Berka Attila: Anómia I.

 

Néztem a késeket, mert kerestem azt a konyhai nagyot, amit legutóbb Vérnél láttam. Éles, könnyű és övre akasztható tok jár hozzá.

Judit belevágott az újabb kismonológba.

– Döbbenetes, drágám, hogy mennyi időnket veszítjük el. Ha megtudnánk a halálunk időpontját, mármint konkrétan, óra, perc, másodperc, és leírnánk egy papírra, mert ha leírjuk egy papírra, máris csak egy szám, egy határozott, egyértelmű szám, amivel lehet számolni, fontos, hogy hosszúkás papír legyen, a számot pedig a tetejére írjuk, és ekkor felidézzük azokat az alkalmakat, amikor vártunk valamire, sorban álltunk, vagy széken ültünk egy hosszú folyosón, de ez a része végül is lényegtelen, hanem maguk az alkalmak, a posta, az orvosi rendelő, akármilyen hivatal, bejutni egy koncertre, fel egy vonatra vagy repülőre, vagy csak megmelegítesz valami kaját és a többi, és a többi, tehát ha minden így elhasznált időt, ezeket a számokat írod szépen egymás alá, persze nem fog mind odaférni, úgyhogy először elég annyi, amennyi a papírra ráfér, esetleg összeadod őket, és az összeget ráírod egy másik papírra... Magad alá csinálsz, drágám, ha meglátod azokat a számokat...

– Felszólítom, hogy azonnal hagyja abba a bűncselekményi tevékenység végzését!

Ez annyira barom mondat, valószínűleg nem is ezt mondta a biztonsági őr.

 

Judit szorosan hozzám simult és a szemembe nézett. Az őr felé fordultam, éreztem, ahogy szétáramlik bennem az adrenalin, a torkom kiszárad, az izmaim megfeszülnek, vagyis éppen olyan, harcra kész állapotba kerülök, amilyenbe évezredek óta a férfiak az ilyes helyzetekben.

– Hogy mi van?!

Értelmesebb mondat nem jutott eszembe.

 

A biztonsági őr fenyegetőn közelebb lépett. Rögtön látszott rajta, nem akar megszólalni, nem akarja megbeszélni. Sőt lépett még egyet és megfogta Judit karját.

– Elmész te a picsába, bazmeg! – kiáltottam és két kézzel mellbe taszajtottam. Belekaroltam Juditba és elindultunk a kijárat felé. – Gyere, menjünk a francba!

A pénztáraknál jártunk, amikor Judit felsikoltott, én meg éreztem egy elég durva rántást a vállamon, aztán meg egy reccsenést. Megálltunk.

A ruházkodásra nem szoktam sok energiát pazarolni, ezt az inget viszont kizárólag Judit kedvéért vettem fel, mert a múltkor azt mondta, nagyon szereti rajtam.

Juditot bal kézzel magam mögé rántva a jobbal felcsaptam a biztonsági őr orrát az agyába. A reccsenés, szorcsanás hiába csak egy pillanatig hallatszott, az egész bolt leállt. Földbe gyökerezett lábbal, levegőben maradt karokkal bambult eladó, vevő, pénztáros, árufeltöltő, hajléktalan és tolvaj.

Az őr rongybabaként hullott lassan, nagyon lassan a padlóra.

Judit tíz körömmel rántott magával, hogy a test, a hulla puffanásakor már az utcán rohanjunk, házakon és aluljárókon át, hogy megmeneküljünk, hogy hazajussunk.

 

– Bazmeg, te nem vagy normális – mondta nekem reggel Judit, miközben belém erőltette a kétdoboznyi, liternyi kefirt. Éjszaka az összes rohadt piát bevedeltük.

