Gueth Péter – A tigrisember – Útirajzok Yogyakartából (6)

Száraz szél fújta a piszkos szmogot a piros lámpánál. Egy ötven körüli mezítlábas nő állt ki a motorosok elé. Piros szalagra fűzött csengők és csillogó flitterek lifegtek a derekán. Koszos szoknyája rojtokban lógott, jobb bokája feldagadva, kissé bicegett. Egy rózsaszín bádogdobozt rázott, majd letette, és kinézett az útszélre.

Talán a férje ült ott, vagy valakije, aki beintett a bottal, majd verni kezdte a fémcsöveket, és a csörömpölésre az asszony táncolt. A legtöbben csak néztek előre. Úgy nem kell fizetni, ha nem szórakoznak. A vonalnál álló túlpakolt, fekete kamionból ki hajolt egy fickó, röhögve lőtt pár képet a mobiljával, majd felhúzta az ablakot.

A csörömpölésre, vagy csak úgy, egy kis patkány szaladt át a kerekek között. Párszor megállt, szaglászott, majd tovább cikázott. Senki se vette észre. Mondom, nem lehet tudni, hogy a csörömpölésre-e, vagy csak úgy véletlenül, mert itt amúgy is sok a patkány, vagy esetleg az asszonyhoz is köze van.

Utólag már szinte mindegy, megtörtént. Csak valahogy ez a „szinte” nagyon erősen ékelődik ebbe az egyszerű mondatba, és nem hagyja békén az embert. Ahogy az a piros ruha se, vagy az álomban elszálló esernyő.

Az egészet persze lehetne véletlen egybeesésnek vélni, és hajlani arra a magyarázatra, hogy csak az emberi elme hiábavaló küszködése, hogy minden áron logikai kapcsolatokat akar feltételezni olyan egyidejű események között, amiknek valójában semmi közük egymáshoz; és az egész csak önvédelem, mert a valóság túlságosan érthetetlen és ijesztő, hogy elfogadjuk olyannak, amilyen.

Mint abban a jávai mesében, amiben a falu legifjabb férfija, élete első vadászatán lenyilazza a tigrist, aztán hazáig szalad örömében. Nyit be a házba, megy hátra, és az anyját ott találja a földön, a tűzhely mellett holtan. Áll, nem érti. Alig pár órája ment el, akkor még semmi baja, rizst sütött éppen, most meg. Aztán a falu vénjei összegyűlnek, tanakodnak. Úgy találják, hogy az asszony lelke bizonyára a tigrisben lakott, és amikor a fia vadászni indult, megjelent előtte, hogy feláldozza magát neki.

A véletlen egybeesés odáig még működik, hogy az ember kezéből kifújja a szél a fekete ernyőjét álmában, szalad utána, nem éri el. Aztán két napra rá, a városban majdnem elüt egy öregembert a szakadó esőben, aki ijedtében bedobja az ugyancsak fekete esernyőjét a busz elé.

Talán még az is érthető, hogy jön valaki hosszú, piros ruhában, két bőrönddel, meg a világvégével, amiről azt hitte az ember, hogy már otthon megvolt, de végül mégis csak most borult fel minden. Aztán ahogy telnek a hetek, úgy tűnik, hogy egészen otthonos ez az újabb vég, és hogy ezzel a nővel akárhogy is, de már valami kezdet lett belőle. Majd egy este megremeg a föld, elmegy az áram, a teraszon ülő barátok felállnak, elköszönnek, és rá három napra elköszön a nő is, és ott maradt a vég úgy, magában és sokkal mélyebben.

De a kis patkány meg a táncoló nő sehogy se. Mert azután, hogy a sofőr lefotózta a jelenetet, a patkány felmászott a kamion hátsókerekére. A kijelzőn már csak fél perc volt a zöldig. Az asszony fogta a bödönjét, körbebicegett, volt, aki dobott neki, aztán indult a sor. A kamion kerekei lassan pörögni kezdtek. A felszálló füstben még látni lehetett, ahogy a patkány fut belül a tárcsán. Próbálja tartani a tempót, nagyokat ugrik, talán másodpercekig sikerül is, de megbotlik, felkapja a lendület, és mint egy marék sarat, kirepíti.

Aztán legközelebb már csak egyedül ül a férfi az útszélen. Néz maga elé, veri a rozsdás csöveket, de nem táncol senki. A bödön ott lóg a lámpaoszlopon, valami ázott kartonpapír van fölé kötözve, nem lehet kiolvasni. A motorosok továbbra is csak a számlálót, és a keresztforgalmat lesik, nem szórakoznak, nem kell fizetni.

Lehet, hogy nincsen kapcsolat. Csak így meg, érthetetlen az egész. Mondjuk, ha meg van, úgy ahogy a mesében, az ember akkor is kiszolgáltatott. Talán csak egyszerre történnek bizonyos dolgok; találkoznak emberek, és úgy tűnik, van köztük valami, de az egyetlen, ami összeköti őket, az a közös pillanat, és valójában teljesen idegenek maradnak.

Nehéz eldönteni, melyik lenne borzalmasabb. Kiszolgáltatottnak lenni, de tudni, van egy rejtett rendszer, vagy elfogadni az érthetetlent. Az ifjú vadász számára talán vigasztalóbb, ha arra gondol, milyen áldozatkész anya nevelte, mint beletörődni a tragédiába és lassanként rájönni arra is, hogy a falu vénjei a magyarázatukkal talán félelemből, talán irigységből, de csak az ő páratlan dicsőségét akarták elvitatni.

Minden esetre, bárhogy is álljon a dolog, egy valami biztos. A vadásznak attól a naptól kezdve megkerülhetetlen lesz minden tigris.