Irodalom és képmutatás
A 2012-es József Attila-díjról szóló vita hevében L. G. író, költő utánam és egy velem nagyjából egy véleményen lévő barátom után köpött egy kocsmában. A kortárs irodalom iránt érdeklődők bizonyára emlékeznek rá, hogy az állami díj átadását heves vita követte, mert a szakma javaslatait csak részben vette figyelembe Szőcs Géza akkori kultúráért felelős államtitkár. Krusovszky Dénes nem vette át a József Attila díjat, majd Facebook-csoport alakult El a kezekkel a József Attila-díjtól címmel. Mivel jelen írás szempontjából csak az érzelmi reakciókat tartom fontosnak, az akkor elhangzott érvekre nem térek ki.
L. G. köpését akkor is őszinte gesztusnak tartottam, s annak gondolom ma is. Nem vitattuk meg a történeteket, de ma már normális, emberi hangon beszélünk egymással, amikor egy térben tartózkodunk. Ha az elfojtott indulatok nem nyilvánultak volna meg abban a szépirodalmi értékeket nyomokban sem tartalmazó csulában, akkor talán máig tartana a véleménykülönbségünk miatt kialakult konfliktus. Persze ennél is katartikusabb lett volna, ha az arcomba köp, de valószínűleg az verekedésbe torkollt volna. Így L. G. a finomabb módot választotta ellenvéleménye megfogalmazására, hiszen nem akart képmutató módon a nyelv udvarias kliséi között mozogni, hanem szabadjára engedte ösztönkésztetéseit. Akár egy poeta natus. De a cinizmust félretéve: kettőnk kapcsolatának jót tett ez a helyzet, az író és költő őszinte gesztusa. Bár nem csökkentette azt a távolságot, amely véleményütköztetés vagy inkább véleménycsere terén értelmiségi emberek között feszül Magyarországon. Ez a távolság már-már akkora, hogy félreértésről beszélhetünk: a vélemény és az igazság fogalmának összemosásáról.
A legtöbb író és olvasó ember elfelejti, hogy a tényközlő műfajokon kívül mozgó, magára valamit is adó újságíró nem az igazságot próbálja megfogalmazni, hanem a véleményét. Ezt ajánlja fel az olvasóközönségnek, akinek a webkettes világban szintén lehetősége van az álláspontja megfogalmazására. Ezek közzétételének a célja a közhiedelemmel ellentétben nem egymás meggyőzése lenne, hanem egymás megértése, meghallgatása, akár egy kellemesebb kocsmai párbeszédben. Ennek elég kevés esélyét látom a mostani közhangulatban, amikor a másik fél sarkalatos kijelentéseit az igazság kinyilatkoztatásának véljük. Az a lila ruha szép – mondja az egyik. Az a lila ruha ronda – mondja a másik. S közben rühellik egymást emiatt, mert mindketten igazságnak gondolják a véleményüket. Holott véleménycsere és -ütköztetés is történhetne köztük.
L. G. köpése egy értelmiségi véleménycsere kudarca is. Az említett helyzetben a kocsma padlójára juttatott nyálamilázok azonban szükségszerűen nem kezdhették lebontani az igazságot, mert az nem létezhetett az adott helyzetben. Mindössze két őszinte vélemény kerülte el egymást. Az egyik az éterben veszett el, a másik a padlón.
Ez jutott eszembe, a köpésért járó hála, amikor olvastam a Turczi István Prima Primissima Díja kiváltotta felháborodásról – és az utána következő gratulációkról. A 2014-es Prima Primissima Díj átadóját ugyanis érdekes felháborodás követte, amelynek egyik gyújtópontja volt, hogy sokak szerint inkább Bodor Ádám érdemelte volna a díjat. A Facebookon megindult kommentáradat hamar elmosta a részleteket. Azt, hogy a kuratóriumban az igen különös ízlésű Jókai Annán kívül nem ült az irodalommal hivatásszerűen foglalkozó ember. De biztosan sokaknak a fejében felmerült az a kép, amint a díj odaítélése előtt, a valutaárfolyamok böngészése után Csányi Sándor, az OTP Bank elnök-vezérigazgatója Bodor Ádám, Buda Ferenc vagy Turczi István szövegeit olvassa, majd a bankvezér a hozzájuk kapcsolódó kritikákat és azok kommentjeit elemzi. Esetleg még megnézni könyveik Moly-profilját azért, hogy lássa: mit gondol a mezei olvasó. A felháborodók nagyrészt egy olyan szakmai szempontot kértek számon a kuratóriumon, amelyet a testület szakmai összetételének hiányában nem is tudott érvényesíteni. Ezzel még semmi gond nem lett volna, hiszen a szakma tagjai sürgősségi Facebook-posztjaikkal pótolták a szakmaiságot. Majd néhány nappal később érkeztek a hírek budapesti barátaimtól: nincs semmi baj, mert a díj miatt elégedetlenkedők is gratuláltak Turczi Istvánnak. Sokan azok közül, akik korábban Facebook-posztjaikban megkérdőjelezték a döntést.
