Szőcs Géza: Bodor 75

Négy éve már, hogy 2011 februárjában az a hír jutott el hozzám, hogy a PIM-ben Bodor Ádám 75. születésnapját ünneplik szűk körben. Amikor erről véletlenszerűen értesültem, néhány köszöntő mondatot vetettem papírra, amelyeket fel is olvastak a helyszínen, egyesek örömére, mások bosszúságára.

Tavaly decemberben aztán majdnem meglepetéssel értesültem arról, hogy nem Bodor Ádám kapta a Prima Primissima díjat. (Azért majdnem, mert engem már semmi nem lep meg. Majdnem.) Nem mintha bármi bajom volna Turczi Pistával – no de mégis, Bodor a Nobel-kategóriásaink közé tartozik, a Kertész, Esterházy, Konrád, Krasznahorkai, Nádas együttesbe, hogy további neveket itt ne említsek. Turczit még nem számítják ide – lehet, hogy egyelőre még nem.

A vox populi tehát itt mellévoxolt – vélekedtem, s eszembe jutott egy régebbi, még a Prima-Primi alapításával egyidős gondolatom. Akkoriban azon morfondíroztam, talán érdemes volna megalapítani az Ultimus Ultimorum, azaz az Ulti díjat, az Utolsók Utolsója Elismerést. Amit azok kapjanak – jó előre –, akiket utolsókként, őrületes spéttel, az események után hajukat tépve kullogva fedeznek fel a kortárs kánongyártók, idegesen magyarázkodva, hogy miért csak most, hogyhogy nem korábban, miért csak így a végén, utolsókként...

De irodalmi közvéleményünk nem szereti, ha díjakat alapítok, úgyhogy mostanában nem dédelgettem tovább ezt a gondolatot. Ezzel szemben – hogy ne csupa évfordulós, születésnapos, eseményhez kötött, s így hivatalos ízű textusokba foglaljuk, amit gondolunk –  most helyesnek vélem, ha néhány héttel Bodor Ádám 79. születésnapja után, nem szervezett, nem kollektív formában, nem a PIM-ben, hanem csak így, az Irodalmi Jelen köznyilvánosságának magányában poharam az egészségére emelem, újra átadva neki akkoriban írott szavaimat. Ezeket: 

Kedves Ádám!

Mintegy éve egy körkérdés véleményemet tudakolta az elmúlt két évtized legjobb magyar regényére vonatkozóan. Biztosítottak róla, hogy válaszomat bizalmasan kezelik, senki nem fogja megtudni, hogy mely író mely könyvére szavaztam. Visszaírtam, hogy egyáltalán nem titkos, nem konfidenciális, nem rejtőzködő, sőt bármilyen nyilvánosság előtt vállalt, nagyon is publikus véleményem szerint ez a legjobb regény a Sinistra körzet. Nem emlékszem már, mi lett a végeredmény, de bármi is lett, véleményemet szemernyit sem ingatta meg. Márcsak ezért is helyénvalónak érzem, hogy felköszöntselek most, emberéleted útjának felén.
A másik, amit szeretnék megerősíteni: ma is ugyanazzal a megilletődött szeretettel gondolok rád, mint amikor elemi iskolás koromban először találkoztunk kolozsvári lakásunkban, és édesanyám megsúgta, hogy ez a bácsi éppen a börtönből érkezett, ahova azért került, mert nagyon derék ember. Ugyanezt tudtam meg később Palocsay Zsiga bácsiról, továbbá Veress Zoli, Páll Lajos és Páskándi Géza bácsikról is. Úgy tűnt, minden vonzó ember, mindenki, aki érdekes dolgokat tud mesélni, és aki barackot nyom a fejemre, az valahogyan Szamosújvár, Nagyenyed vagy a Duna-csatorna felől érkezve száll le a vonatról, hogy felnézzen otthonunkba.
Később aztán kiderült számomra, hogy édesapámmal már korántsem felhőtlen a viszonyotok. Sajnáltam, mert azt feltételezhetted, hogy ővele értek egyet. Pedig irántad való ragaszkodásom változatlan volt, ha nem tartottam is ízlésesnek hangoztatni. Beszélgetéseink, a kolozsvári baráti körben eltöltött Szilveszter-esték megnyugtattak afelől, hogy kapcsolatunk sértetlen. Ám ez a kör hamarosan szétesett, volt, aki meghalt, volt, akit még rosszabb ért. A köréd szerveződő új féltékenyek pedig keményen zártak, éreztetve velem, hogy barátságom csak rosszat tesz neked. E mai alkalomról is csak véletlenül szereztem tudomást, s már sietek is befejezni levelem, nehogy még számon kérjék tőled. Azért tudd, ha barackot nem adok is a fejedre, egy kézszorítást azért küldök befejezésül.
Pedig még a régi Utunkról is akartam írni, ahova bármikor betévedtem, ott javítgatta a kéziratokat, anekdotázott, sakkozott vagy iddogált Bodor Ádám, Szilágyi István, Vermesy Péter, K. Jakab Antal, Szilágyi Domokos, Tamás Gáspár Miklós, Lászlóffy Ali, míg egy közeli kávéházban Orbán György, Láng Gusztáv, Bretter György, Selmeczi György, Baász Imre, Salamon Anikó vagy Gyimesi Éva várakozott valamelyikőtökre vagy egymásra. Rengeteg okos ember, de akkor talán nem mindenikük tudta,  amiben már akkor is biztos voltam: világunkról egyikünk sem tud annyit, senki nem ért belőle annyit, senki nem mutat meg belőle annyit, mint Bodor Ádám.
Fél évszázadosnál hosszabb barátsággal köszöntelek tehát.