– Soha, semmilyen körülmények között nem nyúlhatott volna hozzád az a gyökér, drágám – súgtam kicsit később, a gőzölgő kávé fölött Juditnak, és próbáltam legyőzni a nyelőcsövem lüktetését, amit a gyomrom okozott, ami égett, de nem bírtam enni, azonnal visszajött volna. Persze jobb lett volna mindent kihányni, akkor meg kár belém a kaja.

Az egyik fogam reccsent, az asztalra köptem a felét. Mutattam Juditnak, már megint. Ha így folytatom, lassan bébiételen fogok élni.

Judit széthúzta a nehéz sötétítőt, hadd jöjjön be a fény.

Mosolyogva hozzám lépett, megemelte a fejem. A kezében kés.

– Ez meg honnan van neked?

– Ez nem nekem van, hanem ajándék tőlem neked.

– De ez a kés... Hiszen ez a kés...

Ez furcsa.

– Gyorsan lezuhanyzom – mondom és betámolygok a fürdőszobába.

Forró víz kell most.

Eddig nem is mutatta, pedig beszéltem neki róla.

De az meg fizikai képtelenség, hiszen látnom kellett volna.

Körbenéztem a fürdőszobában. Ez biztosan az ő lakása? Inkább hasonlít az enyémre, jóllehet nem az, mégis.

Tulajdonképpen ki ez a nő? Mióta ismerem?

Az évfordulón történt. A piacon. Zöldséget akartam venni a vacsorához, és náluk már vásároltam többször, mert mindig friss és finom volt az árujuk.

Aznap Judit egyedül volt. Mire odaértem, tele voltam pakolva az összes többi nyersanyaggal. Csak a zöldség hiányzott.

– Már csak a zöldség hiányzik – mondtam köszönésképpen, és mosolyogtam, mint a vadalma. Felszabadulttá tett a készülődés, alig vártam, hogy nekiálljak a főzésnek-sütésnek.

– És milyen zöldségre van szükséged?

– Őszintén szólva, nem tudom, ezt az egyet nem gondoltam végig.

– Azt tudod, hogy mire kell? Mármint mihez. Simán meg akarod enni vagy köretnek, vagy megfőzöd, esetleg megsütöd?

Csak ekkor tűnt föl, hogy én vagyok az egyedüli vásárló, nemcsak itt, ezen a soron, hanem az egész piacon, sőt, Juditén kívül üres az összes stand. Nagyon késő lehet már, a végén még nem készülök el a vacsorával.

– A vacsorához lesz.

Judit kinevetett és megszeretgetett a mosolyával.

– Az rendben van, hogy a vacsorához lesz, de mi lesz a vacsora?

Tanácstalan voltam a meglepetéstől, hogy zavarba jöttem. Judit próbált segíteni.

– Szokványos vacsora lesz vagy valami különleges?

Semmi.

– Oké, értem, itt valami komolyabbal állunk szemben. Első randevú?

Egyre szebben és szebben mosolygott. Hát én meg...

– Te azt akarod, hogy kiröhögjelek és elküldjelek?

Ez ott volt. Kicsit összeszedtem magam.

– Az utolsó vacsorám lesz.

Valamiért azonnal elhitte és komolyan vette. Ez annyira feldobott, hogy széles mosoly terült az arcomra. Mint egy idióta.

– Akkor azt én főzöm meg neked – mondta Judit és pakolni kezdett. – Gyere, segíts!

Kapásból beleszerettem, vagyis ennyit arról, hogy ez a vacsora lesz az utolsó. Úgyhogy most komolyan szembe kell néznem magammal egy arra alkalmas tükör segítségével. Legalábbis a doki azt javasolta, ha valami bajom van, ha valamit nagyon át kell gondolnom, vagy éppen meg kell beszélnem magammal, akkor üljek tükör elé. És eddig bejött. Igaz, hogy többet grimaszolok, de a tekintetem nem hazudik. Ha mélyen belenézek a szemembe, akkor nem tudom átverni magam.

A doki azt is mondta, egészen az utolsó pillanatig történhet olyasmi, ami miatt megváltoztathatom a szándékomat, de ettől nem leszek szarabb ember, mert az élet az, ami ennyire kiszámíthatatlan.

