Míg vagyok – Fövényi Sándor versei
Claude Monet (1840–1926): Tavirózsák (Sárga nirvána), 1920, National Gallery (London)
Fövényi Sándor
Borotvaszélben
Uram, úgy elhevernék már a réteden,
mert sikolyra fent kés az életem,
elég a stigma, nincs hely a bal karon,
ujjam végigszalad a sok varraton
– száz halálom fakó fogsorán –,
s borzol buta dallamot, e vére-buggyant zongorán.
Én másképp látok, másképp ítélek,
más az utam, amin megyek,
szememben sosem kért megváltó fények,
pedig sötétben élek, akár a gyűlölet.
Jó, vagy rossz? Hasadok, mint az óceán kérge,
mikor a Nap belegurul kékes köldökébe.
Mit tettem eddig, mit nem, kit érdekel,
öreg szívem, acélsarkantyús csillagom,
mely fáradt szikrákat pattintva ég el,
ha dühömbe meghalni hullatom.
Jó, vagy rossz?
Mint esőgöröngy a szárítókötélen
billegek erre-arra, borotvaszélben.
Míg vagyok, míg vagy, míg vagyunk
Régóta rab vagyok,
ketrecem magam előtt tolva ballagok,
mert minden délben pár perc séta jár,
csak akkor, ha itt a nyár,
hogy a Nap rongyosra tépje vállam.
Álmomban álmodban jártam,
szép és fiatal voltál,
alkony-vörös a hajad,
és nem hiányzott a római hatos
meg a többi fogad, ezért mosolyod
eltettem az ébrenlétekre.
Néha nézed, nézlek-e, ilyenkor
tűnődöm, harminckét év alatt
hogyan szerettük unottra egymást,
s akár egy öreg padlást,
telepakoltuk magunk emlékekkel,
a jót díszes dobozba gondosan lezárva,
a lim-lom, kacat alig fér,
közben por pihél, mert szürkül
a napcsíkok lenge rácsa körülöttünk.
Kavarog a múlt, honnan jöttünk,
nekem a cigánysoron Zsiguli-gokart,
a te sváb őseid a vártán álltak,
s mit a vagonok, kiokádtak,
terelték az ég felé.
Ilyenkor szakadok ketté
a fiam féltve, látom benne
a csóró, mégis vagány félistent,
de acél-hideg szemében ott
a fájó magyar árja,
és fetrengek az Úr előtt, ne érje baj,
hülye gőgje ne gyűrje nejlonzsákba,
míg vagyok, míg vagy, míg vagyunk.
Különben megfagyunk,
mint a korai madárdal,
és szívünk millió gyilkos szilánkkal
szórná teli a megmaradt világot.
