska, gondolta a nő, majd indított. 

 

 

 

 

Ültél velem szemben, és lapozgattad a szakácskönyvet. Legyen az ünnepi menüben, karácsonykor, szarvaspörkölt, úgyis vadászni megyünk, mondtad. Ezt nem szeretném, válaszoltam. Álszent vagy, felelted, kikelsz a vadászat ellen, közben eszed a rántott csirkecombot, kacsamellet, borjúpaprikást, bélszínt, sőt a tatárbifszteket is. Etetitek, felnevelitek a jószágot, hogy aztán leöljétek, és megegyétek. Azzal fejezted be: Én nem trófeáért vadászok és nem válogatás nélkül. Csak azt lövöm le, amit elfogyasztok és még esélyt is adok a vadnak a menekülésre.

Másnap már a lőtéren voltunk. Tanuljak meg célba lőni, szükség lehet rá, ha elkísérlek az erdőbe. Agyaggalambok szálltak sorra a levegőben, mint repülő csészealjak. Tanítósra vetted a hangod: kövesd a szemeddel pontosan, légy gyors, de ne rángasd a fegyvert, figyeld a szél járását, érezd a legfinomabb irányváltást, a sebességet. Célzok. Elsőre ezer darabba hull az agyagkorong, mint egy fénytelen tűzijáték. Következő mellé. Tízből hat talál, ennél kevesebb is elég a vadászvizsgához.

Hajnalban indulunk, nagy hóban, úgy világít, hogy lámpa sem kell. Figyeld a hangokat, neszeket. Mutatja a nyomokat, elmagyarázza, melyiket kell követni, erre nem megyünk, anyaállatot kicsinyeivel nem bántunk, hallom. Nehéz a gumicsizmában úgy haladni, hogy a hó ne recsegjen , ha a lábam elé nézek, akkor nem látom az ágakat, az is zajt csap, ha hozzáérek. A kitaposott nyomba lépek, az ő nyomába. A talpam egyszerre fázik és ég. Meg-megrezdül egy-egy ág, pedig nem értem hozzá, porhó hull hangtalanul, eltüntetné a nyomokat. Áttetsző a levegő, akárcsak a csend, mint a pillanat, mielőtt két finom kristálypohár összekoccan. A széljárás kedvező, szemből fúj. Hatalmas dámvad tűnik fel a közelünkben. Megmerevedik. Megállunk. Megmerevedünk. A vad lassan, méltóságteljesen elindul, szétágazó koronája nem akad bele az ágakba, mintha kitérnének az útjából. Mire magunhoz térünk, a dámvad nincs sehol. 

Figyeld a nyomokat. Vaddisznóé, szép példány. Vigyázva, könnyedén lépkedj, ne recsegtesd a havat. A Smith and Wesson revolver az oldalamon. Rám bíztad. Nem látom a mozdulatot, ahogy célzol, csak egy csattanást hallok, visszhangzik, mintha távolról jönne. Nem látok semmit. Nem kérdezek semmit. Minden fehér. A megsebesített vaddisznó támadhat, hallom a figyelmeztetést, ilyenkor életveszélyes, közelről puskával nem lehet lelőni, csak pisztollyal. Ráteszem a kezem a pisztolytáskára. Ott van. Suttogva szólsz, ha úgy adódna, lőjj, nyugodtan célozz, nem lesz baj, tudsz lőni, nem is akárhogyan.  

Kezem a pisztolytáskán tartom, még mindig a nyomok után megyünk, már látom a vaddisznó szemét. Mi lesz, ha rám néz? Fogok lőni? Sokszor kellett volna, de az nem az erdőben történt, még vaktöltényt se lőttem ki, inkább letettem a fegyvert. Most szorítom a pisztolyt, akár egy jégdarab, hidegsége éget, mind nehezebbé válik. Bokrok rezzennek, majd mélyül a csend. Megállunk. Figyeljük a szelet, hirtelen fordul, a nyomok irányába viszi a szagunkat. Visszafordulunk, saját, kitaposott nyomunkba lépve haladunk, új, furcsa lábnyomok rajzolódnak ki. Valami kuszaság. Nem hagyunk magunk után olvasható jeleket.

Hazaérve felhívom a Hortobágyi Nemzeti Parkot és rendelek karácsonyra három kiló szürkemarhát. Kicsontozva. 

