Látatlan legenda – Keszthelyi Rezső versei
LÁTATLAN LEGENDA
KESZTHELYI REZSŐ VERSEI
Tűröm
tódulni pillantásaimra a tenger
égboltkék tömegét –
ha már holtamban látnám,
ami most még az enyém.
Séta
Selymesen tolja lépteim alá
a kőlapokat a szél,
hadd figyelhessem zavartalan,
míg parti sétám véget nem ér:
hogyan érlelődik kinn, a tengeren
a derű vergődése.
Töredék terzinák
Feltűnik olykor-olykor
lélegzetemben
egy-egy lélekszünet.
Benne a leélés
pillanata
önmagára vár.
Múlásával
múlását türtőztet
a múlandóság;
darázsfej furakodik
virágporba, egy égboltrész
meg fuvallata.
A vázában pedig
éppen szál krizantém,
fehérségét élve.
De egyáltalában:
valahány tekintetem
nézésemben telik,
az élménytájak
emlékvesztése minduntalan
beteljesedik.
*
Az ablakrácson széncinegék,
vörösbegyek,emlékbe fürtölődve,
éppen pirkad rájuk
sűrű-sűrű havazás.
Szólítgatnám őket,
ha dallamvoltam gyanítnák.
Aztán színillanás fürgén szerteszét,
és hallható,
a csönd miként cselekedik.
Tudatom meg
az értelmét imigyen keresgeti,
és ha
találja, a szavak belbecsét
a szüntelen
legott elnyeli.
Rajzillúzió
Szállong a tenger eseményeivel a mennybolt,
míg vele vadméhek ásnak bimbók ölébe,
hangyák cipelnek csipetnyiket,
sziklarésben vadászatra
merevedik a gyík.
A szél pedig mindeniket magába lihegi,
és rögvest egyéb
bármelyikre pallérozza át.
Szűrtfény
Reped a rög,
csurog belé a nyű –
örök reszketés
a szél vakolata.
Legalul számolja
a holdkeltét – hol a haj
minden perce hullám, és madár
ég a földben.
A lehetetlen bocsátja el,
mikor meghal – a leheletről leszárad
a tenger, ám felhasad
újra az eső háttere.
Kórók között
vérvörös szirom kaszabol –
lényét az árnyéka fénytől
övezi hajthatatlanul.
Szópillanatok
Élek,
míg nemlétem
visszaragyog.
/
Serény
Gyűjti belőlem
pillanatait,
ami végeszakadatlan.
/
Óhaj
Tört nyugalmat szerkeszt a girhes ág –
úgy kellene most, aki jobb, mint én,
és nékem ezért megbocsát.
/
Lélekszünet
Óhatatlan vonz, ami való,
és érzékeny semmivé igéz.
Végek nélküli tájakon
honolnak, kik a dolgok,
és gyűjtik magukba összes talányuk,
míg sejtelmük sincs:
a titkuk mit él.
/
Obligát képzelgés
A Hold fényéből
gólyák ereszkednek alá:
költeni újra a sziklákba sajtolt
virágzat színét.szárnyalás fényét
/
Észkép
A pillák
a pillák leélhetetlen hunyorgása –
irdatlan, láthatatlan
mozgásban.
/
Megtérő múlt
A sivatagot rátette a szélre,
és a szárnyalás fényét a szájára vette,
hadd szólhassa kertjének a tengert.
Az élet létezésén
mindig ott libeg
valamely hihetetlen arca.
Fehéren és tétován
borulnak le az állatok.
/
Lakhely
Hol vagyok,
mikor otthon vagyok?
/
Lom
Napról-napra
azt is élem,
mit napról-napra
nem élek.
/
Mottó
Ó, az élet nem így van,
de ki tudja egészen másképp?
Vázlat
A tengerre ráhullik apránként a színe –
pipázom a kerti karosszékben,
közös csendet hallgatok;
lepkeszárnyak bóklásznak levegőt,
és valamely égitest fényideje
éppen jelenként ideér;
meredt gyík a falon, csak lüktet:
sziklaszív, a társa meg oleander fürtje,
kiről alig-párák oszlanak,
és sirályok kerengő tollpihéi
rajzolják, ami most
velük én magam.
Látatlan legenda
Sziklarés,
belőle ezüstzsálya
tör elő,
csaknem égerő, vagy valóban az;
napsárga virágát
a szél színregéje csipdesi,
ő meg, míg nem kókad,
a tenger horizont-
tömegére fekteti;
és e történést
a pillanataimmal
titáni légszem követi.