Nem én vagyok a hitvány, hanem az élet.

 

 

Elég lassan értettem meg, hogy itt most valaminek nagyon vége van.

A rengeteg vért is csak akkor vettem észre, amikor elcsúsztam, orra zuhantam és két centivel arrébb megláttam Judit fél arcát.

A fél fején a fél arcát. A nyakából maradt valamennyi, a többi része viszont hiányzott.

Hosszan okádtam, aztán elaludtam.

 

Sötét volt, amikor a telefon csörgése ébresztett. Felvettem.

– Ide kell jönnöd most azonnal! Érted? Most azonnal!

Nem kapcsoltam villanyt, nem mosakodtam, nem mostam fogat, csak felöltöztem és kimentem a lakásból.

Ahogy kiléptem a ház kapuján, fordultam a szomszéd Pofonba, mert mindenekelőtt muszáj volt innom valamit.

Már a második decit kortyolgattam, amikor végre szirénákat is lehetett hallani.

Judit.

– Na, kisköcsög, te is bejöttél a pofonért? – lépett mellém és tette a vállamra a kezét váratlanul egy részeg tahó, aki, gondoltam, az inkább idegesítő, mint szeretett törzsvendég szerepét kedveli, és a soha vagy ritkán látott arcokat pofonnal köszönti, mert az olyan vicces. 

Nyugtatgattam magam, legyek gyáva és tűnjek el azonnal, de hiába, már el is kaptam a karját, a másik kezemmel nyomtam bele a szemébe egy feles poharat, közben letérdeltettem, hogy a feje a pultnak csapódott, rátalpaltam a nyakára, ami reccsent, erre elengedtem és fordultam.

Kifelé menet a pult feletti tévét bámuló öreg részegek asztaláról felkaptam két sörösüveget és az ajtóban kést rántó újabb tahó arcán eltörtem őket, majd, sajnos, látványos keresztmozdulattal szétvágtam a nyakát a csonkokkal. A spriccelő vér elől gyorsan az utcára ugrottam és bedobtam magam az első lépcsőházba.

Ha Judit velem van, nem engedte volna, hogy balhé legyen, gondoltam, de aztán eszembe jutott az a hülye biztonsági őr. Meg a kés.

Az a kés. Amit nem egészen értek.

 

De talán már mindegy, mert azt legalább ugyanennyire nem értem, hogy mi történt odafent. Oké, hogy ezekben a régi, lelakott lakásokban akármi bekrepálhat egyik pillanatról a másikra, de akkor is. Ne már, hogy az utcák, a zaj, a bűz meg az egész egy kalap szar, de odahaza, a lakásban is akármikor meg lehet dögleni, az azért már  a középkor, a középkor legeleje, bazmeg.

Nagy szerencsém van, hogy ebben a házban a padlásajtót ma elfelejtették lelakatolni, talán lesz néhány zavartalan órám gondolkodni és aludni, mielőtt rám találnak vagy feladom magam. Mert bújkálgatni semmi kedvem. Egyáltalán semmihez nincs semmi kedvem.

Nem engedhettem volna Juditnak. Ő élne, én meg nem, vagyis mindenki a helyén lenne. Mert Judit tudott élni. Értette és szerette ezt a valamit, eligazodott benne, én meg az olyan egyszerű kérdésekre sem tudtam válaszolni, hogy hol tanultam, mit csinálok, milyen terveim vannak, milyen a családom stb.

Rajta nem múlt semmi. Az első vacsoránk csodálatos volt, mert még azt is normálisan tudta megkérdezni, ugyan, miért akartam, hogy az utolsó vacsorám legyen ez, hát nem jobb így, hogy holnap is lesz nap, és ha akarom, akkor vele, akkor marad.

Öt percet kértem, hogy a fürdőszobába mehessek tükrözni.