Irodalmi Jelen

Méhes Károly: Néma galambok utcája, 1. részlet

2015. március. 31. - 09:48

Méhes Károly

Néma galambok utcája, 1. részlet

A tantestületi záróbulin Atkáry jött oda hozzá, és a szája sarkában lógó fogpiszkáló mellől előbb azt ecsetelte újfent, hogy milyen kellemes élmény volt számára a kirándulás. Érezte, hogy a diákok is feltöltődtek lelkiekben. Aztán megfogta Porr Benedek vállát, és igyekezett mélyen a szemébe nézni, mint azok, akik képességet éreznek magukban arra, hogy a puszta tekintetükkel gyógyítsanak.
Benő tanár úr, mit hallok… Ej, ej.
Mit?
Elmenni? Itt hagyni minket?
Dehogy. Csak egy kis szünet. Sabbatical, tudod. Kijár.
Ugyan már!, rikoltott egyet Atkáry, és átpördítette a szája egyik sarkából a másikba a fogpiszkálót. Mi van, kapuzárási pánik? Azt nem így kell elintézni.
Hanem?, kérdezte Porr Benedek, és önkéntelenül is elmosolyodott.
Atkáry vonásai most megkeményedtek.

Mi például önismereti táborba megyünk a Bakonyba. Csupa rendes, komoly gondolkodású ember. Ott lenne a helyed köztünk, amondó vagyok.

Egy pillanatnyi szünet után folytatta. Különben is, beszélnünk kellene. Több közünk van egymáshoz, mint gondolnád.
Nem tudom…, húzta el a száját Porr Benedek.
Erről van szó!, csapott le Atkáry, és a szájából kivett fogpiszkálót rászegezte. Nem tudod! Persze, hogy nem tudod. Akkor annál inkább. Éreztem rajtad, Benő tanár úr, hogy…
Hogy…?, kérdezett vissza kissé élesebben, de határozott érdeklődéssel.
Igen, pontosan azt, hogy valami hiányzik az életedből. Sejtettem, hogy magad sem tudod, micsoda. Ne érts félre. Remek tanár vagy, itt szeret, tisztel mindenki. Mintha csak édesapádtól örökölted volna, akire én is hálatelt szívvel gondolok a mai napig…
Atkáry itt megakadt a gondolatban, eldobta a fogpiszkálót, és a torkát köszörülte. Mintha kínzó erővel rohanták volna meg az emlékek Porr Benedek apjáról, aki hosszú éveken át, egy bizonyos pillanatig, közmegbecsülés mellett igazgatta is a gimnáziumot. Atkáry aztán újból összevonta a szemöldökét, és folytatta.
Nem tesz jót, hogy egyedül élsz.
Nem élek egyedül, csak Magdi kiment Angliába.
Mikor is? Három éve?
Jól emlékszel, lassan három éve.
Három éve, bólogatott erre Atkáry, és a cipője orrát nézte, mintha onnan olvasná le ezeket a félig titkos információkat. Szóval ott a Bakonyban, velünk emberek között lehetnél. És itt most az embereket nagy E-vel mondom. Nem viccelek.
Atkáry megint Porr Benedek szemébe fúrta a tekintetét. Várta, hogy milyen választ kap, de nem kapott semmilyent. Így fogott egy új fogpiszkálót, és tovább beszélt.
Ott minden megvan, amire a magunkfajtának szüksége van. Azt hiszed, nem tudom, milyen az, kiürülni? Még a szeretet is képes elfogyni. De lehet pótolni. Nagyon is, tanár úr!

Atkáry, a nagyobb nyomaték kedvéért, a fogpiszkálóval kétszer is megbökte kollégája mellét.

Feltöltődsz szeretettel, és jöhet az új tanév. Majd meglátod.
Porr Benedek kétkedő grimaszt vágott, ingatta a fejét. Jobb keze mutató- és középső ujjával kicsit masszírozni kezdte a mellét ott, ahol Atkáry megböködte.
Aki most magasba emelte a fogpiszkálót, és úgy szavalta.

Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel. Tudod, ki mondta, tanár úr?
Jézus?, vágta rá Porr Benedek.
Langyos. Müller Péter. De teljesen igaza van.
Porr Benedek azon töprengett, erre mit is feleljen, és miképp rekessze be a társalgást Atkáryval, amikor mentőangyal képében Sós Eszter lépett hozzájuk, és karon fogta Atkáryt.