 

 

 

 

A díszállat-kereskedő azonnal kijavított, görény nász, megbotlott a nyelvem, gondolhatta. Nem néztem rá, fejemet ingattam, és megismételtem a szót. Nászgörény. Rosszalló pillantások közepette távoztam a boltból. Mintha kutya lettem volna, és sűrű farkcsóválásokkal jelzem, kedvelem a papagájt. Egyébként mindent, ami mozog. Közelgett a karácsony, makacsságomat fel nem adva, kerestem tovább a nászgörényt. Anyámat akartam meglepni vele, aki vevő volt a különös állatokra, ahogy ő mondta, egyedekre. Egy nászgörény biztosan egyed, rangja van, akár egy násznagynak az esküvőn.A násznagy házassági tanú, akinek vérében van a házasságkötés csínja-bínja. Rendszerint műrokon vagy közeli rokon, esetleg a család közeli barátja, jó embere. Szóvivő, az elhangzott házassági ígérete tanúja. Értékes nászajándékot ad a vőlegénynek vagy menyasszonynak. Tudatomban a násznagy és a nászgörény elég távolt álltak egymástól, mint az ég a földtől. Nem tagadva, egy nászgörény lehet olyan izgalmas jelenség, mint egy násznagy. Csak találjam meg, járása egyedi, első lábait is egymás mellé, s nem egymás elé helyezi. Erre biztosan emlékszem.

Anyám nem szándékozott újból férjhez menni, húsz éve volt özvegy. Férfit, akit maga körül látott, volt egy néhány, csak úgy tudott volna elfogadni, ha képes arra, hogy egy nő előtt térdre ereszkedjék. Mint gróf Batthyány Lajos, a sörtűz előtt. Anyám nem talált ilyen embert. Én sem. Maradt az özvegység, amit anyám büszkén, felemelt fejjel viselt. Haját kontyba fonta, derekát egyenesen tartva járt, időnként úszott a városi uszodában, kétrészes fürdőruhában. Napos délutánonként, vagy esőtől ázó szürke fényben gyakran kézbe vette esküvői fotóját, meg-megsimogatta a fekete-fehér képet. Nem beszélt apámról, akire egyáltalán nem hasonlítok, tudatta velem anyám. Itt el is akadt a mondandója. Ismertem az anyám titkát, mert az egyáltalán nem volt titok. Apám verni szokta az anyámat. Féltékenységből. A másik szobában verte, ahol nem láthattam. Csak anyám kék puklija jelezte, történt valami. Az esküvőjük után azonnal. Talán már az esküvő alatt is. 

A nászgörény nem hagyott nyugton, talpaltam a várost. Vadászgörényt akartak rám sózni, egy ragadozót. Anyám nem akart patkányra, egérre, sem üregi nyúlra vadászni. Tiltakoztam, és üres kézzel távoztam a díszállat-kereskedésekből. Nem szerettem volna, ha anyám végképp egyedül marad. Body kutyáját el kellett altatni, menthetetlen volt, bár a tacskó alig múlt ötéves. Anyám szótlansága jelezte, nem kíván új kutyát, a sétaparkban is kerülte a régi kutyás ismerősöket. Korábban egyetlen napot, délutánt sem hagyott volna ki, hogy ne találkozzon velük. Összetartottak. Az egyik vizslás férfi, ősz hajú, kissé koros úr udvarolt anyámnak. A vizsla és a tacskó eszményi párt alkotott, rendszerint a tacskó gyűrte le a vizslát. Anyám ilyenkor mosolygott, és egy félórával tovább maradt a parkban. Szigorúan csak kedden és szerdán. Hétfőn és csütörtökön anyám helyett nekem kellett sétáltatnom a kutyát. Anyám bridzselni ment a barátnőihez. Én csak sakkozni tudtam, kerültem a kártyajátékokat. Apám szerint szerencsétlenséget hoz, ha kártyázol. Elvesztheted az életed meg a pénzedet meg a nyakkendődet, tette még hozzá. Apám szenvedélyes ultizó volt. Egy bebukott betli miatt végleg megorrolt anyámra, aki a háta mögött állt, és arcáról lerítt, milyen lapjai vannak az apámnak.

A vizslás úr néhány napja megkérte az anyám kezét. Ráadásul tőlem. Ez volt a baj. Közöltem anyámmal, nem leszek nászgörény, de ha találok egyet, kap tőlem ajándékba karácsonyra, bár le vagyok égve, de nem hagyom cserben az anyámat. Nem hagyom, hogy egyedül maradjon. Bárhol is található, én felhajtom azt a nászgörényt. Nyomon vagyok.