Grafitmagány – Papp-Für János versei
Jacob van Ruisdeael (1628–1682) festménye
Grafitmagány
Papp-Für János versei
GRAFITMAGÁNY
rajzoljuk le nyári élményeinket.
a ceruza, a hegyező a legutóbbi
költözéskor elveszet. azt
a tolltartót vágta anya apa fejéhez,
amikor ordibáltak. összeszedhettem
volna, de a barátaim kint voltak
a ház előtt. így kölcsönkértem
a szomszéd kislánytól.
az ő ceruzáinak mindig olyan
jó illata volt. a radírnak is.
a tolltartónak is. a hajának is.
azt beszélik, a szerelemnek éppen
ilyen illata van. nem hiszem.
mert belém soha senki nem
volt szerelmes. lehetetlen egy ilyen
karikás szemű kisfiúba beleszeretni.
leültem a szőnyegre, ott rajzoltam.
az asztal már egy másik lakásban volt.
sokáig nem bírtam térdepelni,
inkább hasra feküdtem. folyton
átlyuggattam a papírt a szövetek
hézagaiban. apa szemeinél még
meg is nyomtam a ceruzát.
anyánál viszont a combomra tettem
a lapot, nehogy még én is kárt tegyek
benne. rajta így is annyi lyuk volt már,
hogy amikor az ablakba állt, mindenütt
átvilágította a fény. magamra is csak
azért vigyáztam, mert nálam volt
a kislány illatos ceruzája. nehéz
szőnyegen rajzolni. nem csak
a lyukak miatt. a színezés is lehetetlen.
végül egyszerű grafitceruzával rajzoltam
meg az egész családot, éppen csak
néhány vonallal, ki sem satíroztam.
kivéve azt, hogy anya száját kirúzsoztam
és kifestettem a szemei alatt,
majd elmázgáltam. legnehezebb
a sírást lerajzolni. nem elég lefelé
görbíteni a szájat, mint a rajzfilmekben.
csillagos ötöst kaptam a rajzra.
amikor anya megtalálta, elmentünk
fagyizni. amikor apának megmutatta,
másnap költözni kellett.
A SZEM TÜKRE
olyan lett, mint nagymama arca.
vagy mint az a főzelék,
amitől mindig hánynom kellett,
és elsápadtam már a szagától is.
ilyenkor hasonlítottam leginkább nagymamára.
már jó ideje halott volt, amikor újra láttam.
nem tettek jót neki ezek az utolsó napok.
addig észre sem vettem, hogy megöregedett.
most meg már mindegy neki,
akármilyen fiatal is legyen.
az egyik délután belenéztem a víztükörbe,
és az összes papírhajó, amin anya át akart jutni
egy mindegy melyik partra,
már csupán szétázott rostok szálai voltak
apa málladozó arcán.
napokon keresztül hajtogattam,
és hiába mondtam, hogy erősebb papírból kellene.
csak az én szememben álltak össze
egy gigantikus luxushajóvá,
amely szigetről szigetre jár,
s be nem teljesült álmokat szállít
és boldog, halott nagymamákat a feltámadás felé.
ez a hajó végül olyan lett,
mint amelyik egy olyan arcba vájta horgonyát
ahol csak a szem tükre ismeri
anya homlokán zátonyra futott álmait.
de én szívszakadva evezek, evezek
az éles sziklák között az egyetlen
égve felejtett világítótorony felé.
ELMONDHATATLAN BÉKE
amikor lenyomta a kilincset
anyám hányni kezdett
zsebkendőt vittem neki
de ilyenkor soha nem fordult felém
úgy öleltem át hátulról
mint egy haldokló az utolsó imát
könnyei végigcsorogtak karjaimon
másnap kegyetlenül elsózta volna
a marhapörköltet amihez a húst
évekig mutogatta a sarki hentes
csillogó üvegpultjában
szipogva felállt
szaftos bőrét szárazra mártogatta
apám annyira rettentően
állt az ajtónyitásban
hogy ezután az egész utcában
hetekig nem volt reggel
MINDEN KEZDET
apa csípőficammal született.
messziről fel lehet ismerni
a járásáról. talán, ezért nem
szeretett focizni velem.
csípője olyan ütemben kattog,
mint nagymama faliórája, a szürke,
téli estéken, ami egy mély lyuk a falon,
és azon keresztül hordja át
a halál a szomszéd öregeket a másvilágba.
anya sírva született. de nem úgy, mint egy
átlagos újszülött. hanem mint aki már akkor
halni készült. esténkként olyan hangja van,
akár a kecskéknek, amikor átvágják a torkukat.
végül mindig elhallgatnak a fuldoklásban.
