Szőcs Géza: "A nyelv sem egyéb, mint egy isteni lenyomat a világról"

A Partiumi Keresztény Egyetemen 2017. április 25-én A reformáció nyelvi hatásai című konferenciával kapcsolódtak be az 51. magyar nyelv hete – április 24–30. – rendezvényeinek sorozatába. A konferenciát Tőkés László, a PKE elnöke (a hiányában felolvasott) köszöntője nyitotta, majd Szőcs Géza (miniszterelnöki fotanácsadó, a Magyar PEN Klub elnöke), Pálfi József, a PKE rektora, Juhász Judit elnök (Anyanyelvápolók Szövetsége, Budapest) köszöntői után olyan neves személyiségek előadásai következtek, mint: Balázs Géza (ELTE–PKE), Pomozi Péter és Karácsony Fanni (ELTE), Máthé Dénes (BBTE), Vitéz Ferenc (Református Hittudományi Egyetem, Debrecen), Pletl Rita (Sapientia Tudományegyetem, Marosvásárhely), Pölcz Ádám (ELTE). Az alábbiakban Szőcs Géza köszöntője olvasható. 

Hölgyeim és Uraim, tisztelt egybegyűltek, nyelvünk barátai!

Terveztem, hogy magammal hozok ide egy terméket, de közben megsavanyodott. Ezt a terméket kefirnek nevezik. 

A kefir romlandó, éppen ezért igen fontos ismeret, hogy meddig fogyasztható, hogy mikortól nem tanácsos belekóstolni. Képzelhető a meglepetésem, amikor azt olvasom a januárban vásárolt dobozon, hogy a szavatosság lejárta tizenkettedik hó, vagyis december hónap másodika. 

Ez rekord – morfondíroztam magamban –, vajon mi az ördögöt tehettek ebbe a dobozba, ami tizenegy hónapig eláll? Vagy vajon tavaly decemberről volna szó? Nem. Az évjelzetből világosan kiderült, hogy 2017-ről beszélünk. Ekkor tűnt fel, hogy az évjelzetet a keltezés végére helyezték. És megfordították a magyar észjárásnak megfelelő egész logikát. Vagyis a 12.02 nem azt jelenti náluk, hogy december 2., hanem hogy február 12. És ezután jön, hogy 2017.

Apróság – legyinthetnénk. Csakhogy ez a kis merénylet szembemegy nyelvünk természetével, azzal a szellemmel, amely meghatározza belső fogalomszemléletét és koordináta-rendszerét. Ellentétes az embert a térben és időben elhelyező elveinkkel, mentális rendszereink architektúrájával, fogalmi megközelítésünk saját, más nyelvekétől különböző filozófiájával. Ez nemcsak mentális kérdés, ez agresszió nyelvi identitásunk ellen.

A magyar szemlélet ugyanis mindig a nagy egész felől, az általános felől közelít a rész, a kisebb, a partikuláris felé. Előbb a nagy egységet, az évet határozzuk meg, aztán a hónapot, legvégül a napot. Szemléletünk szerint a családnév van elől, azt követi a személynév. Miközben vannak népek, amelyek hagyományosan a házszámmal kezdik a címzést, ezt követi az utcanév, majd a város és az ország. Más népek pedig azt, hogy huszonöt, úgy mondják hogy öt-és-húsz, elöl az öt, fünf-und-zwanzig.

Talán a világ dolgainak elrendezését szolgáló nyelvi ösztön teszi sikeressé világszerte a magyar informatikusokat, talán e marsbeli hírű nyelv használata volt nagy fizikusaink egyik titka. Sikereikhez persze igen sok minden szükséges volt – de mégis. Az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy nyelvünk meggyötrése, legbelső mechanizmusainak erőszakos megváltoztatása sokkal kártékonyabb, mint néhány idegen szó beemelése a szótárunkba. Amúgy, ha már itt tartunk, még a sparhert szó is elviselhetőbb, mint a gyomnövényként elburjánzó egyenlőre szóalak, amely már politikusok szájából is hallható.  

