Rendezett káosz

Gerőcs Péter A betegség háza című könyve két szempontból is fontos kísérlet a szerző formálódó életművében. Egyrészt, mert két novelláskötet után regénnyel jelentkezik. Másrészt, mivel úgy tűnik, hogy e művel megpróbál kilépni a Zombor és a világ, illetve a Tárgyak zárt bölcsészközegéből.

Bár A betegség háza sem szakad el a szöveg, a fikció erőteljes tematizálásától, mostani megközelítése a képzett irodalmároknál szélesebb olvasóközönséget képes megszólítani: az írással mint az egyén önmegértésének és a problémák feldolgozásának eszközével foglalkozik. A minket körbeölelő világ szövegbeli megragadásának vágya sokaknak ismerős lehet a mindennapi tapasztalatból (például napló vezetése), Gerőcs Péter könyve azonban nemcsak a rekonstruálás, hanem a konstruálás igényét is kifejezi. Regényeugyanis egy férfi két tudatállapotban írt feljegyzéseiből áll össze. Az egyik szólam egy visszaemlékező, mizantrópiáján túl mégiscsak egészséges ember monológjának tűnik, míg a másik vonulat egy emlékezet nélküli karakteré, aki pusztán jelen idejű önmagát akarja szövegben megjeleníteni.   A címben szereplő „betegség” tehát – talán túl egyértelműen – a főszereplő mentális problémáira utal, és ezt a borítón látható, kiszakított papírlapon át riadtan bámuló szem is jól visszaadja. 

Teljesen szokványos visszaemlékezésként indul a regény, a narrátor beszél a gyerekkoráról, lányokkal való kapcsolatáról, iskoláról, társakról, tanárokról. Kezdettől fogva érződik a gyűlölet és a felsőbbrendűségi tudat ebben a hangban, tulajdonosa nem kevés arroganciával igyekszik elkülöníteni magát a többi embertől. Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című regényének első oldalait juttatja eszünkbe az, ahogyan saját negatív tulajdonságairól beszél. Máskor Háy János A mélygarázs című regényének figurájára emlékeztet, ahogyan kinyilatkoztat, megmondja „a tutit” a világ működéséről.

A normális elmét tükröző részekben sok minden kiderül Schwarz Barnabásról. Például, hogy újságíró, s hogy van a szerkesztőségben egy számára fontos ember, afféle mentor, akiről úgy gondolja, nyilvánosan ki kell állni mellette.  Megtudjuk, hogy van egy barátja, aki időnként felbukkan. Mire a történet végére érünk, az is világossá válik, milyen meghatározó esemény miatt kezdte a főszereplő írásban felidézni a történteket. Ahogy azonban halad előre az elbeszélés, úgy bizonytalanodik el minden, a narrátor egyre kevésé tűnik épeszű, csupán embergyűlölő figurának. Másfajta elbizonytalanítás ez, mint például Garaczi László MetaXájában, ahol a narráció egyetlen mondattal visszamenőleg oltja ki az addigi elbeszélés legapróbb információit is. Gerőcs Péter regényében ez a visszavonás fokozatos, alattomos, és az olvasás során még az is előfordulhat, hogy végül már saját bizonytalanságunkban is bizonytalanok vagyunk.

Eközben a másik elbeszélői mód egyértelmű, közérthető, pedig éppen egy beteg elme totális belső káoszáról van szó, egy emlékezet nélküli emberről, aki létét a folytonos írás segítségével kívánja rögzíteni. A lejegyzett szöveg helyettesíti a memóriát, miközben ez sem garancia semmire, hiszen akad olyan pillanat, amikor az elbeszélő a folyton magánál hordott cetlik egyikéről sem tudja, miért fontos, hogy nála legyen. Ez néha az abszurdig fokozódik, például amikor a cédula csak ennyi utasítást ad: „visszatenni a nadrágomba!”

A regény e rétegében tehát paradox módon a megkonstruáltság kelti azt a benyomást, hogy mindent feljegyezni kívánó őrületről van szó. Hiszen a szöveg lépten-nyomon figyelmeztet arra, hogy ez az ember a legkülönfélébb szituációkban is jegyzetel, sőt az is leírja, ha valami épp akadályozza az írásban („Azt mondja, készen vagyunk. Hajoljak a csap fölé. Nem tudok írni.”), illetve akkor is mozog a keze, ha nem a papírra néz („A létrát nézem. Vakon írok.”).  Ha belegondolunk: egy minden apró rezdülést rögzíteni vágyó alak nem tudná ilyen logikusan, érthetően és nem utolsó sorban az olvasó számára is szórakoztató módon közölni a világgal mániáját.  A káosz illúzióját tehát egy nagyon is összeszedett szöveg teremti meg, magunk elé tudjuk képzelni azt az embert, aki bárgyún követi a körülötte zajló eseményeket, és buzgón jegyzetel, s akinek egész tartása a kezében lévő jegyzetfüzetre és tollra irányítja az őt figyelő tekintetét.  Sokkal rendezettebb ez a réteg a regényen belül, mint a másik szólamé, s az írásra utaló megjegyzésekkel Gerőcs tesz arról, hogy a regény végéig így maradjon.  Ezért a megoldásért kifejezetten dicséret illeti a kötetet, hiszen megmutatkozik benne a szerző technikai tudása.

Ugyanakkor, ha elfogadjuk is a bizonytalanságérzetet, amellyel a történet motívumai között bóklászunk, nehéz megértenünk, miért e két tudatállapot, s hogy a mindkét szövegfajtában szereplő néven túl mi közös van bennük tulajdonképpen.  Hol keresendő az összekötő kapocs? A probléma azért is érdekes, mert a normális ember feljegyzéseinek tűnő részek önmagukban semmiképp sem állnák meg a helyüket (a regény újraolvasásakor már kifejezetten unalmasnak tűnnek).  A kétféle elbeszélői mód meglétének okáról a történet végéhez illesztett A közreadó kommentárja sem mond semmit, ráadásul egy ilyen kis appendix  már meglehetősen elcsépelt megoldásként hat 2013-ban. 

Ez a bizonytalanság már a regény világán kívüli. Egy elhibázott szerzői döntésből következik, s nagyon sokat von le a mű összértékéből. Még csak nem is ugyanannak a történetnek két különböző szemszögből történő elmeséléséről van szó, hanem egyszerűen két más dimenzióról, ahol az egyik hang a múltra, a másik a jelenre koncentrál.  Ezért felesleges az emlékezet nélküli szólamba beillesztett levél a bátytól. Ugyanolyan erőltetett, mint a közreadói utószó; bosszantó megbicsaklás, ahogyan a belső nézőpontba beékelődik ez a külső.

A bevezetőben említett kísérlet tehát nem bizonyult maradéktalanul sikeresnek. A szépirodalmi szöveg játékként való felfogása természetesen rendben van, ahogyan az elbizonytalanító effektek sora is értelemszerűen része ennek. A szerkezeti felépítésben akadnak azonban rossz megoldások, amelyek gyengítik a regényszerűséget. Az egységest hiányoló érzet nem egyszerűen a történet jellegéből adódik, hanem a koncepció említett hibáiból. 

Gerőcs Péter tehát újfent nem könnyíti meg olvasói feladatát, aktív, komoly együttműködést vár el tőlük, ugyanakkor A betegség háza című regényével már nem riasztja el azokat az érdeklődőket, akik nem töltöttek el éveket a Múzeum körúti kampuszon vagy más egyetem bölcsészkarán.

Gerőcs Péter: A betegség háza. Kalligram, 2013.

Pethő Anita