őt is messziről fel lehet ismerni az arcáról.
vörösre van dörzsölve a szeme alatt.
szinte ragyog a sötétben. ilyenkor szipog
és a haját az arcából soha nem dobja félre.
úgy tudom, én normálisan születtem. talán annyi,
hogy kislányt szerettek volna. nem tudom,
ez bántja-e őket. engem nem lehet
felismerni semmiről. főleg nem messziről.
annyira vékony vagyok, hogy az osztálytársaim
folyton átnéznek rajtam, és a lányok is csak akkor
vesznek észre, ha magam mellé teszem a karjaimat.
az ablakban szeretek állni. figyelni azt,
hogyan születhettek a többiek. miért lettek mások,
és miben maradtak ugyanolyannak.
felismerni a legelső vonásokat, amelyek megmaradtak.
lesem az utcasarkot, várom a befordulókat.
de legjobban egy bicegő férfit,
és egy kisírt arcú nőt akarok látni,
ahogy kézen fogva sétálnak összekapaszkodva.
s ha egyszer ideérnek, kirohanok eléjük,
hogy végre együtt lehessünk az ablak másik oldalán.
TEREMTŐ IDEGEK
az utcánkban csak nekünk és a szomszédnak
nincs kerítése. apa és Marci bácsi jó barátok.
de így legalább az ügyeletes orvosi autó
vagy a mentő könnyen meg tud fordulni
ebben a zsákutcában. anyához sűrűn hívjuk
és már a címet sem kell mondani
sőt előre felszívják az erős nyugtató injekciót.
ilyenkor mindig azt kell hazudnom,
hogy apa gyomorrontástól okádik
a kert végén. olyan hangja van,
mint a városszéli vágóhídnak
ahol nappal is külön kis éjszaka van.
nagymama azt mondja, ott lakik a halál
és én az iskolából jövet arra sem merem
fordítani a fejemet nehogy megfigyelje
merre lakom. nálunk így is olyan ritkán
van nappal és a Nap is csak akkor süt be
az ablakon ha anya mosolyog. olyan pedig
csak ritkán. Marci bával a steffl sörözőbe járnak.
ott még van hitelük és billiárdozhatnak hajnalig.
ja és a bicikliket el lehet rejteni a hátsó udvarban.
így nem találja meg őket senki. sűrűn el lettem küldve,
hogy keressem meg őket. persze én tudom,
hogy hol bujkálnak. de két sportszeletért
és egy pohár pepsiért nem árulom el.
végül mindig elalszok a széken,
mire elindulunk haza. a biciklibe kapaszkodik,
dülöngél az úttest közepén, próbálom támasztani.
ha szembe jön valaki átszaladok a másik oldalra
mintha nem is együtt lennénk.
egyszer csak megszólal az esti harangszó
s a vágóhíd felől is valami éjfekete moraj.
elbotlok és a megmaradt sportszelet
kiesik a zsebemből. a közelgő halál árnyéka
tökéletesen eltakarja. nem nyúlok utána.
valaki megáll előttem. anya az. felemel,
és ölben visz magával haza, a megváltás
fényei felé. nyugtat. egyszer apa is hazaér.