Ernő, súgta a fülébe, nagyon jó híreim vannak. Meg kell beszéljük a nyári menetrendet. A Köveskúti Éviék is jönnének…
Sós Eszterről tudni lehetett, mielőtt a férjével házaséletet él, letérdel a Madonna képe előtt, és imádkozik. Most sietősen végigmérte Porr Benedeket. Bocs, Benőke, hogy elrabolom, nekem nagyobb szükségem van rá, vetette oda hadarva. Magával vonszolta Atkáryt, aki távozóban visszanézett, és egy hosszú szemhéjmozdulattal jelezte, lám, vannak, akik tudják, kivel kell szövetségre lépni, mire való a szünidő, továbbá, mit vár tőlük az iskola, a növendékek, és úgy általában, az élet.

Ottfeledkezett a tükör előtt a vakációnak ezen az első reggelén. Korábban sosem ért rá magával foglalkozni, vagyis azt gondolta, nincs ideje ilyesmire. Továbbá, itt van Magdi, és úgyis csak az számít, hogy neki így tetszik, ahogy van; aztán Magdi elment, és mindez még kevésbé lett fontos.
Ahogy tüzetesebben szemlélte magát, úgy érezte, nem lehet megbékélve önnön testével. Egyáltalán nem Antonio Banderast hiányolta a tükörképéből, miközben felvillant benne, hogy az apja valaha rendre azzal molesztálta, hogy Rossz bőrben vagy, gyerök! Tudatában volt, hogy az élet, vagyis jobban mondva a fizika törvényei szerint a testi anyag, ami születésével a birtokába jutott, ugyanúgy elhasználódik, romlik, kopik, lyukad, mint bármi egyéb, egy gumilabda, hócipő vagy kerti nyugágy. Ezen a júniusi reggelen mégis nehezményezte, hogy ez valóban megtörténik, ő sem számít…
Nézegeti-e magát Atkáry a tükörben? Ha elmenne abba a táborba, megtudhatná. Még beszélhetnének is róla, a testnek elmúlásáról.
És Pöri? Mit látott, amikor szétkalapálták az állát és csontkinövései keletkeztek?
Szemrevételezte magát, mintha ez az állapotfelmérés elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy bármibe is belefogjon. A sarkán és a csámpásan lépő jobb lábán az egymáshoz dörzsölődő ujjak mentén bőrkeményedések alakultak ki. Az ízületeit tekergette, amik egyre inkább recsegtek-ropogtak, lassan úgy érezte, mintha a csontjai helyett egy régi szoba bútorzatának léceit mozgatná a bőre alatt, leüléskor valamije megreccsent, akár egy ősi karszék, ha beleereszkednek, és a lábfejében a kis csontocskák ugyanolyan diszkrét, de éles hangot hallattak, mint a parketta lécei, amin lépkedett. Már reccsenés és reccsenés között is különbséget tudott tenni: volt köztük jó és rossz, ami reccsenésként se hozta azt, ami elvárható lett volna tőle. Alattomos viszketések is kínozták időről időre, amikre ugyan kapott krémet, és ez elmulasztotta a bajt, de a lényeg a krém volt, vagyis hogy anélkül már nem megy. És a néha be-begyulladó körömágy a jobb nagylábujjon, a rendszeresen beduguló jobb fül, valamint a vállon megjelenő kis bőrfüggelékek, amiket állítólag úgy le lehet égetni lézerrel, hogy még heg sem marad utánuk.
És végül a hasa, mintha ez lenne mindennek az alfája és ómegája. Most határozottan úgy látta, hogy a hasa, vagyis hája, az a felesleg, kínos precizitással uralkodik el rajta, és azt akarja, hogy ő így nézzen ki. Mindezt úgy, hogy menzakoszton élt, vagy főzött magára, és a legritkább alkalmakkor fordult elő, hogy kirúgott a hámból; noha egy tantestületi záróbuli sem a bacchanália netovábbja.
Csöndes és kispolgári életet élek, morfondírozott Porr Benedek, és még sincs menekvés. A jó fiú is elnyeri méltó büntetését.
Szülei nem nevelték vasszigorral, mégis amolyan rászólogatós, tanácsosztogató jóakarattal voltak megáldva, miáltal szavaik az évek során a pokolba vezető úttá kövesedtek. Anyja két formulát ismert fia nevelésére. Az előfeltevés így hangzott (nem feltétlenül fenyegető módban – amit nyelvtan nem ismer, de van ilyen –, csupán véresen komolyan):
Előre megmondom, édes fiacskám…, és ezt hosszas, kifejtő mondatfüzér követte, mely során az anya mint jövőbelátó tette kötelességét.
A történések után sokkal rövidebb summázat következett, mert míg Porr Benedek az esetek többségében valóban galibát okozott, az anyja, minden bosszúsága ellenére, szinte megelégedéssel nyugtázhatta:
Én tudtam előre.