Visszatérve a nyelvi logikákhoz, ezen belül a magyar nyelvre jellemző szemlélethez: 

A világ fejlődése nekünk adott igazat. A postai elosztó rendszerek nem a házszám felől indulnak el megtalálni a címzettet. Amióta hosszú névsorokra és lajstromokra van szükség, nagy mennyiségű információ gyors áttekintésére, a lexikonok sem a tudósok keresztnevét írják előre, hanem a vezetéknevüket, amely mögé odaszúrnak egy vesszőt. Lincoln, vessző, Abraham. Nem mintha az olvasó nem értené meg magától is, kicsoda az a Lincoln Ábrahám vagy Liszt Ferenc.

A gyártókat törvény kötelezi arra, hogy Magyarországon forgalmazott termékeken magyarul is fel legyen tüntetve az árucikk neve. Most itt abba a kérdésbe ütközünk, saját nyelvűnek minősül-e a keltezés, mint olyan. Amit a kefires dobozon láttunk, az ellentétes nyelvünk szellemével és gyakorlatával. Ha engem kérdeznek, ezt pökhendiségnek, gőgnek, otrombaságnak, gyarmattartói dölyfnek, útszéli arroganciának tartom. Ugyan mennyibe kerülne magyar észjárás szerint átállítani a keltező automatát, amelyet amúgy is naponta átállítanak. 

Éppen ezért arra törekszem, hogy csak olyan árut vásároljak (és itt hadd nyissak egy zárójelet: nemcsak a kefires dobozokon érhető tetten ez az agresszió, hanem sajnos a szokás kezd elharapózni, zárójel bezárva), egyszóval, igyekszem csak olyan árut vásárolni, amelynek csomagolásán a szavatosság az évszámmal kezdődik és a nappal végződik. Nem szólítok fel vagy kérek fel bárkit is, hogy ugyanígy járjon el, de meggyőződésem, hogy az egyetlen, amiből ezek értenek, az a profitkockázat. Ha egy napon arra figyelnek fel, hogy egyetlen doboz kefirjüket sem vásárolta meg senki, el fognak töprengeni a magyar nyelv természetén.

Mert ha ez így megy tovább, a majmolás, a más nyelvi filozófiák szolgai átvétele elvezethet oda, hogy majd minálunk is, a mi lexikonjainkban is megjelennek az említett önvesszőzéses formák. Miért ne, ha a nagyvilágban ez a szokásos. És János Arany és Mihály Vörösmarty forogni fog a sírjában, amikor először fogják kinyomtatni magyar lexikonban vagy tankönyvben azt, hogy Arany, vessző, János.

Pedig az aranyvessző, az aranyág mítoszi emlék. De hagyjuk ezt meg a mitológiáknak.

Hogy ne csak rossz hírrel szolgáljak, hadd osszam meg a jelenlevőkkel azt az élményemet, hogy nemrégen egy több mint négy és fél évszázaddal ezelőtt írott drámát láthattam színpadon. Magyar drámáról van szó. Bornemisza Péter Elektrája remek rendezésben, az óbudai Tér-Színházban látható, de most mint nyelvemlékre hivatkozom rá – ha ugyan nem félrevezető ez a szó egy erőteljesen jelen idejű dologgal kapcsolatban. Mert hiszen épp az volt az élményem, mennyire érthető, élvezhető, megélhető, mennyire mai, mennyire jelen idejű mindaz, ami a színpadon elhangzik – egyébként NEM Móricz Zsigmond átírásában. Nem. Bornemisza és Heltai Gáspár nyelvezete azzal az elemi erővel hat, minden beavatkozás nélkül, ami az ősállatok, a kősziklák, a gleccserek ereje, a monumentalitás érintése. Ez felemelő, ez ígéretes, ez önbizalommal tölt el bennünket nyelvünk jövőjével kapcsolatban.

Most tehát, e mai napon, örüljünk annak, hogy ennyi jeles társunk érez magában erőt és késztetést, tenni valamit nyelvünkért, összefogva másokkal. Hogy nyelvünk felől elhárítsuk a romlás, a karaktervesztés, az elszemélytelenedés fenyegetését.

Mert ahogyan az ember a Teremtő tükörképe, úgy a nyelv sem egyéb, mint egy isteni lenyomat a világról. Minden nyelvben Isten szólal meg, így a mienkben is. Ezt az ajándékot kell megbecsülnünk értéke szerint és megóvnunk utódaink számára.

Ezért köszöntök mindenkit, aki ma eljött ide, a legnagyobb szeretettel.