„bűn az, aminek a nyomát is sikerült eltüntetnünk”
TÜKRÖZŐDÉS
anya előveszi azt a dobozkát,
amit évente csak egyszer szokott.
egy rég elmúlt karácsonyra kapott
hótaposó kiscsizmám volt benne.
mielőtt óvatosan kinyitnánk,
lefújjuk róla a hétköznapok porát.
felragyog szemünkben egy újabb ünnep,
és a megbocsájtás utolsó esélye.
egy nagy, színes üveggömbben
nézegetem magam.
mindennél jobban vigyázok arra,
hogy el ne ejtsem.
ettől már csak a kishúgom arca
lehet törékenyebb.
apát várjuk. azt ígérte siet,
és belefaragja a karácsonyfát a tartóba.
kint maradt az éjjel, teljesen belepte a hó.
a szánkót, amit minden évben
kölcsönkértük a szomszédtól
apa elcserélte két felesre és egy sörre.
könnyen lecsúszott a torkán az idei ünnep.
a hótaposómat meg hamarabb kinőttem,
mint ahogy elnyűhettem volna.
persze most is az ablakban állok,
figyelem, ahogy a hópelyhek ráolvadnak
az üveglapra, és mindenféle kacskaringós
úton versenyeznek a párkány felé.
anya arcán minden nap olvadás van.
a legfagyosabb télben is.
nagy párafoltot lehelek az üvegre,
vékony kis ujjaimmal szívecskéket
rajzolok a közepébe. az elsőt anyának,
a másodikat a kishúgomnak,
a harmadikat kicsivel később apának.
magamnak soha nem rajzolok.
még ez az egy is sok néha.
és a harmadik végül úgyis rászárad
másnapra a mellkasomra,
ahonnan a szív mintáit másolom.
majd újra belenézek a gömbbe.
látom, anya sír, a húgom nevet,
nekem pedig el kell döntenem.
VALAMI UTÁN
Nagymama fekete kendője napok óta
elő van készítve a régi varrógépre,
ami mellett így meghajolt a háta.
Minden ruhámat megvarrta vele,
pedig némelyiken már több volt
a folt, mint a ruha eredeti anyaga.
Sír ha rózsafűzért vesz a kezébe.
Ha bibliát, akkor megölel.
Egész életében szüntelenül imádkozott,
és ettől egyre szebb az arca.
Aznap korán kelünk, a kendő már
nincs a helyén. Fekete nadrágot
vasal nekem, és egy kis mellénykét
tesz Nagyapa kedvenc székének karfájára.
Ő már évek óta nem ül rajta, és azt hiszem,
most épp oda megyünk, ahol azóta fekszik.
Ahogy megszólal a harang, kézen fog.
Olyan, mintha langyos tej ömlene a kezemre.
A nehéz kaput bezárja mögöttünk,
de az arcát mindig nyitva felejti.
Az én őrangyalaim ott járnak ki-be,
s ettől olyanná változott a szeme,
mint egy zsúfolt pályaudvar a sok
várakozóval a peronon. Mire az utcasarokra érünk
már annyi feketeruhás néni gyűlik össze,
hogy még a legöregebbek sem láttak ilyet.
Éppen olyan, akár télen egy varjúcsapat
a hófödte szántás közepén. Csak ők
innen már soha nem tudnak elrepülni.
Most járok először temetőben.
Nagy, hideg márványhátak roskadnak előre,
s mindegyiken két bevésett évszám.
Nagymama márványán csak egy szám áll.
Ettől napokig nagyon boldog voltam.
Mi még valahol a közte lévő bevésetlen
hézagokban sétálgatunk. Odaérünk egy sírhoz,
amit szorosan körbeállnak az emberek.
Felismerhetetlenre torzulnak a könnyezéstől.
Nem tudom, mi történik, tanácstalanul felnézek
Nagymamára a teljes megsemmisülés előtt.
Azonnal megengedi, hogy átrepüljek
az arcán, vissza a varrógép mellé. Színes foltokkal
takarja el a szememet, és egy pohár langyos kakaó
megszépít mindent. Majd felröppen
a legutolsó varjú is a szántásról. A kaput
kétszer kulcsra zárja, meleg pogácsát eszünk
az angyaloktól roskadozó falak takarásában.
Mesélő hangja forró lüktetés a csuklóimon.
Azóta is csak az első dátumot nézem meg
Nagymama görnyedt márványhátán,
de tudom, hogy ott van az a bizonyos
másik is, ahová végül minden séta vezet.
Erősen összeszorítom a szemem,
véletlenül se lássam meg.
Mert nincs az a folt, ami ezt eltakarhatná.