Üdítő kivétel volt a véleménynyilvánítások kavalkádjában Podmaniczky Szilárd megfontoltságra intő jegyzete, majd Pál Dániel Levente költő posztja a közösségi oldalon, aki a következőképpen számolt be a Szépírók Társaságának reakciójáról: „A tegnapi Szépírók Társasága közgyűlésnek volt egy (több) nagyon érdekes (antropológiai?) dimenziója. Jelen volt a pár nappal korábban Prima Primissima Díjjal kitüntetett Turczi István is. Turczi a társaság tagja egyrészt, másrészt pedig több szerző ajánlója/támogatója volt, akik felvételi kérelmet adtak be a társasághoz, mindegyikük érdekében – az írásos ajánláson túl – személyesen is felszólalt. Most azt hagynám, hogy »Bodor vs. Buda vs. Turczi«, meg hogy ki érdemelte meg a díjat, meg hogy ki mennyire izzad most hirtelen azért, hogy dobogós legyen a »hány Turczi-könyvet nem olvastam« versenyben… Ez csak kontextust ad ahhoz, ami a tegnapi közgyűlésen (szinte csak észrevehetetlenül, csak mellékesen, csak mindent átitatva) zajlott. Az az összesugdosás és -kuncogás és -mutogatás és stb. egészen (?) érdekes (?) volt, ami minden Turczi-felszólalás előtt-közben-után zajlott. Kedves Gyerekek! Jajj, bocsánat, Kedves Kurva Nagy Magyar Írók, az ember szemébe is lehet mondani, amit kiír valaki a Facebookra vagy máshová – a higgadt véleménytől kezdve egészen a fröcsögésig. Nem hiszem, hogy kisiskolásként kell sunnyogni a széksorok között! Melyikőtök mert a szemébe nézni? Ki merte a szemébe belemondani a véleményét? Tisztelet a kivételnek! Konklúzió: Tök mindegy, ki mit gondol Turczi PP díjáról, vagy arról, milyen összeesküvések lehetnek a háttérben, ebből a hétfői helyzetből most ő jött ki tökösebben és különböző kihalófélben lévő emberi (?) értékek (?) szerint inkább győztesen.”
Ezért jutott eszembe, miért is vagyok hálás L. G-nak a köpésért. Mert ha a magyar irodalom véleménycserére képtelen része még képmutatóvá is válik, akkor soha nem teremtődik meg az emberi beszéd lehetősége, akkor soha nem fognak felszínre kerülni, szemtől szemben megvitatható kérdéssé válni a magyar irodalom problémái. Mert egyszerűen a „nem érdemelted meg” és a „gratulálok hozzá” együttesen, ugyanazon személyektől nem egészséges eleme a magyar kulturális beszédnek. Ez a képmutató politikai iskolák bevett retorikai megoldása. Akkor inkább jöjjön a köpés a véleménycsere, az ellenvélemény szemtől szemben történő felvállalása helyett, amely felszabadító, mint egy kiáltás.
Újságíróként gyakran találkozom azzal, hogy kommentjeikben leköpnek a szakmabeliek és/vagy az olvasók. Nincs igazad, mondják. Ez a véleményem, de nem biztos, hogy igazam van, válaszolom, ha türelmes vagyok. A lájkolók többnyire hangtalanok és gyakran arctalanok maradnak. Ha viszont értelmiségiként nem tanuljuk meg Facebookon közzétett véleményeinket szemtől szemben is felvállalni, akkor csak elmélyítjük a hőbörgéssel társuló képmutatást. De az is megeshet, hogy egyszerűen nem tudunk jól bánni a közösségi oldallal, miközben a Facebook kétségkívül irodalomalakító tényezővé vált. Néha felemeli, máskor kellemetlen helyzetbe hozza a használóit. Kényszeresen azonnali reakcióra készteti a megfontolt embert is, vagy felhalmozza a bennünk bujkáló indulatokat. Köpésre, képmutatásra vagy véleménycserére ösztönöz. Sajnos utóbbiból van a legkevesebb. Akár fel is írhatjuk az eltűnőben lévő műfajok közé.
